– Előrebocsátott szavai alapján az a benyomásom, hogy ez egy rendkívül depresszív hangulatú könyv. Tévedek, ha azt érzékelem, hogy igen borúlátóan ítéli meg személyes helyzetét és egyben a magyarság állapotát, jövőjét?
– Borúlátó csak a saját személyes helyzetemet illetően vagyok. Tudja, aki hetente háromszor öt órát tölt mozdulatlanul, miközben vesedialízist végeznek rajta, szorongó szívvel gondol a jövőre. A könyv egy része napló, a betegséggel való küzdelemről szól. Egy olyan ember küzdelméről, akinek még rengeteg dolga lenne ezen a világon, tele van tervekkel, de közben arról kap híreket, hogy rosszabbodott az állapota. Ez a könyv egy hangfoszlány, talán az utolsó jelzés felőlem. Saját magammal kapcsolatban valóban borúlátó vagyok, nemzetemet illetően viszont éppen ellenkezőleg! Meggyőződésem, hogy nem fog beteljesedni Herder 18. századi jóslata, miszerint a germán–szláv és román népek közé ékelődött magyarság feloldódva semmisül meg.
– Ehhez képest azt írja: „egyszer elfogy a levegő, hiába kapkodok utána zilált lélegzettel. Pedig ott van körülöttem mindenhol, elfér benne az összes madár, minden város és hegység, elfér benne a világ, én nem férek már el benne. Ilyen helyzetbe kerültem, s került körülöttem a magyarság is.” Ön fuldokló magyarságról ír!
– Meg azt is írom, hogy amink van: vér, irodalom és történelem. Ebből kell felépíteni az akaratot, ebből kell lerombolni a szorongást: ezek segítenek egymáshoz simulni minket, s feledni a rémképeket. Nincs még egy olyan különleges nemzet Európában, mint a magyar, amelynek legnagyobb muníciója az, amit a kötet alcímének is adtam: vér, irodalom, történelem. Churchill után szabadon, én sem ígérhetek mást, mint vért, irodalmat, történelmet. Ezek azonban páratlanul erős kötelékek köztünk. Ezt összefoglalva kultúrának nevezném. Különlegességünk egyszerre jelent elszigeteltséget és védelmet szellemi téren. Amikor a vastag tűt a vénámba szúrják és útra kel belőlem a vér, fut a vörös folyón Ady és Kosztolányi, Széchenyi és Kossuth, lelkem is beleolvad a sűrű folyadékba, s fut az is, száll, robog, Baksa Soós és Radics Béla velem repül, s csak így érzem, hogy van értelme a szenvedésnek.
