Eladott lelkiismeret

Azon a bizonyos estén, 1950 márciusában Király Ede hozzátartozói és barátai egy budapesti lakásban tartózkodtak. A férfiak kártyáztak, de a hölgyekkel együtt fél füllel a BBC magyar adását figyelték. A kilencórai hírekben elhangzott, hogy a kitűnő magyar műkorcsolyázó, Király Ede ezüstérmet nyert a londoni világbajnokság férfi egyéni számában. Nagy volt az öröm, amelybe mindjárt üröm is vegyült, mert a következő mondat így hangzott: „Úgy értesültünk, hogy Király Ede menedékjogot kért Angliában, és nem tér vissza hazájába.” A hír a döbbenet erejével hatott.
A társaság egyik tagja Király Zoltán, a bajnok 29 éves bátyja (az öcs öttel fiatalabb), aki Ede felkészülését irányította. Ekkor hangzik el a szájából az a mondat, amelyet Király Zoltán második felesége idéz fel: „Pakold össze a holmimat – mondta Merlének, az első feleségének –, mert engem még az éjjel elvisznek…”
És éjjel két órakor el is viszik az ÁVH emberei. Anyjával és annak húgával együtt.
Mindennek az oka – vélhetjük – Ilus mama volt, a Király testvérek édesanyja, aki kicsi korukban a műjégre cipelte a gyerekeit azzal a titkos vággyal, hogy egyszer bajnokok váljanak belőlük. Megkönnyítette a dolgot, hogy a Városliget közelében, a Dózsa György út és az Elemér (1958-tól Marek József) utca sarkán laktak, és emellett jómódúak is voltak. A „jégmama” a cél érdekében nem ismert lehetetlent. Például lefizette az őrt, hogy a Király fiúk már hajnalban, az üres jégen korcsolyázhassanak. (Hivatalosan 1926-ban nyílt meg a városligeti műjégpálya.) Akik ismerték őket, állítják: Zoltán volt a tehetségesebb. Edét is technikás versenyzőnek tartották, csak a zenével gyűlt meg a baja. Ebben is segítette a bátyja.
A nagyobbik fiú pályafutását 1939 táján, még ifjúsági versenyző korában kerékbe törte egy bécsi bemutató. Partnerének a korcsolyája ugyanis kűr közben belevágódott a sípcsontjába. Iszonyatos fájdalom közepette végigfutotta a hátralévő három percet, utána összeesett. Egy kinti sportorvos hibázott, amikor összevarrta a sebet, mert mire a „jégmamával” Budapestre értek, a hatalmasra dagadt lábbal már lépni sem lehetett. Az orvosi diagnózis kegyetlen volt: „Le kell vágni a lábát” – hangzott el. Ilus mama azonban kijelentette, hogy nem járul hozzá a műtéthez. Arra kérte az orvosprofesszort, hogy naponta küldjön egy medikust a fiához, aki minden alkalommal tisztítsa ki és kösse át a sebet.
Az eredmény csodával is felért: Zoltán lába megmenekült, de versenyzői karrierje véget ért. Edére szegeződött a nagyobb figyelem.
Első nagy eredménye a háború utáni első Európa-bajnokságon, 1948 januárjában Prágában született: Kékessy Andreával az oldalán párosban aranyérmes, egyéniben negyedik. Egy hónappal később, a saint-moritzi téli olimpián a magyar páros az ezüstérmet szerzi meg. Néhány nap múlva, a davosi világbajnokságon ugyancsak másodikok. Három edző segítette Király Ede felkészülését: Szollás Lipót, Karl Schafer és Dillinger Rudolf. És végig ott volt mellette Zoltán, a bátyja.
1949-ben, a párizsi világbajnokságon a dobogó tetejére is felállhatnak. Párosban ez a magyar műkorcsolyasport máig legnagyobb sikere. És ezután Kékessy Andrea úgy dönt, hogy Kanadában élő vőlegénye után indul. (Később összeházasodtak, majd el is váltak…) A következmény: internálják a szüleit és gimnazista húgát.
