A közelgő világvégétől a tetvek elűzéséig

A világvége-hangulat is táplálhatta, hogy végül lett egy „halottak napjánk”, de egy bencés apát kezdeményezése után megnyugodtak a kedélyek. „Alig” néhány száz évvel később Róma is rápecsételt.

Ha elsején azt mondtuk, a Mindenszentek pogány talajú ünnep, a halottak napjáról ezt – „hála Istennek” – nem kell elmondanunk, mert bár a Római Birodalomban ismert volt a februári, feralia nevű halotthét, és nyilvánvalóan elhunyt szeretteinkről emlékezni a teremtéssel körülbelül egyidős dolog, a kultúrtörténelem keresztény ünnepként tartja nyilván a november másodikára helyezett emléknapot.

Ránk várnak a purgatóriumban

Ha tehát nem pogány szokásból, akkor mégis hogyan virágzott ki a halottak napja? Egy elmélet szerint a keletkezés egyértelműen összefügg az első ezredforduló világvégeváró hangulatával. Ez egybe is vághat a bizonyos történésekkel; egy bizonyos Odiló clunyi bencés apát 998-ban kezdeményezte, hogy a szerzetesek november 2-án ünnepeljenek halottak napját, egy nappal az után, hogy a mennybe már felkerült holtakról – Mindenszentekről – megemlékeznek. A szélesebb elterjedéstől a római egyház elfogadásáig bele kellett telnie néhány száz évnek (XIV. század). Hogy mivel okolták egy ilyen nap szükségességét? A katolikus gondolkodás szerint a „bocsánatos bűnökkel” elhunytak lelke a tisztítótűzben (purgatórium) várakozik, s az élők közbenjáró imádságára van ahhoz szükség, hogy onnan a mennyországba kerüljön.

A hazai néphagyományban még tájegységenként is rendkívül gazdag a halottakra való emlékezés szokáskincstára, és különféle neveket is kapott a nap (például: „lölkök napja”). Az egyik legjellegzetesebb tevékenység a halottak napi gyászkoporsó (katafalk) állítása volt a templomban, ami kiegészült a lakomákhoz szükséges ételek odahordásával; kenyeret, kalácsot (Szeged táján „kúdúskalács”, „Mindönszentök kalácsa” és „tuborék”), szalonnát, bort, zsírt, kölest vittek oda, s a szertartás után a templomi elöljárók nehéz sorsú családoknak, koldusoknak osztották szét azokat, illetve maguk is ettek belőle. A déli – szláv – területeken élő katolikusok egyenesen a sírokra vitték a sok finomságot, Zalában rétest tettek az ablakba „a hazajáró lelkeknek”, a hercegszántói sokác legények pedig sós, vizes pogácsát kértek a háziaktól, s a templomba vitel után borral fogyasztották el. Az étel és a koldulók kettőse azért jelenhetett meg ennyire hangsúlyosan halottak napján, mert valamiképp a koldusban látták megjelenni az emberek elhunyt szeretteiket, s az alamizsnálkodásnak mindenkori bevett szokása volt az ételosztás.

A Megváltótól a tetvek elűzéséig

A halottak sírjaival való foglalatoskodás, a díszítés érdekes módon csak a XIX. században vált elterjedtté, német hatásra (a hazai reformátusok sokáig egyszerű „pápista szokásként” tekintettek rá, ezért elutasították). A harangkongatás, a szegedi „halottak hete” vagy a (föld)munka tilalma viszont régebbi hagyomány – féltek a „hóttetömtől”, vagyis a hazajáró lelkektől – csakúgy mint a diófakoporsó faragása –, ez utóbbinak több összefüggése van, hiszen a dió a Megváltó középkori szimbóluma, Mikefán viszont ebből már mindössze annyi maradt meg, hogy dióleveleket gyűjtve próbálták elűzni a családtagok tetveit. Említést érdemel még az a Zentáról terjedt „játék”, hogy az élő családtagoknak is gyújtottak gyertyát; akié hamarabb leég, az lesz a következő, aki elhalálozik.

Manapság a templomokban a halottak napjára külön imádságot mondanak, a Jézus öt sebére emlékeztető, öt „tizedből” álló Halottak olvasóját.