A melbourne-i vérfürdő nem volt reváns ötvenhatért

A forradalom napjaiban a sebesülteket hordta, néhány hétre rá már csapatkapitányként vezette a csúcsra a pólóválogatottat az olimpián. Gyarmati Dezső, a legenda október 23-án ünnepli 85. születésnapját.

– Szokott még október 23-áról álmodni?
– Tudja, ezen a napon születtem, úgyhogy a környezetem akarva akaratlanul emlékeztet erre a napra. Ez nem álmodozás, jobb szó inkább, hogy gondolok rá. A forradalom első része életem legnagyobb hatású élménye, és a legszebb emlékeim közé tartozik. Örülök, hogy egy kicsit a részese lehettem az eseményeknek.

– Mi az első emlék, ami bevillan, ha visszautazunk az időben a forradalomig?
– Nem az emlékfoszlányok az érdekesek, hanem a történet egésze. A svábhegyi Vörös Csillag szállóban voltunk elszállásolva az olimpia előtti edzőtáborban. Október 23-án a belvárosban jártam, a Bajcsy-Zsilinszky úton vonuló tüntető tömeg második-harmadik sorába álltam be. Csodálatos érzés volt. Verőfényes napsütésben vonultunk, énekeltünk kart karba öltve, úgy gondoltuk, eljött Magyarország felszabadulásának napja. Nem voltak ott szellemi irányzatok, a tömeget egyetlen dolog érdekelte: felszabadulni a megszálló szovjet hatalom alól, ami már magával hozta volna az alapvető szabadságjogok érvényesülését is. Én végül megragadtam a Széna térnél. Fegyvert nem fogtam a kezembe, sebesülteket szállítottam a Péterfy Sándor utcába és a Szabolcs utcába, és barikádot építettem.

– Hogyan zajlott a kiutazásuk a melbourne-i olimpiára?
– Amikor már úgy tűnt, győz a forradalom, Kutas István, a kommunista sportvezetés jeles alakja azt tanácsolta, hogy menjünk be Nagy Imréhez, és kérjek engedélyt az olimpiai csapat kiutazásához. A probléma ugyanis az volt, hogy a minket szállító francia gép nem akart leszállni az ostromlott Budapesten, csak Prágáig merészkedett. Ide már magunknak kellett eljutnunk. Bementünk a miniszterelnökhöz, aki aláírta a papírokat, és rendelt nekünk két Ikarus buszt. Ezzel jutottunk el Nimburgba.

Gyarmati Dezső 1927-ben született Miskolcon. Pályafutása során játszott az Újpestben, és megfordult a Ferencvárosban is. E két klubcsapattal hét alkalommal ünnepelhetett bajnoki címet. A válogatottal kétszer nyert Európa-bajnokságot és háromszor olimpiát – 1952-ben Helsinkiben, 1956-ban Melbourne-ben és 1964-ben Tokióban. A bölcsész diploma és a Testnevelési Főiskola szakedzői oklevelének megszerzése után Kolumbiától Németországon át Olaszországig sok helyütt edzősködött. A magyar válogatott szövetségi kapitányaként is halmozta az aranyakat: 1973-ban világbajnok, 1974-ben és 1977-ben Európa-bajnok, 1976-ban pedig olimpiai bajnok lett a csapattal. Jelentősebb kitüntetései között találjuk a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Olimpiai Érdemrendjének ezüst fokozatát, a Budapest díszpolgára címet és a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Gyarmati Dezső a Magyar Olimpiai Bizottság tagja, a Magyar Vízilabda Szövetség örökös tiszteletbeli elnöke és a Nemzet Sportolója.

– Ha jól tudom, több olyan sportoló is volt, aki vissza akart fordulni, nem szerette volna hátrahagyni a családját.
– A többség utazni akart, de akadtak páran, akikben útközben felmerült, hogy vissza kellene menni Pestre. Én is aggódtam, hiszen kisgyermekem, feleségem, édesanyám is a fővárosban maradt. A többség viszont úgy határozott, elindulunk Nimburgba. Itt egy edzőtáborban szállásoltak el bennünket. Tulajdonképpen ide zárták be a magyar csapatot, nehogy terjesszük a forradalmi szellemet a csehszlovákok között. Itt alakult meg az olimpiai csapat háromtagú – köztük voltam én is – forradalmi tanácsa. Semmi egyéb nem történt, ez egyfajta szimpátiatüntetés volt a forradalom mellett. Aztán Prágába buszoztunk, repülőre ültünk, és már csak ott tudtuk meg, hogy a szovjet csapatok elindultak Magyarország és Budapest felé. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalom elbukott.

