Nagy bajban van az Egyesült Államok

Ha úgy vesszük, tulajdonképpen minden probléma forrása a demokraták teszetoszasága: akkor kellett volna megállapodni a költségvetés egyensúlyozásáról és a tartozás emeléséről, amikor még a kongresszus mindkét házában többségben voltak.

A jelenlegi patthelyzet forrása ugyanis az, hogy a hitelkeret emelését a képviselőháznak és a szenátusnak is meg kell szavaznia, azonban az előbbit a republikánusok, az utóbbit pedig a demokraták uralják, ezért csupán olyan javaslatnak van esélye, melyet mindkét oldal egyaránt támogat. Az akadály rögtön elhárulna, ha a két fél meg tudna egyezni, a tárgyalások kezdete óta azonban a szakadék csak szélesedett.

Az azonban biztos, hogy a demokraták – és különösen az elnök – egyelőre több hajlandóságot mutattak a kompromisszumra. Obama jelentős koncessziókat adott az ellenzéknek, a szociális programok megvágásával ráadásul pártjának és bázisának haragját is kockáztatja. Az elnök elment félútig vagy legalábbis egy darabig, ott azonban eddig szokatlan határozottságot mutatva letáborozott. A liberális szavazók felől érkező egyik leggyakoribb vád, hogy Obama túl sokat enged, ezért a választások közeledtével életbevágó, hogy keménynek mutatkozzon.

A stratégia egyelőre beválni látszik: a Reuters Politico által közölt közvélemény-kutatása szerint a választók 54 százaléka az elnöknek ad igazat a kérdésben.

A konzervatívok látszólag könnyű helyzetből indulnak: a deficit szerintük ugyanis az Obama-kormány túlköltekezésének köszönhető, mely már szinte szocializmusba illő jóléti kiadásokkal terhelte az országot és a tisztességes adófizetőket. Egyedül a republikánusok menthetik meg a hazát, ennek pedig csupán egy módja van: a kiadások lefaragása. A tények azonban mást mutatnak, és ezt a közvélemény-kutatások adatai is igazolni látszanak: a már idézett adatsorban egy másik kérdés is szerepel, miszerint ki a felelős a kialakult helyzetért. A legtöbben, 31 százalék a republikánusokat jelölték meg.

Valóban, a konzervatív párt minden konszenzust elutasító hozzáállása, mely szerint ők már azzal eleget engedtek, hogy egyáltalán egy asztalhoz ültek a gyűlölt kormányzattal, nem sokat segített a kérdés megoldásában, csupán felkorbácsolta az indulatokat, és megkeményítette az elnök ellenállását. A jobboldaliak helyzetét tovább rontja, hogy mindezt az energiát gyakorlatilag a leggazdagabb néhány százezer és a nagyvállalatok megadóztatása ellen vetik be, mely valamiféle kicsavart közgazdászi logikával (a „lecsorgó jólét” elmélete) megmagyarázható ugyan, az embereket azonban kevéssé vigasztalja.

A New York Times egy amerikai kisváros példáján szemléltette a helyzetet: Wilmingtonnak hétmillió dollárt kell megspórolnia. Ezt megteheti az alapvető szolgáltatások megnyirbálásával: nem javítják ki a kátyúkat, elküldenek két rendőrt, ritkábban nyírják a füvet, és így tovább. Vagy mindössze öt centtel növelik az ingatlanadót. Bármilyen hihetetlen, de a republikánusok nem az utóbbit választanák, sőt kongresszusi képviselőik 95 százaléka esküben fogadta meg, hogy nem szavaz meg adóemelést – soha többé.

A kialakult helyzetért ráadásul nagyrészt a Bush-kormány politikája felelős, mely két háborújával és adókedvezményeivel kétszer annyival növelte az ország kiadásait, mint az egészségügyi reform és a banki mentőcsomag költsége együttvéve. Az efféle szélsőségesen pártos cselekedetek és kijelentések a vita jellegét és hangulatát is komolyan meghatározzák. „Néha keményen kell játszani. Akkor sem szabad meghátrálni, ha az ország összeomlásával riogatnak” – fogalmazott például Michele Bachmann képviselő asszony, igen népszerű elnökjelölt-aspiráns.

A helyzet az, hogy ha összeomlást nem is, de komoly károkat mindenképp okozhat egy kormányzati leállás, különösen a gazdaságban és a legszegényebbek számára, akik leginkább rászorulnak a leálló kormányzati szolgáltatásokra. Ennek fényében hátborzongató belegondolni, mit is jelent Bachmann kijelentése: akkor sem működünk együtt, ha azt az ország érdeke bánja. Az efféle leállás pedig nagyon is valóságos lehetőség, akármennyire hihetetlennek tűnik is: a legutóbbi egy hete ért véget Minnesotában, és több tíz millió dollárjába került az államnak.

A kormányellenes szövegek, bár jól hangzanak a politikai gyűléseken és a kampánykörúton, a megegyezéshez nem sokat tesznek hozzá. Megegyezésre pedig előbb-utóbb szükség van.