Ezt onnan lehet tudni pontosan, hogy Mikuláskor a Szeretem Budapestet Mozgalom (SzeBu) önkéntesei nagy médiaesemény keretében lepucolták az akkor ott éktelenkedő firkálmányokat a főváros egyik fontos jelképéről. Erről az MNO is beszámolt. A híd makulátlan szépségét azonban csak néhány napig élvezhettük, a rend és tisztaság ifjú ellenségei nem bírták elviselni, hogy Clark és Széchenyi műve Budapest ékessége legyen, s ne úgy nézzen ki, mintha Bronx és Harlem bandaháborús övezetében állna.
A százhatvannégy éves öregúr újbóli meggyalázása azonban már kiverte a biztosítékot azoknál a városvédőknél is, akik egyébként liberális eszményképeiktől áthatva általában ambivalens módon ítélik meg a falfirkálást/graffitizést, és például ellenzik azt a BTK-módosítást, amely letöltendő szabadságvesztéssel „honorálható” bűncselekménnyé minősítette minden mázolmány elhelyezését. Az mondják, „nem helyes kriminalizálni” ezt a jelenséget.
Ezúttal mindenesetre – kriminalizálva az ügyet – feljelentést tettek mind az I., mind az V. kerületi rendőrkapitányságon a rongálók ellen, fényképekkel bizonyítva, hogy igenis jól körvonalazható, sőt egyértelműen beazonosítható elkövetői körről van szó.
Vádemelés alighanem lesz
A bonyolult rendőrségi nyilatkozat-engedélyezési utat végigkilincselve végül az V. kerületi kapitányságtól kaptunk tájékoztatást arról, hogy az I. kerületi kapitányság nyomozói járnak el az ügyben. Mikó Attila főhadnagy arról tájékoztatott bennünket, hogy budai kollégái már rögzítették a nyomokat, a fényképfelvételeket pedig továbbították abba a központi nyilvántartásba, ahol évek óta gyűjtik a firkálmányokat. Itt rövidesen kielemzik a tageket, és ha beazonosíthatóvá válik valamelyik elkövető, akkor rongálás vétség miatt gyanúsítottként fogják kihallgatni. Ezt követően vádemelési javaslattal továbbítják majd az ügyet az ügyészségre, vagyis ezúttal jó eséllyel kerülnek a rongálók bíróság elé. Persze, hogy milyen ítélet vár rájuk és mikor, azt ma még megjósolni sem lehet. A BTK tavaly március 1-től érvényes szigorítása óta tudomása szerint még nem hozott ítéletet bíróság ilyen ügyben – mondotta a gazdaságvédelmi alosztályvezető. Az V. kerületben tavaly mintegy 20 feljelentés érkezett firkálásos rongálás ügyében, melyek közül 7 esetet sikerült felderíteni, ítélet azonban még nem született. A rendőr főhadnagy magánvéleménye szerint bár már alapesetben, a károkozás mértékétől függetlenül is szabadságvesztéssel sújtható a firkálás, a bírók enyhén szokták megítélni az ilyen cselekményeket. Az elkövetőket nem szokták sittre vágni, csak próbára bocsátást vagy legfeljebb felfüggesztett szabadságvesztést rónak ki rájuk. Ez pedig – ismerve a gondolkodásmódjukat – legfeljebb egy nyegle vállrándítást fog generálni náluk, sőt köreikben alighanem egyfajta hőstettként emlegetik majd a műemlék összerondítását.
Ennél talán jóval elrettentőbb hatása lehet elvileg annak, ha kártérítési per is indul a megrongált ingatlan, jelen esetben a Lánchíd ügyében. Ehhez a tulajdonos fővárosi önkormányzatnak kellene polgári peres eljárást kezdeményeznie, ami igaz, szintén nem biztos, hogy kielégítő eredménnyel zárulna. Ha ugyanis fiatalkorúak az elkövetők, a Lánchídon megrongált felületek letisztításának vagy újrafestésének sokmilliós költségét, valamint a kártérítést nem lesz egyszerű behajtani rajtuk. Megpróbálni persze – már csak az elrettentés végett is – mindenképpen érdemes volna.
Büntetni, de mégsem, vagy talán mégis?
Ez utóbbi, kármegtérítési opciót támogatná Bojár Iván András, a feljelentést megtevő SzeBu elnöke is, aki kérdésünkre elmondta, hogy ugyanakkor továbbra sem szeretné rácsok mögött látni az elkövetőket. Szerinte ezek a fiatalok alapvetően nem bűnözők, viszont ha lehúznának pár hónapot egy börtönben, akkor könnyen lehet, hogy azzá válnának.
