Több évtizedes múltra tekint vissza a hatósági és a civil személyek képmásának közlése körüli vita. A Legfelsőbb Bíróság már 1985-ben úgy foglalt állást: a képmás nyilvánosságra hozatalának tilalma nem vonatkozik a nyilvános eseményekről, rendezvényekről, táj- és utcarészletekről készült felvételekre, amikor az ábrázolás módja nem egyéni, s a felvétel összhatásában örökíti meg a nyilvánosság előtt lezajlott történéseket. Ez hosszú időre meghatározta az ítélkezést.
A következő szakasz – a sajtó és a rendőrök, börtönőrök pereinek sorozata – lényegében 1995-ben kezdődött. Az első nagy figyelmet keltő polgári, kártérítési ügyet hét börtönőr indította meg azt követően, hogy a Magyar Televízió tudósítást közölt Magda Marinko bűnperének tárgyalásáról. A felvételeken felismerhetők voltak a büntetés-végrehajtási intézet munkatársai, arcukat nem takarták ki, noha előzőleg a bíró közölte, hogy ilyen képek bemutatása nem lehetséges. Az ítélkezést máig meghatározó, precedensnek tekinthető polgári ügy végére 1997-ben a Legfelsőbb Bíróság tett pontot.
Megítélése szerint a tévé megsértette az őrök személyiségi jogait, mert engedélyük nélkül készített és közölt róluk felvételeket. Az eljárásban korábban az is felvetődött, hogy különösen veszélyes elkövető állt a bíróság előtt, a biztonsági intézkedésekről, így az őrök védelméről is ennek megfelelően kellett gondoskodni. Magda Marinkót egyébként több emberen, előre kitervelten, különös kegyetlenséggel, nyereségvágyból társtetteseként elkövetett emberölés miatt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a büntetőtanács. A későbbiekben is több alkalommal indítottak pert a sajtó ellen börtönőrök, s a bíróság általában megítélte javukra a kártérítést.
A teljes cikket a Magyar Nemzet hétfői számában olvashatja.