Következik 1950 februárjában az oslói Európa-bajnokság, ahol férfi egyéniben Király Ede aranyérmes, s már kezdi is a felkészülést a londoni világbajnokságra. Zoltán bátyja és ő elválaszthatatlanok. Minden hajnalban együtt látják őket a városligeti jégen. A londoni út előtt az ÁVH megfenyegeti őket: ha Ede kint marad, internálhatják a családtagokat. Zoltán könyörög az öccsének, hogy ebben a kedvezőtlen helyzetben ne maradjon kint. És Ede megígéri…
Azon a márciusi estén a rádió előtt Zoltánt ezek a gondolatok gyötrik. „Pedig megígérte…” De amit gondol, nem mondja ki. Nem vádaskodik. Sem most, sem később. Hogy a recski kőbányában gondolt-e néha a közös reggeli futásokra, erre nincs felelet. A történtek után melyik vallatótiszt hiszi el, hogy Zoltán nem tudott az öccse szándékáról? Sőt talán még ő beszélte rá. Az Andrássy út 60.-ban minden tagadás felesleges.
Előtte persze házkutatás, feldúlják a lakást. A corpus delicti: Kassa műemlékei. Egy könyv, amelynek első oldalán Horthy lovagol be Kassára fehér lován. Hát igen. Aki ilyen könyvet rejteget, annak az ÁVH-n a helye. Aznap éjjel Ilus mamát és húgát is az Andrássy út 60.-ba hurcolják.
A következő állomás mindhármuk számára Kistarcsa. Itt még havonta egyszer meglátogathatják őket. Merle viszi a „Hitler-szalonnát”, az ötvenes évek jellegzetes bordó lekvárját a család börtönbe zárt tagjainak. Aztán 1950 augusztusában, majd októberében két csoportban a férfiakat a recski kényszermunkatáborba szállítják, ahová már nem engednek be látogatót. A nők három és fél évig maradnak Kistarcsán.
Ami a recski állapotokat illeti, Erdey Sándor írja a tábor rabjairól szóló könyvében: „Dante pokla sem tudott szörnyűségesebb szenvedéseket, kínzásokat leírni, mint amit békeidőben az ÁVH-s janicsárok itt a magyarral elkövettek.” Király Zoltán egy barakkban volt többek között Faludy György költővel és Tabódy István főesperessel. Utóbbival szabadulása után is tartotta a kapcsolatot. Faludyról azt mondta, hogy nagyon jó volt őt hallgatni. „Az tartotta bennünk a lelket – emlékezett később –, hogy este a sötétben megszólalt Gyurka.” Erdey szerint a költő „mesemondó is volt, aki órákon keresztül tudta élményeit előadni. Ha kellett, rendelésre mesélt elcsüggedt bajtársai szórakoztatására, nemcsak a munkahelyen, de még a sorakozó vagy létszámolvasás alatt is. Mindenről tudott előadást tartani, Európáról, Afrikáról, Amerikáról…”
Amíg Király Zoltán börtönben volt, saját szenvedéseit enyhítendő, elvált tőle a felesége. (Aki aztán másodszor is férjhez ment, és 1956-ban új férjével együtt külföldre távozott.) Mindenesetre a szabaduláskor a férj nem tudta, hogy már elvált ember. Merle a barátnőjét, egy magyar szakos tanárnőt – aki a londoni világbajnokság idején a BBC-t hallgató társaság tagja volt – kérte meg arra, hogy közölje a tényt Zoltánnal. Így jött össze Zoltán és Margit asszony; 1954-ben volt az esküvőjük.
A mártír miniszterelnök, Nagy Imre nevét sokáig áldották a rabok. Neki volt köszönhető ugyanis az összes internálótábor feloszlatását jelentő 1953-as amnesztia.