– Hogyan fogadták ezután a csapatot Ausztráliában?
– Két és fél napig utaztunk egy motoros géppel. Szingapúron és Jakartán keresztül érkeztünk meg Melbourne-be. Hatalmas tömeg várt bennünket a reptéren. A második világháború után kivándorolt magyarok, az ötvenhatosok, de még sok ausztrál is kijött üdvözölni a csapatot. Egy gyászszalaggal átkötött zászlóval szálltam le a gépről. Segélyszervezetek láttak vendégül bennünket, rengeteg meghívást kaptunk helyiektől, mindenki a tenyerén hordozott minket. Fennállt a veszélye, hogy a csapat ilyen körülmények között eltunyul, ezért Rajki Béla szövetségi kapitány összetrombitált bennünket, és kemény hangú, remek beszédet mondott. »Akár kint maradtok, akár hazamentek, mindenképp előnyötökre válik az életben, ha olimpiai bajnokságot nyertek. Fogjunk össze ezért, dolgozzunk keményen a hátralévő egy hétben!« A beszéd elérte a kívánt hatást, kőkeményen dolgoztunk az olimpia kezdetéig, csak a munkára koncentráltunk.

– Hogyan tudták függetleníteni magukat a körülményektől? Egyáltalán tudtak beszélni az otthon maradt családtagjaikkal?
– Nagyon lényeges kérdésre tapintott rá. Az első meccsig mindenki beszélt a családjával telefonon. Senki nem halt meg, nem szenvedett sérülést a rokonok közül, így mi is viszonylag nyugodtan készülhettünk.

– A szállodában, az öltözőben beszélgettek arról, ki fog disszidálni, ki megy haza? Milyen volt az arány?
– Természetesen beszéltünk erről. Csábították a játékosokat Európából, Ausztráliából és az Egyesült Államokból is. Azok, akik tudták, hogy kint fognak maradni, alkottak egy csoportot, meg azok is így tettek, akik a hazatérésben gondolkodtak. Ez ugyanakkor nem ment sem a barátság, sem a játék kárára. Játszottunk az olaszokkal, az angolokkal, a nyugatnémetekkel és az amerikaiakkal is. Az egyenes kieséses szakaszban akárki került az utunkba, érdekes módon 4-0-ra vertük meg. Az elődöntőben a végső esélyesnek kikiáltott Szovjetunióval kerültünk össze.

---- Menekültek a medencéből a szovjetek ----

– A melbourne-i vérfürdő, így emlegetik sokan ezt a meccset. Hogy érzi, túldramatizálja az utókor ezt az ütközetet?
– A bulvársajtó akkor is felfújta és manapság is túldramatizálja ezt a meccset. A szovjet játékosok elől eltitkolták a valós helyzetet, csak valami távoli városban zajló zavargásokról érkeztek hozzájuk hírek. A forradalom történetének csupán kis szelete ez a mérkőzés, a sporttörténelemnek viszont az egyik legemblematikusabb találkozója. Olyanra ugyanis még nem került sor, hogy egy levert forradalom áldozatának válogatottja küzdjön az elnyomó hatalom válogatottjával néhány héttel a véres események után. Mindezt úgy, hogy mindkét csapat aranyesélyes volt, így még a presztízs is tüzelte a feleket. A nyolcezres lelátó csurig megtelt, és legalább ugyanennyien az uszodán kívül ragadtak jegy híján. A csapatunkon belül voltak néhányan, akik baloldali gondolkodásúak voltak, és nem értettek egyet a forradalommal, de ezen a meccsen mindenki apait-anyait beleadott. Engem néhányan azzal vádoltak a meccs kapcsán, hogy provokáltam az ellenfelet. A találkozó előtt a többieknek azt mondtam, kerüljük a víz alatti, alattomos szabálytalanságokat, és víz felett se üssünk semmiképp, mert azonnal kiállítanak valakit, és akkor végünk. Játsszunk kőkeményen, de ne verekedjünk.