A trendivé vált tagelés az észak- és dél-amerikai nagyvárosok nyomornegyedeiből ered, ahol a kábítószerkartellekkel összefonódó bandák az aláírásaikkal (tagjeikkel) jelölik ki territóriumaikat. (Mikó Attila rendőr főhadnagy szerint a magyar tagesek és az itteni kábítószer-dealerek között is fellelhető a kapcsolat.)
Az egykori városarculati tanácsnok véleménye szerint vissza lehetne szorítani a fővárosi épületek (utcabútorok, tömegközlekedési eszközök stb.) tömeges és szisztematikus elcsúfítását, de nem elsősorban hatósági eszközökkel, hanem a döntéshozók és az őket megválasztó polgárok gondolkodásmódjának megváltoztatásával. Németországban például törvény írja elő a jó karbantartási kötelezettséget a tulajdonosok számára. Így ott nem fordul elő, hogy egy-egy firkálmány évekig látható legyen, vagyis a „jelet hagyók” sikerélménye kisebb. E jogszabály elfogadását nálunk – mint mondja – a parlamentben lévő számos polgármester a saját érdekeivel ellentétesnek érzi, ezért akadályozza. Ugyanez a helyzet az Építészeti nemzeti irányelvek elfogadásával is, amely pedig az első lépés lehetne a szebb arculatú települések felé.
Szintén a döntéshozók érdektelenségét mutatja, hogy nincsen a rendőrségen olyan szakapparátus, amely kifejezetten a rongálók csoportjaira fókuszálna. Ehelyett az ilyen ügyek minduntalan ifjúságvédelmi vagy gazdaságvédelmi osztályokra kerülnek, ahol másodrendű feladatnak érzik és csip-csup ügyként kezelik a nyomozók. Érthetetlen ellentmondás, hogy amikor valakinek az autóját rongálják meg festékkel, akkor abból „ügy” lesz, ha viszont ugyanennek az embernek a házát, akkor nem!
A tisztségviselők hozzáállásáról regél – folytatja a városvédő –, hogy amikor például pályázatot írnak ki társasházak számára graffitieltávolításra, akkor minduntalan összekötik a relatíve fontosabb kéményfelújítással vagy liftfelújítással. Ennek eredményeként persze senki sem a firkaeltávolításra pályázik, hanem a másik kettőre. Az önkormányzatiak ilyenkor mossák kezüket: márpedig ők mindent megtettek a firkamentesítés érdekében…
A volt tanácsnok emlékeztet rá, hogy munkája egyik eredménye volt, hogy részben az akkor még Tarlós vezette ellenzék együttműködésével sikerült elérnie, hogy egy 380 milliós falfirka-eltávolítási program jöjjön létre, amit az akkori főpolgármester is pártfogolt. Ennek eredményeként lehetett elérni, hogy az évek alatt felhalmozott falfirkák jelentős részét el tudta távolíttatni a főváros. Most azonban az látszik, hogy a mostani városvezetés közel sem ennyire elkötelezett a témában, noha a választási ígéretei között ez hangsúlyosan szerepelt. Ebben nem pénzügyi, hanem szemléleti okok játszanak közre – véli Bojár, aki szerint különbséget kell tenni a tagelők és a graffitisek között, ha másért nem is, legalább az eltérő motiváció miatt. Ez az egész jelenség egy bonyolult szociokulturális probléma, amelyben szerepe van a művészeti képzés hiányának, a fiatalok önmegvalósítási lehetőségei korlátozottságának, a társadalom normái elleni lázadásnak, a virtusnak, a szülői odafigyelés hiányának és még egy sor olyan kérdésnek, amit a büntetéssel való fenyegetés eszközénél szofisztikáltabb módszerekkel kellene kezelni.
***
Az más kérdés persze, hogy mikor és minek hatására fognak a felsorolt szociokulturális körülmények megváltozni, és hogy addig is mi a teendő? Nos, ez az, amire képtelenség minden igényt kielégítő megoldást felmutatni. Egy biztos: a rabló ügyvédje is érvelhet védence szociokulturális körülményeivel, de attól még az illető elítélhető. Ugyanez a helyzet a rongálóval is. Hívhatják akár tagelőnek, akár graffitizőnek, vagy becézgethetik Demszky módjára utcaművésznek, aki „csak” ránk erőszakolja fantasztikus tehetségét. Mindegy. Ami tilos: az tilos.
