Arról, ami összetartozik…

Hol vannak már a büszke különállás, a Demszky Gábor által meghirdetett megújulás, a „mi váltjuk le a kormányt” stb. önbizalmat gerjesztő lózungjai! A parlamenti túlélésért küzdő SZDSZ odasomfordált a Nagy Testvérhez, és szép csöndben elkezdődött a közös jelöltek állítgatása. Kuncze Gábor természetesen tagadta, hogy stratégiai megállapodásról lenne szó, kizárólag ott kerül erre sor, ahol „a helyi körülmények nyomatékosan indokolttá teszik”, és csakis „kölcsönösség alapján”. Kovács László ezt mindenben megerősítette, a fegyelmezett diplomata arcán ugyanakkor enyhén ironikus mosoly is megjelent, de lehet, hogy ezt csak az én rosszindulatú képzeletem láttatta velem. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy az ilyen megállapodások esetén kié lesz az utolsó szó.
A sajtó konzervatív része megengedett magának némi kárörömöt, de nem csodálkozott. A másik része leplezetlen elégedettségét nyilvánította ki. Aki felületesen nézi a dolgot, felfoghatja, ez pusztán pragmatikus alapon kialakuló érdekszövetség, amelynek egy célja van: vereséget mérni a jobboldalra, leváltani a jelenlegi kormányt, megszerezni a hatalmat. Véleményem szerint az újra és újra egymásra találásnak más, mélyebben fekvő okai is vannak, amelyek az 1945 utáni Európa történelmében világosan nyomon követhetők. Amit mondani szeretnék, nem új dolog, csak ritkán kerül sor összegezésre a napi politikai fegyvercsattogás közepette.
A politikai liberalizmus eredeti programja: általános választójogon alapuló parlamenti demokrácia, szabad versenyes kapitalizmus, minimális állam (az úgynevezett éjjeliőr állam), állam és egyház elválasztása, polgári egyenlőség. Az eredeti szociáldemokrata program: a munkásosztály emberi létfeltételeinek megteremtése osztályharc útján, általános választójogon alapuló parlamenti demokrácia, az állam felhasználása szociálpolitikai intézkedésekre (az egyenlőség érdekében), a szabad versenyes kapitalizmus állami és nemzetközi kontrollja, állam és egyház szétválasztása – itt most az egyszerűség kedvéért mellőzöm a forradalmi marxizmuson alapuló munkásmozgalmi irányt, mert bár időnként jelentős befolyással bírt a politikai palettán, Nyugat-Európában meghatározó befolyást 1945 után nem szerzett. A francia forradalom három jelszavának felhasználásával igyekszem érzékeltetni a két felfogás különbségét.
A liberális felfogás szerint a fontossági sorrend így érzékelhető: szabadság, egyenlőség, testvériség. A szociáldemokrata viszont egyenlőség, testvériség (szolidaritás), szabadság sorrendet igyekezett a politikában érvényesíteni. Az 1945 utáni évtizedek eseményei, a kialakult gazdasági, politikai trendek mindkét irányzat politikai súlypontjait megváltoztatták. A liberális pártok mindenütt törpe pártokká zsugorodtak, a szociáldemokraták pedig elszakadtak marxista gyökereiktől, munkáspártokból tömegpártokká váltak. Az utolsó nagy fordulat Angliában következett be nem is olyan régen, ez a blairi fordulat, amelynek harmadik utas ideológiája is van (A. Giddens). Manapság a klasszikus liberális hagyományokhoz ragaszkodó – a szabad versenyes piacgazdaság fölényét hirdető neoliberalizmusnak nevezett – irányzatot csak néhány, főleg amerikai egyetemen tanító elméleti közgazdász (M. Friedmann) képviseli. A derékhad belátta, hogy szociálpolitika nélkül a politikai porondon nem lehet befolyást szerezni, ezért az „egyenlőség” nagyobb szerepet kapott a pártprogramokban, elsősorban az „esélyegyenlőség” formájában. A globalizációs viszonyok között az államot sem lehet nélkülözni, ha valamelyik ország nem akar teljesen kiszolgáltatottá válni. Újabb frontot nyitottak viszont az egyéni szabadságjogok oldalán, amelynek megvédéséhez az állam segítségét is igénybe veszik.
A szociáldemokraták programjaiból eltűntek a kapitalizmus meghaladását deklaráló kitételek, és megjelent a szabályozott piac modellje, egyúttal nagyobb hangsúlyt kaptak a szabadságjogok. Ez sem segített, a liberális pártok Nyugat-Európa-szerte eljelentéktelenedtek. A fenti fontossági sorrendet érzékeltető grafikon így változott. Liberálisok: szabadság, egyenlőség, testvériség. Szocdemek: egyenlőség, szabadság, testvériség.
