Mit kezdjünk egy globális korban a nemzetállammal?

Mi történik a „föderalizmus vagy nemzetállam” vitával?

Bár az Európába történő bevándorlás ma a legnagyobb kihívás az Európai Unió és annak tagállamai számára, legalább ilyen lényeges (és az előzővel szorosan összefüggő) kérdés, hogy a „föderalizmus vagy nemzetállam” vitával mi történik, eljut-e a mostani, terméketlen állapotából egy kreatívabb szintre.

Jelenleg nagyon úgy tűnik, ebben a témában a frontok teljesen megmerevedtek. Ennek egyik jele, hogy pár hete a magyar miniszterelnök föderalisták és szuverenisták szembenállásaként aposztrofálta a helyzetet. Ha ez így van – márpedig így van –, akkor meg kell állapítanunk, hogy a vita ebben a formájában egyrészt eldönthetetlen, másrészt XIX. századi, azaz túlságosan ideológiai és kifejezetten a szembenállásokra épít. A XXI. században azonban a politikát lassan ki kell mozdítani az ősi szembenállásokból és egyre inkább el kell vinni valamiféle új szintézis felé.

Illúzió? Inkább a mai helyzet által kikövetelt realitás. Elfogadhatatlan, anakronisztikus és terméketlen ugyanis globalizációt és nemzetállamot (körülbelül úgy, mint baloldaliságot és jobboldaliságot) kijátszani egymás ellen. Ezzel szemben értelmes vitára volna szükség, és az álláspontok kellően alapos újragondolására. Senkinek nem esne le az ujjáról a karikagyűrű, ha ebben a kérdésben enyhítene a maga végletes, elzárkózó és a másikét tűrhetetlennek tekintő álláspontján.

Szerencsére vannak, akik ebben a kérdésben nagyon józan és innovatív álláspontot képviselnek. Közülük az egyik Jan Tacheu, a Carnegie Europe vezetője, akinek kiváló elemzését (Nationalism Destroys Europe – or does it?) most az olvasó figyelmébe ajánlom. A szerző onnan indít, hogy napjainkban a nacionalizmus a nyugat-európai domináns elitek számára az egyik legördögibb kifejezés bizonyos kelet-közép-európai és más demokráciák (újabban autokráciák) „leleplezésére”. Az európai integrációs elitek szörnyű fogalomnak tartják a nacionalizmust, amely kétszer is romba döntötte Európát. Tacheu megérti az ilyen irányú félelmeket, de nem osztja azokat, merthogy a nacionalizmus szerinte nem ab ovo negatív fogalom. Benedict Andersonra, a tavaly elhunyt tekintélyes ír politikatudósra, a téma kiváló elemzőjére hivatkozva írja, hogy a nacionalizmus nem vizsgálható pozitív szerepének megértése nélkül. Ez a pozitív szerep a már mások által is leírt „nagyobb egységesülés” volt: a nemzetállam ugyanis egy kétségkívül nagyobb egység a korábbi lokális szintek elsődlegességéhez képest. Tacheu nem vitatja, hogy Európa túlélése a nemzetállami szinten túlmutató integráción múlik, de nagyon is vitatja, hogy az európai integráció egyúttal a nemzetállam totális meghaladását jelenti-e. Szerinte ez távolról sincs így, ugyanis: „Ha az Európai Unió meg akarja tartani stabilitását, egy lényegi dolgot meg kell tanulnia a nemzetállamoktól. Ugyanúgy, ahogy a nemzetállam túllépett a vér és a családi kötelékek szintjén, és a szolidaritást magasabb szintre emelte, az európai integrációnak is szüksége van arra, hogy meghaladja az állampolgárok nemzeti szintű kapcsolódását és egy újabb szinttel megemelje.”

Viszont a szerző azt is világossá teszi, hogy itt a „megemelés” nem azt jelenti, hogy az „alacsonyabb szintű identitást” egyúttal fel is kell adni, el is kell hagyni. „Ahelyett, hogy ki akarnánk iktatni a nemzetet, mint a múlt rekvizitumát, Európának tanulásra van szüksége, sőt a nemzetalkotás történetéből át kell venni a lényeget, azt tehát, hogy a nemzetállam képes volt magasabb szintű szolidaritást teremteni, mint az azt megelőző formációk. Nem a nacionalizmus korlátaira és hátrányaira kell tehát fókuszálni, hanem meg kell tanulni a titkot, hogy a társadalmi összetartozás-érzés hogyan emelhető egy magasabb szintre.”

Így tehát a nacionalizmusról folytatott – a szerző által fertőzöttnek nevezett – vitát új dimenzióba kell helyezni, eljutva az alapvető dilemma feloldásához. Ez pedig az, hogy a nemzeti identitás sértetlen maradjon akkor is, amikor a szuverenitás egy része átkerül magasabb szintre. Ez a feltétele annak, hogy az európai identitás is létrejöjjön, mégpedig komfortos és érzelmileg is átélhető közösségi érzésként. Mindehhez – fejezi be írását a szerző – az Európai Uniónak, illetve Brüsszelnek is nagyot kell változnia. Ha ugyanis a nemzet pozitív tartalma nem lesz elismerve, az európai integráció hanyatlása megállíthatatlan.

