A beszélő ház évadja

Ma kezdődik a parlament őszi időszaka. Voltaképpen azt kellene éreznünk, amit az iskolakezdéskor érez a diák, izgalmat, hiszen minden ember tulajdona, szabadsága és élete kerül terítékre, amikor újból és újból összeül a törvényhozás. Csakhogy: a politikai túlontúl tönkreteszi, leigázza itthon az életünket, és nem sugall jobbat a beszélő ház sem. Hol van a rendszerváltoztató évek öröme, várakozása, amikor úgy csüngtünk a televízió képernyőjén a parlamenti közvetítéskor, mint virágon a méhek? Azóta egyre jobban lejáratódott, devalválódott az a hely, ahol az ország ügyeit intézik. Az ünnepélyesség, az emelkedettség már a múlté. Legyintünk, ha szóba jön az ország háza, mint a bíróra, aki nem ítélt 11-est.
Nem azt várja a képviselőktől a polgár, hogy karddal, pisztolylyal vagy furkósbottal felszerelkezve verekedjenek, hanem hogy tettekkel igazolják küldetésüket. Szóval ugyanis nem lehet az országot megmenteni, még ha a parlament tette is a beszéd. Más feladata természetesen nem lehet. A szoros értelemben vett kormány dolga lenne, hogy a szavakon túl teljesítse kötelességét. De hajh, az életünk egyre csak nehezedik.
Az Országgyűlés nyári, záró ülésnapján az egyik jobboldali atyafi kezeibe temetkezve könyökölt a padsorban, mire a másik megkérdezte tőle: „A képviselőkért imádkozol?” „Nem – hangzott a válasz. – Nézem a képviselőket, és az országért imádkozom.”
Ugyanígy vélekedik a néző vagy a hallgató is, aki parlament helyett színielőadást lát, és általában rossz darabot. Hol van az az idő, amikor Jókai felszólalásának hírére zsúfolásig megteltek a padsorok! „Jókai mesével kezdte, mesével folytatta, mesével végezte – írta Mikszáth. – Hiába, őneki már végzete, hogy nemzetének nevelő dajkája legyen.”
Tudom, anakronizmus 2006 őszén Jókait emlegetni, de az ember úgy képzeli, hogy a „beszélő ház” képviselői urai a szónak, a magyar nyelvnek, miközben magától értetődően e művelt kútfők politikai pártokhoz is kötődnek. Ámde: a magyar Országgyűlés képviselői már régen nem a nemzet nevelő dajkái. Ritkán adódik tudniillik, hogy a szép magyar szó szárnyal a parlamentben, legfőképp csak csűrik-csavarják a szót, de mindenekelőtt hadakoznak.
Két barát találkozik az utcán. Az egyiken vadonatúj öltöny, új cipő, a legmodernebb ing. A másiknak kissé kopottas a viselete. Utóbbi megjegyzi:
„Úgy látom, valami jó állást szereztél. Fantasztikusan elegáns vagy.”
„Képviselő vagyok – mondja a jól öltözött. – A kormánypárt tagja.”
„Mit kell tudnia egy kormánypárti képviselőnek?”
„Elmagyarázom. Ha megkérdezel valakit, hogy kettő meg kettő az mennyi, azt feleli, hogy négy. Mert nem képviselő. De ha te engem kérdezel, akkor a következő választ kapod: nyilvánvalónak tartjuk azt az igazságot, hogy ha a számsorból a második tagot vesszük, és szuperpozícióba hozzuk a kettes számjeggyel, akkor kijelenthetjük – teljes bizonyossággal és az ellentmondástól való legcsekélyebb félelem nélkül –, hogy a következményekért előálló eredmény négy lesz. Hát ez a képviselő. És én ilyen képviselő vagyok.”
Stendhaltól származik a mondás: „Minél nagyobb és nehezebb az, amit az ember mondani akar, annál szükségesebb az egyszerű és keresetlen stílus.” Ha képviselőinket hallgatjuk, sokszor vagyunk tanúi annak, hogy mennyire küzdenek, birkóznak a nyelvvel. Miközben a képviselők célja a legtöbb esetben nem az igazság, hanem a meggyőzés. A tömérdek hogyok és miszerintek, a vonatkozó névmások helytelen használata stb., a papír és az írás szentsége, bűvölete tereli őket az unalom, az egyhangúság felé.
