A szeretet ünnepén intézték el + Videó + Képek

Már megint összegányolták a Lánchidat az egyelőre ismeretlen firkálók. Ezúttal nem biztos, hogy megússzák. Nyomoznak utánuk.

A trendivé vált tagelés az észak- és dél-amerikai nagyvárosok nyomornegyedeiből ered, ahol a kábítószerkartellekkel összefonódó bandák az aláírásaikkal (tagjeikkel) jelölik ki territóriumaikat. (Mikó Attila rendőr főhadnagy szerint a magyar tagesek és az itteni kábítószer-dealerek között is fellelhető a kapcsolat.)

Az egykori városarculati tanácsnok véleménye szerint vissza lehetne szorítani a fővárosi épületek (utcabútorok, tömegközlekedési eszközök stb.) tömeges és szisztematikus elcsúfítását, de nem elsősorban hatósági eszközökkel, hanem a döntéshozók és az őket megválasztó polgárok gondolkodásmódjának megváltoztatásával. Németországban például törvény írja elő a jó karbantartási kötelezettséget a tulajdonosok számára. Így ott nem fordul elő, hogy egy-egy firkálmány évekig látható legyen, vagyis a „jelet hagyók” sikerélménye kisebb. E jogszabály elfogadását nálunk – mint mondja – a parlamentben lévő számos polgármester a saját érdekeivel ellentétesnek érzi, ezért akadályozza. Ugyanez a helyzet az Építészeti nemzeti irányelvek elfogadásával is, amely pedig az első lépés lehetne a szebb arculatú települések felé.

Szintén a döntéshozók érdektelenségét mutatja, hogy nincsen a rendőrségen olyan szakapparátus, amely kifejezetten a rongálók csoportjaira fókuszálna. Ehelyett az ilyen ügyek minduntalan ifjúságvédelmi vagy gazdaságvédelmi osztályokra kerülnek, ahol másodrendű feladatnak érzik és csip-csup ügyként kezelik a nyomozók. Érthetetlen ellentmondás, hogy amikor valakinek az autóját rongálják meg festékkel, akkor abból „ügy” lesz, ha viszont ugyanennek az embernek a házát, akkor nem!

A tisztségviselők hozzáállásáról regél – folytatja a városvédő –, hogy amikor például pályázatot írnak ki társasházak számára graffitieltávolításra, akkor minduntalan összekötik a relatíve fontosabb kéményfelújítással vagy liftfelújítással. Ennek eredményeként persze senki sem a firkaeltávolításra pályázik, hanem a másik kettőre. Az önkormányzatiak ilyenkor mossák kezüket: márpedig ők mindent megtettek a firkamentesítés érdekében…

A volt tanácsnok emlékeztet rá, hogy munkája egyik eredménye volt, hogy részben az akkor még Tarlós vezette ellenzék együttműködésével sikerült elérnie, hogy egy 380 milliós falfirka-eltávolítási program jöjjön létre, amit az akkori főpolgármester is pártfogolt. Ennek eredményeként lehetett elérni, hogy az évek alatt felhalmozott falfirkák jelentős részét el tudta távolíttatni a főváros. Most azonban az látszik, hogy a mostani városvezetés közel sem ennyire elkötelezett a témában, noha a választási ígéretei között ez hangsúlyosan szerepelt. Ebben nem pénzügyi, hanem szemléleti okok játszanak közre – véli Bojár, aki szerint különbséget kell tenni a tagelők és a graffitisek között, ha másért nem is, legalább az eltérő motiváció miatt. Ez az egész jelenség egy bonyolult szociokulturális probléma, amelyben szerepe van a művészeti képzés hiányának, a fiatalok önmegvalósítási lehetőségei korlátozottságának, a társadalom normái elleni lázadásnak, a virtusnak, a szülői odafigyelés hiányának és még egy sor olyan kérdésnek, amit a büntetéssel való fenyegetés eszközénél szofisztikáltabb módszerekkel kellene kezelni.

***

Az más kérdés persze, hogy mikor és minek hatására fognak a felsorolt szociokulturális körülmények megváltozni, és hogy addig is mi a teendő? Nos, ez az, amire képtelenség minden igényt kielégítő megoldást felmutatni. Egy biztos: a rabló ügyvédje is érvelhet védence szociokulturális körülményeivel, de attól még az illető elítélhető. Ugyanez a helyzet a rongálóval is. Hívhatják akár tagelőnek, akár graffitizőnek, vagy becézgethetik Demszky módjára utcaművésznek, aki „csak” ránk erőszakolja fantasztikus tehetségét. Mindegy. Ami tilos: az tilos.