Király Zoltán a szenvedéseiről sohasem beszélt. Egyszer azonban megjegyezte: „Borzasztóan szájba rúgtak, azt hittem, kitört a fogam.” Ez volt a legtöbb, amit elmesélt. Magdolna asszony szerint nem is akart róla beszélni, el akarta felejteni az egészet. „Örülök, hogy szabad vagyok és egészséges” – mondta. Pedig nem volt egészséges. Olyan ödémásan jött ki, hogy a régi ruháit és cipőit nem tudta viselni. Kéri Kálmán vezérezredes szavait idézzük: „Az egyik őr azt mondta, olyan jó és bőséges volt a koszt, hogy szinte kigömbölyödtek a rabok. Igaz, hogy volt, aki kigömbölyödött, vizenyős lett. Ennek orvosi neve: ödéma. Ödémás lett persze nem is egy, a mértéktelen vízfogyasztás volt ennek az oka, a levest, főzeléket felhígították, hogy több legyen a gyomorban.”
Magdolna asszony így emlékezik: „Amikor meggyógyult, azután sem volt szabad rendesen ennie, sokáig csak tejet ivott. Sajnos nagy dohányos volt, és amikor kilencévi együttélésünk után, 42 éves korában meghalt, tulajdonképpen szilikózist, krónikus tüdőbetegséget állapítottak meg, amit az orvosok szerint a recski kőbányában szerzett. Egy elkeseredett pillanatomban ezt megírtam Edének, és azóta nem áll szóba velem” – meséli Magdolna aszszony.
Vajon bátyja halálakor Király Ede mit érezhetett? Megszólalt-e a lelkiismerete? Logan Pearsall Smith (1865–1946) amerikai író szerint „a legtöbben eladják a lelkiismeretüket, és a bevételből élnek tovább”. Király Ede Kanadában profi szerződést írt alá, és évekig küldözgetett pénzt bátyja első feleségének, Merlének, aki három és fél évig élt abból az összegből. Így öltött testet a megváltás? De van-e elég pénz a világon, amely megválthatja a szenvedést?
Amikor Király Zoltán kiszabadult, nem átkozta a testvérét, sőt szeretettel beszélt róla. „Rendes srác az Ede” – ezt hajtogatta minduntalan. Ede volt a mama kedvence. Zoltán meg a „rossz fiú”, aki megnősült, nem is egyszer.
„Zoli inkább az anyjára haragudott, mint a testvérére – állítja Magdolna asszony –, amiért Ede London után nem jött haza. Merle egyszer azt mondta nekem, Ilus mindent megérdemelt, mert ő beszélte rá a fiát erre a lépésre. „Maradj kint – mondta –, majd mi leüljük.” Valószínűleg így lehetett. Csak Zolit hagyták ki belőle…
Amikor Ilus mamának is el kellett hagynia a lakását, és Kistarcsára került, hamarosan Kossa István kommunista politikus (1951–52-ben az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, 1956 novemberétől pénzügy-, később közeledési miniszter) költözött be a pompásan berendezett otthonba. Annak idején ez volt a módi. Ami nem felelt meg az ízlésüknek, azt leadták a házmesternek.
Kiszabadulása után a Király fiúk mamája a krisztinavárosi postán írta a leveleit kedvenc fiának, akihez 1956 szeptemberében kivándorolt. Ha egy hónapot vár, mehetett volna ingyen…
Kilencvenhat éves korában halt meg Torontóban. Erős egyéniség volt, aki rákényszerítette akaratát a fiára. Ede csak anyja halálát követően, túl a hatvanadik életévén szánta el magát a nősülésre. 1988-ban eljött a budapesti világbajnokságra, és „Ilus mama emlékére” alapítványt létesített a magyar műkorcsolya-utánpótlás megsegítésére. Csak a rokonokat nem kereste fel. Talán félt szembenézni velük és Zoltán testvére sírjával.