A magyar III. Richárd

A szeptember 17-én nyilvánosságra került balatonőszödi Gyurcsány-beszéd felforgatta a hazai közéletet. A megszorító intézkedések bejelentése miatt akkor már zuhanórepülésben voltak a kormánypártok népszerűségi mutatói. Valamennyi mérvadó elemzés arra a következtetésre jutott, hogy az egyre látványosabban körvonalazódó össznépi elégedetlenség végzetes eróziót indíthat a koalíció berkeiben az önkormányzati választások előtt. A fentiek alapján nem nehéz megválaszolni a kérdést, vajon kinek állt leginkább érdekében, hogy kiszivárogjon a négy éven keresztül tartó hazugságok beismeréséről szóló beszéd? Kinek volt szüksége anarchisztikus állapotokra, hogy ezek elfojtásával helyreállítsa megroppanni látszó imázsát? Természetesen Gyurcsány Ferencnek, akinek teljes politikai pályafutása a feszültségkeltésnek, az ellenfelek provokálásának és a közigazgatási intézmények manipulálásának jegyében telt el. A miniszterelnök ráérzett: hatalmának összeomlását és a kormánypárti szavazótábor további fogyását csak az olyasféle alantas módszerekkel állíthatja meg, melyeknek alkalmazhatóságáról már a 2002-es parlamenti választások kampánya során is meggyőződött.
Miben áll ezek lényege? Egyrészt elterelni a közvélemény figyelmét a szocialisták számára kellemetlen témáktól, és helyettük kampányműhelyekben koreografált botrányokkal kell megtölteni a híreket. Aztán erőt és határozottságot felmutatva egységbe kell kovácsolni az MSZP bomlás előtt álló sorait. Ennek sikeréhez elengedhetetlen, hogy nyakig besározódjon a legfőbb politikai ellenfél, és a korábbiaknál is fenyegetőbbnek tűnjön. Természetesen nem maradhat el Orbán Viktor diabolizálása sem, amelynek újabban a Kende Péter színvonalára leereszkedő Debreczeni József vált spiritus rectorává. És ami talán a leglényegesebb: szorongást kell előidézni a választópolgárok azon részében, amelyiknek hagyományosan bizonytalanok a pártpreferenciái. Négy és fél évvel ezelőtt a huszonhárommillió román vendégmunkás beözönlése, valamint Kövér László „köteles” beszéde volt a kollektív tudatalattit elöntő méreg. Most a símaszkos Budaházy György alakja és a dübörögve vágtató lovas rendőrök rohama vette át mindezek helyét. Az pedig aligha kétséges, hogy 2007 forrónak ígérkező tavaszára is maradtak még ötletek szép számmal.
Gyurcsány, mint az a hírhedt balatonőszödi beszédből kiderült, már május végén tudta, hogy hosszú időn keresztül fog majd néhány száz ember tüntetni ellene a Parlament előtt. Legalább ennyire jövőbelátónak bizonyultak az államvédelem egyéb hatósági szervei is. A miniszterelnöki hivatal felügyelete alatt álló Nemzetbiztonsági Hivatal – hetekkel az október 23-i vérvörös hétfő előtt – közzétett egy állásfoglalást, amely szerint a békés és törvényes demonstrációk bármikor tömegzavargássá alakulhatnak át, amelynek résztvevői – eredeti szándékuktól függetlenül – a puszta jelenlétük miatt is bűncselekmények elkövetőivé válhatnak. Az NBH tehát már az ünnep előtt pontos információkkal rendelkezett arról, hogy az a bizonyos négyszáz Kossuth téri tüntető nem fogja önszántából elhagyni a Parlament környékét, és az október 23-ának hajnalán végrehajtott kiürítés pokollá változtatja a békésen induló ünnepet. Az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának későbbi zárt ülésén elhangzó információkat és a zavargások hátterét feltáró úgynevezett bizonyítékokat – az ellenzéki pártok tiltakozása ellenére – nyolcvan évre titkosították. Bár az egyes szereplők indítékai ezúttal is homályba vesznek, a jelek mégis azt sejtetik, hogy a rendészeti szervek és a polgári titkosszolgálatok felhasználásával a kormányzati hatalom előre eltervezett módon manipulálja az erőszakos eseményektől megriadó közvéleményt. A végcél nyilvánvaló: az eddig csak szavakban létező „szélsőjobboldali” veszély – lehetőleg minél ijesztőbb formában – végre konkrét arcot öltsön, persze oly módon, hogy kapcsolatba hozható legyen a parlament ellenzéki pártjaival.
