Szerencsétlen véget értek az uniós csatlakozásunknak emléket állítani hivatott köztéri alkotások. Az úgynevezett Időkerék kálváriája gyakorlatilag létrehozásától fogva tart. A Városliget szélén álló rozsdásodó fémkorong sosem működött a terveknek megfelelően, és most már nem is kell senkinek. Legutóbb a gazda, a Miniszterelnöki Hivatal működtetésére, őrzésére keresett vállalkozókat, de nem járt sikerrel.
Hasonló „sikertörténet” a második számú emlékmű, a Várban, a Sándor-palota elé felállított „harangvirág” is, melyet akkoriban az összefogás és a béke jelképének szántak a megrendelők. A krómacélból készült, harangvirág szárát és levelét mintázó vázra két középkori harangot akasztottak, amiket elektronikus berendezés hozott volna működésbe meghatározott időközönként.
Az alkotás – mint azt már megírtuk – már az avatón sem működött rendesen, de nem is a tervezett helyen és formában valósult meg. Tervezője, Varga Imre szobrász egy a felállítottnál 50 százalékkal nagyobb, hét újonnan öntött harangot tartó emlékművet álmodott meg, amit a Sikló tetejénél állítottak volna fel, hogy a Parlamentből is jól látható legyen. A megbízatás hátteréről Varga csak annyit árult el az MNO-nak, hogy „több évtizedes ismeretség után jóban volt” Medgyessy Péterrel és környezetével.
Hová is lett a „harangvirág”?
Talán ezért sem lepődött meg Varga azon, hogy Medgyessy bukása után az új vezetés már nem fordított kellő figyelmet és pénzt az eredeti tervek megvalósítására. Sőt a sorsára hagyott „ünnepi dekorációt” fél éve le- és szétszerelték, és darabjait elszállították. Zsigmond Attila, a fővárosi köztéri alkotásokat is gondozó Budapest Galéria igazgatója az MNO-nak elmondta, hogy azért kellett a „leemelésről” dönteni, mert jelzés érkezett a Kulturális Örökségvédelmi Hivataltól, miszerint feltárás lesz azon a helyen, ahova a „harangvirágot” felállították.
Ugyan a feltárási munkálatok azóta sem kezdődtek meg, de ezzel a döntéssel – úgy tűnik – a csatlakozási emlék sorsa megpecsételődött. A harangok ugyanis visszakerültek a Nemzeti Múzeumhoz, az amúgy a tervező által is csekély értékűnek tartott krómacélból készült „virágszárat” pedig egy, a Budapest Galériának is dolgozó monori öntödébe fuvarozták, ahol azóta is sorsára vár.
