Nehéz volt megbontani a kádári diktatúra monolit tömbjét, de történtek kísérletek, s akik vállalták, azokról nem feledkezhetünk meg. A hetvenes évektől kezdve gyakran tüntetéssé váló március 15-i felvonulásokon látványosan kifejeződött a nemzeti öntudatra ébredés, az ellenállás a diktatúrával szemben. 1969-től egészen 1973-ig, majd 1984-től ismét, évről évre a rendszerváltozásig spontán tüntetések zajlottak le. A tömeg a Petőfi-szobortól indult, s hol a Bem térig, hol a Batthyány térig, hol a Lánchídig jutott el. A belvárosban vonuló fiatalok negyvennyolcas dalokat és a Himnuszt énekelték, verseket szavaltak. A diktatúra rendőrsége szétkergette őket, közülük többeket letartóztattak. Ez történt 1972. március 15-én is. Börtön, iskolából való kicsapás, eltanácsolás az egyetemről, a munkahely elvesztése – erre számíthattak azok, akik nyíltan vállalva őrizték a nemzet nagy kincsét, a ’48-as forradalom szellemét.
Ma is itt élnek közöttünk az akkori fiatalok, akiket büntetésük letöltése után a rendszerváltásig figyelt a politikai rendőrség. Ők voltak azok, akik a megalkuvás korában is őrizték a magyar függetlenség szellemét, akik a nemzet még megmaradt hagyományait ápolták, tovább éltették. Az elmúlt huszonhét évben egyetlen kormánynak sem volt fontos a Kádár-korszakban meghurcoltak felkutatása, jóvátételt nem kaptak; súlyos adósságuk ez a magyarországi rendszerváltó kormányoknak.
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában elhelyezett iratok között található az a nyolckötetes, több mint kétezer oldalas vizsgálati dosszié, amelyet Szalay Miklós és társai néven nyitottak 1972. március 15-én. Ebben azok a „terhelő bizonyítékok” találhatók, amelyeket a politikai rendőrség gyűjtött össze 87 akkor letartóztatott fiatalról. Egyikük, Grillmayer József kihallgatásakor a következőket mondta jegyzőkönyvbe: „Helytelenítettem, hogy nemzeti ünnepeinket nem lehet méltóképpen megünnepelni. Március 15-ét és október 6-át olyan ünnepnek tartom, amely sajátosan magyar. Nem emlékeznek meg kellőképpen a hősökről, akik életüket adták a magyar szabadságért, függetlenségért [ ] A hivatalos szervek szándékosan nem domborítják ki ezeknek az ünnepeknek a nemzeti jellegét.” Bárd András főiskolai hallgató: „Grillmayer többször beszélt a társaságunknak arról, hogy kihúzogatta a Nemzeti Múzeumnál a leszúrt vörös zászlókat, és a szemétbe dobta őket. Egyetértettünk abban, hogy mennyire nincs helye a mi nemzeti ünnepeinken a Szovjetuniót jelképező vörös zászlónak. [ ] Szóba került az is, miért nem engedték meg a hivatalos szervek, hogy mi, fiatalok úgy ünnepeljük meg március 15-ét, ahogy mi akarjuk. Az volt a véleményünk, hogy a hivatalos szervek az 1956-os eseményekre gondolva tiltják.” Ferencz Gábor harmadikos gimnazistát is előállították, előzetes letartóztatásba helyezték „zavargásokban elkövetett szervezői tevékenység” miatt. Bűnéül rótták fel, hogy a zsebében megtalálták Ady Endre Piros gyász ünnepén című versének gépiratát (a tárgyaláson ez „bűnjelként” szerepelt). Felfüggesztett börtönbüntetést kapott, de a gimnáziumból kizárták. Csak estin érettségizhetett, és az első adandó alkalommal Németországba távozott.
Szalay Miklós a börtön után szakmát tanult, mosógépszerelő lett. Fizikusi diplomáját feleségével, a fizikatanár Edit asszonnyal 1984-ben „használta fel” egy tiltakozás keretében, Szaharov Nobel-díjas fizikus szabadságáért: csatlakoztak ahhoz az 54 tudóshoz, akik túszként ajánlották fel magukat Brezsnyevnek addig, amíg a Szaharov házaspár külföldön tartózkodik gyógykezelésen. Szirmay Tamást már 1969. április 30-án letartóztatták, majd három év hat hónapra ítélték összeesküvésre irányuló előkészület bűntette miatt. Közben feltételesen szabadult. Így vallott: „Nem tanúsítottam olyan magatartást, amellyel felhívtam volna magamra a figyelmet, ezért érhetetlen előttem, hogy miért igazoltattak, és miért állítottak elő. Ismételten kijelentem, hogy 1970. június 30-án történt szabadulásom óta nincsenek politikai ambícióim.”
Izgatás bűntette miatt Szalay Miklóst húsz hónap, Ulveczky Gábort tíz hónap, Grillmayer Józsefet huszonkét hónap, Murgács Gábor Bélát tizenkét hónap, Kalászi Györgyöt nyolc hónap, Zahoránszky Pétert hat hónap fegyházban letöltendő börtönbüntetésre ítélte a bíróság. Bíró Józsefet kilenc hónap, Ferencz Gábort hét hónap szabadságvesztésre ítélték, amit háromévi próbaidőre felfüggesztettek.
Az igazi büntetés azonban az volt, hogy a politikai rendőrség által megfigyelt, másodrendű állampolgárokká váltak, nem végezhették el az egyetemet, nem kaphattak képességeiknek megfelelő állást, és politikai múltjuk végigkísérte őket egészen a rendszerváltozásig. Ez a ma hatvanas-hetvenes éveiben járó generáció megérdemelné, hogy számon tartsuk őket, és tisztelettel emlékezzünk arra, amit tettek, vállalva a következményeket.