Techau tanulmánya világos jelzés arról, hogy Nyugat-Európában új szelek (is) fújnak, és megérett a helyzet egy nem fekete-fehér megközelítésre. Ám egyelőre nagyon messze látom azt az időt, amikor a nemzeti identitás sértetlensége és a szuverenitás bizonyos korlátozása egyszerre elfogadható az egymással rivalizáló politikai oldalak számára. Ma a „mindent vagy semmit” elv szerint állnak egymással szemben a táborok. Pedig lassan eljön az ideje annak, hogy ne így legyen. S nem is így lesz, ha a tanulmány fő kérdésének tekintett tanulási folyamatban rehabilitáljuk a történelem fogalmát. A politikai „elidegenedés”, a külön körökbe való vészes bezáródás ugyanis egy korhoz kötött, de teljesen téves történelemértelmezésből következett be; a politikusok nem csekély része (de persze főképpen a liberális politikusok) – a történelem vége gondolat jegyében – reformterveit elszakította a történelemtől, és aminek bármi köze van a történelemhez, azt megbélyegezte.

De mi van, ha a nemzetállami fejlődés is magában hordoz egy nagy adag globalizációt? Mi van, ha a nemzetállami fejlődés ugyanolyan logikát mutat, mint a mai? Akkor is utasítsuk el zsigerből, mint a múlt meghaladott részét? Nem inkább azt kellene tennünk, amit Techau javasol, hogy tudniillik tanuljunk meg mindent tőle és belőle?

A nemzetállami logika nacionalistának bélyegzése hatalmas öngól, s éppen azért, amiről Techau beszél. Mert lehet, hogy ma a világ a világállam, a világkormány, a világtársadalom felé halad, de ez miért is ne férne össze azzal, hogy nem minden ország teszi ezt egyforma tempóban? Amikor a nemzetállam hajnalán voltunk, szintén ugyanez volt a probléma; az akkori nemzetállami szerveződés fő ideológusai hasonló érvekkel szapulták azokat a nemzetiségeket és etnikumokat, amelyek nem akarták oly könnyen befogadni a föléjük emelendő nemzeti kereteket. Így tehát nem érdemes arról beszélni, hogy a világállam ma mindent elnyel. Egyáltalán nem nyel el mindent.

Ráadásul van még egy okunk, hogy óvatosak legyünk a mai globalizáció mindent elsöprő hatásának istenítésében. Ez pedig már a liberális demokráciával függ össze. Azzal a liberális demokráciával, amely nyílt társadalomként határozza meg saját magát. Egy ilyen társadalommal nem fér össze a nemzetállam lebecsülése és pláne nem ördögiként, nacionalizmusként való beállítása. A nyílt társadalomban a nemzetállami gondolkodásnak épp úgy helye van, mint a globálisnak. Teljes félreértés a nemzetállamban hívőket anakronisztikusnak beállítani, amikor a nemzetállam a történelem meghatározott szakaszaiban ugyanolyan hajtóerő volt, mint ma a globális struktúrák.

Ez persze már egy másik kérdéskör, de azért nagyon is szorosan az előzőhöz tartozik. Mert globalizáció és nemzetállam végletes szembeállítása (elsősorban a mai nyugat-európai vezető elitek részéről) magáról a liberális demokrácia jelenlegi problémáiról árul el sokat. Például azt, hogy Európa mai liberális demokráciái mintha elveszítették volna a tanulóképességüket, azt a tulajdonságukat, ami mindig is a legnagyobb versenyelőnyüket jelentette más régiókhoz képest. Ez a tanulóképesség különösen erős volt a második világháború után, amikor újjá kellett építeni Európát, és le kellett fektetni az Európai Unió alapjait. Természetesen a mai szembenállást sokan vissza akarják vezetni az alapokig, és vannak, akik már az ötvenes években csak a globalizált, mások meg csak a nemzetállamokra tagolt Európát és uniót látják.

Akárhogyan is: ez a bizonyos tanulóképesség 1990 után alábbhagyott. Túl egyszerűnek és túl könnyűnek tűnt a kommunizmus felszámolása, és túl egyértelmű volt, hogy mindenki belép a demokrácia táborába és mindenkinek ugyanazok lesznek a céljai. Mai szemmel talán el se tudjuk képzelni, pedig így volt: az 1990 utáni másfél évtizedben egyszerűen nem volt kérdés, hogy globalizáció vagy nemzetállam, mert mindenki más kérdéseken töprengett, például azon, hogy milyen demokráciák jöttek létre a rendszerváltások nyomán. A tanulás tehát ekkor nem geopolitikai dimenzióban történt, hanem országhatárokon belül.

Mára viszont a geopolitikai szituáció teljesen megváltozott, vagy pontosabban – a történelem mellett – a geopolitika is „visszatért”. Erre a liberális demokráciák nem adhatnak kényelmes, vagy pláne nem fekete-fehér válaszokat. Itt egy merőben új tanulóképességre van szükség, amely a nemzetállamról nem mint idejétmúlt fogalomról, hanem mint értékesről, a globalizációval egyenértékűről képes számot adni.

Jan Techau pontos diagnózist adott; ez az a kiindulópont, ahonnét az értelmes vita immár elérhető közelségben van.

A szerző politológus