Ha valaki azt gondolná, hogy a fenti jellemzés önmagában értékes és meg nem haladható programot jelent, meg kell nyugtatnom, ez nem jelenti azt, hogy a felfogások közeledése miatt egyes konkrét országokban más értékek alapján nem lehetne jobb politikát folytatni. Csak azt akartam érzékeltetni, hogy Nyugat-Európában a két felfogás milyen közel került egymáshoz.
Mi volt nálunk a helyzet 1989 után? Az SZDSZ mint rendszerváltó párt, nagy ambíciókkal és egyes amerikai professzorok által képviselt radikálisan liberális programmal állt elő. Feltételezhetően arra gondoltak, hogy a magyar társadalom – és főleg az értelmiség –, amely a Kádár-korszakban közömbössé vált az ideológiákra és kihalt belőle a nemzeti érzés, vevő lesz a maximális személyes szabadságot hirdető jelszavakra. Ez az elképzelés az első választásoknál részben bevált, mert az SZDSZ a nyugati mintákhoz képest nagyobb eredményt ért el. Az 1994-es választásoknál azonban már érezhetően érvényesült az európai trend.
Az MSZP 1989-ben a túlélésért küzdött, 1994-ben az átalakulás vesztesei és különböző jelentős gazdasági erőt képviselő csoportok újra hatalomhoz segítették. A párt azonban folyamatosan legitimációs űrben lebeg, ami azt jelenti, hogy nincs vállalható múltja. Szociáldemokratának tekintik magukat, de azért nincs bőr a képükön, hogy Kéthly Anna örököseinek vallják magukat, túl sokan emlékeznek még 1948-ra. Ezért van szükségük az SZDSZ-re, amelynek most már általuk is vállalható ideológiája van. Ezt ugyan nyíltan nem ismerik el, de nem ellenkeznek, amikor ideológiai segítséget kapnak. Nem véletlen, hogy 1994-ben az SZDSZ kapta a kulturális tárcát, na meg, 1945-re is emlékezve – lányos szeméremből –, a belügyi tárcát.
A jobboldal által szociálliberális médiának elkeresztelt segédcsapatok ugyanis pótolhatatlan segítséget jelentenek. Ennek a médiamasszának legtöbb képviselője liberális elhivatottságú, ugyanakkor egyeseknél nyilvánvaló a régi baloldali nosztalgia, de ez valahogy jól elfér mostanában egymás mellett. Ez az „élcsapat” – Népszabadság, Magyar Hírlap, Népszava, Élet és Irodalom, 168 Óra, Mozgó Világ, Kritika, a kereskedelmi tévék nagyobb része, hogy csak a jelentősebbeket említsem – soha egy rossz szót nem szólt az MSZP-re, legfeljebb azért, hogy nem eléggé határozott a jobboldallal szemben.
A korábban egymással nem vegyülő, sőt egymást kizáró irányzatok szövetségére szép példa az Otthont Magyarországból nevű új mozgalom, amelynek máshonnan már ismerős összetételű értelmiségi tagsága között megjelent A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége is. Ez a szervezet boldogult ifjúkoromban a szép emlékű Partizánszövetség kistestvére volt, és ismereteim szerint azok voltak a tagjai, akik nagyon szívesen ellenálltak volna – 1945 előtt –, de nem volt módjuk rá, vagy nem tudták azt megfelelően igazolni. Ez a szervezet egyike volt a Kommunista Párt „hajtószíjainak” – ahogy azt alapfokú szemináriumon tanították –, vagyis közvetítő szerv volt a párt és a tömegek között. Jelenlegi funkciójával kapcsolatban csak találgatni tudok, gondolom, néhány idősebb elvtárs emlékezik a régi szép időkre, és ijesztgeti egymást a MIÉP-pel. Ez igazi népfrontos összefogás, de hogy lesz-e „fordulat éve”, az még kétséges.
Tehát ne csodálkozzunk, amikor Fodor Gábor az SZDSZ-ről mint jövőbeni kormányzati tényezőről beszél. Noha ez a kijelentés a szabad demokraták küszöb alatti népszerűségét (és színvonalát) tekintve önmagában több mint komikus, a Nagy Testvérrel való összefogás miatt mégis valósággá válhat. Őszintén remélem, hogy nem.

A szerző közíró