Tanulni, okosodni, világosan látni, az ország érdekében gondolkodni a parlamenti ülésteremben egyre kevésbé lehet. Vannak dolgok, amelyek szörnyűek, ha másodrendűek. Idetartozik a költészet, a zene, a festészet és a nyilvános beszéd. De ma már egyáltalán nem fordul elő, hogy azzal foglalkozzanak a polgárok, X. és Y. milyen nagyszerű szónoklattal hívta fel magára a figyelmet. Csak a csatazaj beszédtéma. A purparlé. A lövöldözés – a szóval. Egy parlamenti beszéd a szerelmi viszonyhoz hasonlítható. Bármelyik ostoba el tudja kezdeni, de a befejezés, a hatás komoly hozzáértést igényel. Felkészülést. Ezt tanulni kell!
Sokáig tartotta magát az anekdota, hogy Kádár János is beszédórákat vett Fischer Sándortól, a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanárától. Végül aztán Fischer maga cáfolta meg az anekdotát egy interjúban. Elmondta viszont, hogy több központi bizottsági tag is jelentkezett nála, javítandó a beszédüket. Aztán néhány órai tanulás után feladták, mondván: fiatalabb korban kell elkezdeni.
Pedig a nyilvános beszéd olyan, mint a golf. Nem számít, milyenek a kezdő természetes adottságai, ha gyakorol, egyre jobb és jobb lesz.
Akár korábban, akár később a parlamenti képviselőknek – hasonlóan a média riportereihez – meg kell tanulniuk a szóval bánni. Néhány képviselő megérdemelné, hogy beszédeinek színvonalán éljen. De sajnos nem ez a mérce. A rendszerváltozás óta ezen a téren a hangos média képviselőinek jó része is mélyrepülésben van. Hol van az az idő, amikor Fischer tanár úr azzal állította meg a rádió pagodájában a fiatal riportert, hogy nem hallja a szóvégeit. S ha nem áll be javulás a beszédében, egyelőre nem készíthet riportokat. Hol van az az idő, amikor Gulyás Gyula ugyanitt magához intette a kezdőt, és szó szerint kioktatta, hogy a könyörögni szót illene egyes szám első személyben helyesen használnia.
A pagoda nyelvi szűrő is volt valamikor, és alkotóhely. Ma settenkedő.
A beszéd házában sem kötelező szépen beszélni, menedéket találni a szóban, a magyar nyelv kínálta gyönyörű kifejezésekben. Az Országgyűlés – horribile dictu – a trágárságig züllött.
Hol van az az idő, amikor Mikszáth Kálmán azt írta:
„Viszonzási vizit volt csak. Hiszen a képviselőház is ott szokott ülni részint a körszékekben, részint a páholyokban, ha Blaháné játszik; illő, hogy ő is végignézze egyszer az ő tornajátékukat.
Ott is ült a csalogány a hölgykarzaton. Kandi férfiúi szemek azonnal észrevették. Nyüzsgés támadt a fiatal honatyák között, majd az öregek is figyelmesek lettek a szokatlan jelenségre, s senki sem hallgatta Sárközy Aurélt.
Ami különben nagy szerencse Sárközy Aurélra nézve.”
Sárközy Aurélok ma is vannak szép számmal a beszélő házban, de nem kitüntetés, tisztelgés a karzatról nézni és hallgatni őket. Pedig beszélni a Házban felelősség. Aki egy rossz tízperces beszédet mond száz valahány embernek, csak hatszáz másodpercét pocsékolja el. Ám a hallgatóság 24 óráját lopja el, vagyis egy napját, ami már bűn. Jóllehet egy beszéd nem lehet egészen rossz, feltéve, ha elég rövid.
Hegedűs Géza, a színművészeti főiskola egykori tanára egy alkalommal azt mondta nekünk: „Engem nem zavar, ha maguk néha az órájukra néznek, azt viszont nem szeretem, ha rázni is kezdik.”
Jó volna, ha a ma kezdődő parlamenti ciklusban – több ok miatt is – kevesebbet kellene rázni az óránkat.