Nehéz volt megbontani a kádári diktatúra monolit tömbjét, de történtek kísérletek, s akik vállalták, azokról nem feledkezhetünk meg. A hetvenes évektől kezdve gyakran tüntetéssé váló március 15-i felvonulásokon látványosan kifejeződött a nemzeti öntudatra ébredés, az ellenállás a diktatúrával szemben. 1969-től egészen 1973-ig, majd 1984-től ismét, évről évre a rendszerváltozásig spontán tüntetések zajlottak le. A tömeg a Petőfi-szobortól indult, s hol a Bem térig, hol a Batthyány térig, hol a Lánchídig jutott el. A belvárosban vonuló fiatalok negyvennyolcas dalokat és a Himnuszt énekelték, verseket szavaltak. A diktatúra rendőrsége szétkergette őket, közülük többeket letartóztattak. Ez történt 1972. március 15-én is. Börtön, iskolából való kicsapás, eltanácsolás az egyetemről, a munkahely elvesztése – erre számíthattak azok, akik nyíltan vállalva őrizték a nemzet nagy kincsét, a ’48-as forradalom szellemét.
Ma is itt élnek közöttünk az akkori fiatalok, akiket büntetésük letöltése után a rendszerváltásig figyelt a politikai rendőrség. Ők voltak azok, akik a megalkuvás korában is őrizték a magyar függetlenség szellemét, akik a nemzet még megmaradt hagyományait ápolták, tovább éltették. Az elmúlt huszonhét évben egyetlen kormánynak sem volt fontos a Kádár-korszakban meghurcoltak felkutatása, jóvátételt nem kaptak; súlyos adósságuk ez a magyarországi rendszerváltó kormányoknak.
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában elhelyezett iratok között található az a nyolckötetes, több mint kétezer oldalas vizsgálati dosszié, amelyet Szalay Miklós és társai néven nyitottak 1972. március 15-én. Ebben azok a „terhelő bizonyítékok” találhatók, amelyeket a politikai rendőrség gyűjtött össze 87 akkor letartóztatott fiatalról. Egyikük, Grillmayer József kihallgatásakor a következőket mondta jegyzőkönyvbe: „Helytelenítettem, hogy nemzeti ünnepeinket nem lehet méltóképpen megünnepelni. Március 15-ét és október 6-át olyan ünnepnek tartom, amely sajátosan magyar. Nem emlékeznek meg kellőképpen a hősökről, akik életüket adták a magyar szabadságért, függetlenségért [ ] A hivatalos szervek szándékosan nem domborítják ki ezeknek az ünnepeknek a nemzeti jellegét.” Bárd András főiskolai hallgató: „Grillmayer többször beszélt a társaságunknak arról, hogy kihúzogatta a Nemzeti Múzeumnál a leszúrt vörös zászlókat, és a szemétbe dobta őket. Egyetértettünk abban, hogy mennyire nincs helye a mi nemzeti ünnepeinken a Szovjetuniót jelképező vörös zászlónak. [ ] Szóba került az is, miért nem engedték meg a hivatalos szervek, hogy mi, fiatalok úgy ünnepeljük meg március 15-ét, ahogy mi akarjuk. Az volt a véleményünk, hogy a hivatalos szervek az 1956-os eseményekre gondolva tiltják.” Ferencz Gábor harmadikos gimnazistát is előállították, előzetes letartóztatásba helyezték „zavargásokban elkövetett szervezői tevékenység” miatt. Bűnéül rótták fel, hogy a zsebében megtalálták Ady Endre Piros gyász ünnepén című versének gépiratát (a tárgyaláson ez „bűnjelként” szerepelt). Felfüggesztett börtönbüntetést kapott, de a gimnáziumból kizárták. Csak estin érettségizhetett, és az első adandó alkalommal Németországba távozott.