– Végül mégis véresre sikerült a befejezés.
– Nem lett volna semmi probléma, ha Prokop nem könyököli le Zádor Ervint. Az sem volt egy szándékos szabálytalanság, ahogyan előtte sem szakadt el a cérna senkinél. Korábban is mindig hangsúlyoztam, ez nem volt egy botrányos meccs. 4-0-nál, fél perccel a vége előtt Zádor kapott egy hatalmas ütést, és elkezdett vérezni. Már kezdett volna kiúszni a medence jobb sarka felé, amikor Markovitscsal szóltunk neki: Ervin, a másik oldalon! Nem mondom, volt ebben némi hangulatkeltési szándék, de úgy gondoltuk, ennyi belefér. Két helyen repedt fel a bőr a szeme körül, a nadrágjáig folyt le a vér. Így jött ki a medencéből a 8000 néző szeme láttára. Több sem kellett a közönségnek, ahogy a mondás tartja: panem et circenses! Néhányan átugrottak a korláton, be a medencébe, a szovjet játékosok meg menekültek ki a másik oldalon. A meccset azóta sem fújták le. Mi akkor ott nem éreztük a reváns ízét, inkább hazatérve tudatosították ezt bennünk az emberek.

– Ön az olimpia megnyerését követően a hazatérés mellett döntött, de többtucatnyian Ausztráliában maradtak.
– Hatvan fölött volt azok száma, akik kijöttek a reptérre, de a gépre már nem szálltak fel. Görög tragédiával ért fel a búcsúzás, barátságok szakadtak ott szét. Megható, egyben rendkívül szomorú pillanat volt, a magyar sors igazi tragédiája.

– Nem féltek a hazatérők?
– Bizonytalanok voltak, félnivalója inkább annak volt, aki korábban hangot adott a politikai nézeteinek. A Helsinkiben olimpia bajnokságot nyerő öttusázó, Benedek Gábor és én voltunk ilyenek.

– Hogyan fogadták önöket?
– Szépen, tiszteletre méltóan. Hivatalosan Marosán György fogadott bennünket.

– Miért döntött végül hazája elhagyása mellett?
– Hazatérésünk után éreztem, hogy megfigyelnek, és szabadságra vágytam. Féltem, hogy lekapcsolnak, és miután sikerült megszereznem az útlevelemet, nem haboztam. Huszonkilenc éves fejjel viszont még nem mértem fel, hogy lokálpatrióta vagyok, és hamarosan haza akartam jönni Amerikából. Amikor ezt jeleztem, azt mondták, én nem jöhetek, csak akkori feleségem, Székely Éva és lányom, Andrea. Aztán már előttem is szabad volt az út, csak éppen egyenesen a bíróságig vezetett volna. 1958-ban végül teljes amnesztiát hirdettek, és én is hazatérhettem. Hiányzott, hogy míg itthon vagyok valaki, Amerikában egy senkiként tekintenek rám. Hiányzott az anyanyelvem, és hiányzott Magyarország is. Hazatérve a nemzetközi porondtól ugyan örökre eltiltottak, két év után viszont a hazai bajnokságban már medencébe ugorhattam.

– Nem bántották, amikor hazatért?
– Verni nem vertek, de rengetegszer kihallgattak. Ezzel együtt nem volt gondom, kesztyűs kézzel bántak velem, ha akartak, akár börtönbe is zárhattak volna. Ehelyett vízilabdázhattam, visszakerültem a válogatottba is, és Melbourne után Tokióban újra olimpiát nyerhettem.

– Melyik a forradalmi vagy az azutáni időszak legszomorúbb pillanata Gyarmati Dezső szemével?
– A búcsúzkodás a melbourne-i reptéren ilyen, de szörnyű pillanat volt az is, amikor felszálltam az Amerika felé tartó gépre, és itt kellett hagynom a hazámat. Ha nem emelkedett volna már fel a repülő, fogom magam, és visszafordulok.

– És a legcsodálatosabb?
– Amikor október 23-án dél felé egymásba karolva befordultunk az Andrássy útra a Himnuszt énekelve. Csodálatos volt az idő, gyönyörűek a színek. Életem egyik, ha nem a legszebb emléke ez. Azért a szovjetek elleni győztes elődöntő, majd a jugoszlávok ellen 2-1-re megnyert döntő után a dobogó legfelső fokán állni az olimpián, na, az sem volt rossz.

– Mi az, amit a maiak számára át lehet menteni üzenetként 1956-ból, a forradalomból?
– Kicsi nemzet vagyunk, de talpon kell maradnunk, így hát soha nem szabad feladnunk. Mindig arra kell törekedni, hogy a legjobbat, a legeredményesebbet hozzuk ki magunkból, akár a sportról, akár a tanulásról, akár a munkáról van szó, mert így tud ez az ország talpon maradni.