Nem tudni, milyen következményekkel járnak a kormányzat azon törekvései, amelyek eredményeképpen baljós árnyak borítják be a rendszerváltozás még megmaradt értékeit. A hatalom megőrzéséért semmilyen ár sem drága. Ennek a demokrácia alapértékeivel szemben álló stratégiának a lumpenmilliárdosból lett, bonapartista szellemű kormányfő az egyetlen lehetséges irányítója. Képességeit nem szabad alábecsülni: eddig még egyetlen politikai játszmában sem szenvedett egyértelmű kudarcot. A 2004-es európai választások szocialista veresége égből pottyant ajándék volt a számára. Ennek híján ma bukott sportminiszterként jeleskedne a kádkőgyártás területén.
Az egy évre rá elveszített államfőválasztás nélkül nem tudta volna az MSZP országos választási bizottságának elnökeként olyan könynyen maga alá gyűrni zilált idegzetű elvbarátait. A 2004. decemberi népszavazás eredménytelensége éppúgy vaskos fejezete lett a Hogyan verjük meg a rettegett Orbán Viktort? című szocialista eposznak, mint a kettejük között lezajlott televíziós viták. Bedarálta a mára Európa egyik legrigorózusabb rendpárti tömörülésévé vált SZDSZ-t, amelyik már odáig jutott, hogy vad indulattal jutalmaz minden egyes könnygázgránátot, gumilövedéket és gyülekezési jogot korlátozó főpolgármesteri rendeletet. A „normálissá” átgyúrt MDF pedig engedelmes diákként mondja fel a balliberális leckét, hogyan is kell viselkednie egy „valódi” konzervatív politikai erőnek.
Hiába tarolt a Fidesz vidéken az önkormányzati választásokon, a főváros irányításának megszerzése híján elmaradt a kiütéses jobboldali győzelem. A padlóról gyorsan felálló Gyurcsány- nak az október 6-ra kitűzött bizalmi szavazás végkimenetele éppúgy részsiker, mint az MSZP októberi kongresszusának fejleményei, amelyek egyértelműen a pártelnöki funkció megszerzését vetítik előre. Az október 23-i események miatt jóvátehetetlen csorba esett az 1956-os forradalom tekintélyén is. Ezt azonban aligha fogja bánni a kormányfő. Annál könnyebb lesz majd a kádári életmű ma még csak lopva megkísérelt rehabilitálása. Sikerült elérnie, hogy a Fidesz immár április óta nem tud olyan nagygyűlést tartani, amelyet ne árnyékolnának be a titokzatos bombafenyegetések, a könnygázfüsttel kísért rendőri attak vagy a szélsőséges erők provokációjának veszélyéről elmélkedő Szilvásy György farkasmosolya. A szeptember közepén kibontakozó elégedetlenségi hullám mára egyértelműen kifulladt, és sajnálatos módon a gyülekezés alkotmányban garantált alapjogát is sikerült kompromittálni.
Ma még nehezen látni, hogyan és mikor sikerül véget vetni a magyar III. Richárd ámokfutásának. Előbb-utóbb persze el fog követni valamilyen végzetes hibát. Egyre nagyobb a rá nehezedő nyomás, és eközben mind látványosabban derül ki, hogy a hatalommal csak viszszaélni tud. Sem az államháztartási válság leküzdésében, sem a szegénység legyőzésében nincs nyoma szóra érdemesíthető kormányzati intézkedéseknek. A tíz százalékot meghaladó, és alighanem még évekig ezen a szinten maradó költségvetési deficit miatt immár Magyarország pályázhat legnagyobb eséllyel az „Európa beteg embere” címre. De január elseje után brutális egyértelműséggel fog kiderülni, milyen mértékű romlást idézett elő a társadalom szinte minden szegletében a négy esztendőn keresztül tartó hazugságok sorozata. Elkerülhetetlenek lesznek az újabb demonstrációsorozatok, és ha kell, a társadalmi csoportok együttes megmozdulására is szükség lesz.