A forradalom és a szabadságharc esélyei

A katonai erőviszonyok ismeretében eleve reménytelen vállalkozás volt-e a magyar szabadságharc?

Milyen esélyei voltak 1848– 1849-ben Magyarországnak arra, hogy kivívja az ország függetlenségét? Avagy képes volt-e legalább arra, hogy olyan katonai patthelyzetet teremtsen, amelyben az ország önállóságát megkérdőjelező erők kénytelenek a fegyveres megoldás helyett a politikai megoldást keresni, és kiegyezni a magyar féllel? Volt-e a katonai erőviszonyok alapján más kimenetelre lehetőség, mint ami végül is bekövetkezett? Olyan kérdések ezek, amelyek hasonlítanak ugyan a történésznek tiltott „mi lett volna, ha ” típusú kérdésekre, mégsem kerülhetők meg, hiszen a magyar katonai és politikai elit 1848–1849-es teljesítményéről csak így alkothatunk nagyjából pontos képet.

A független Magyarország megteremtésének esélyeit vizsgálva két dolgot kell hangsúlyoznunk. Egyrészt azt, hogy a magyar politikai elit többsége 1848 márciusától 1849 márciusáig nem a független, csupán a Habsburg Birodalmon belül széles körű önállósággal bíró ország megteremtését tűzte ki célul, s a fegyveres konfliktust nem a magyar fél kezdeményezte, hanem rákényszerítették. Másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy mind a Habsburg Birodalmon belül önálló, mind a független Magyarország megteremtésének esélyeit az ország külpolitikai helyzete, illetve katonai potenciálja határozta meg. Vagyis az ország 1848 szeptembere után csak akkor remélhette önállósága, majd függetlensége elismertetését, ha ezt katonai erővel tudja biztosítani; illetve ha a katonai sikereket külpolitikai elismertetéssé képes átváltani.

Magyarország a Habsburg Birodalom része volt. A birodalom Európa egyik legrégibb, ugyanakkor legkevésbé egységes államalakulata volt. Uralkodói hosszú időn át a Német-római Császárság császárai voltak, egészen addig, amíg Napóleon 1806-ban ki nem tessékelte őket onnan. Magán a Habsburg Birodalmon belül legnagyobb presztízsű címük a magyar és a cseh királyi cím volt. (1792-ben I. Ferenc még mint Magyar- és Csehország királya üzent hadat a forradalmi Franciaországnak.) I. Ferenc még Napóleon császárrá koronázása után, 1804-ben hozta létre a sokszínű és kiterjedt birodalomból az Osztrák Császárságot, amely így diplomáciai szempontból mintegy „felszívta” az addig önálló országokat és tartományokat, köztük a Magyar Királyságot is. Magyarország tehát 1848-ban nem, pontosabban csak a birodalom alkotóelemeként volt rajta Európa térképén. A birodalom fennállását pedig a nagyhatalmak eltérő indokok alapján ugyan, de európai szükségszerűségnek tartották. A nyugati nagyhatalmak – különösen az ebből a szempontból mértékadó Nagy-Britannia – elsősorban azért, hogy az feltartóztassa Oroszországot Közép-Európában és a Balkánon. Poroszországot és Oroszországot a lengyel kérdés, illetve az ideológiai azonosság terelte egy táborba.

A Batthyány-kormány elsőként éppen Nagy-Britanniával kívánta felvenni a diplomáciai kapcsolatot. Az angol nagyhatalom azonban sokkal fontosabbnak tartotta Ausztria fennállását, mintsem hogy diplomáciai érintkezésbe lépjen annak egyik országával. Nagy-Britannia általában meglehetősen visszafogottan viselkedett a forradalmi mozgalmakkal szemben, ugyanakkor az észak-itáliai osztrák birtokokat inkább a birodalom tehertételének látta, s azt tartotta volna kívánatosnak, hogy Ausztria mondjon le róluk. Magyarországot viszont a birodalom nélkülözhetetlen alkotóelemének tekintette, s ezért még a birodalmon belüli fokozott önállóságát sem támogatta.

Az 1848 tavaszán kibontakozó német egységmozgalom következtében fennállt az a lehetőség, hogy a Habsburg Birodalomnak a Német Szövetséghez tartozó tartományai beolvadnak a létrejövő egységes német államba. Ebben az esetben megkezdődhetett volna a birodalom Magyarország központú átszervezése. E „nagymagyar” elképzelés lényege az volt, hogy nemcsak a birodalom Németországból kimaradó területei kerülnének magyar vezetés alá, hanem az új, Buda központú államalakulat természetes vonzásának köszönhetően a dunai szerb és román fejedelemségek is kapcsolódnának a magyar koronához. Ezért hívták a kormány tagjai 1848 májusában, az újabb bécsi forradalom után Budára az Innsbruckba menekült uralkodóházat (sajnos sikertelenül), s ezért támogatták olyan lelkesen a német egységmozgalmat, olyannyira, hogy 1848 júniusában Szalay László és Pázmándy Dénes személyében követeket küldtek a frankfurti össznémet parlamenthez. Júliusban a magyar kormány katonai szövetséget ajánlott a német központi hatalomnak. Augusztus 3-án a magyar parlament nyilatkozatban jelentette ki, hogy ha Ausztria és a német központi hatalom a német egység ügyében háborúba keverednék, Magyarország segítségére nem számíthat. Augusztus végén a német birodalmi kormány hivatalosnak tűnő módon fogadta Szalayt mint egy önálló állam követét. Októberben azonban visszavonták az elismerést.

Mindezzel szorosan összefüggött a független Lengyelország feltámasztásának kísérlete. Fennállt ugyanis annak lehetősége is, hogy a három részre szabdalt Lengyelország osztrák és porosz fennhatóság alatti területei függetlenednek és egyesülnek. Ez nyilván kihívta volna Oroszország intervencióját, ezáltal a megszülető német nagyhatalom és Oroszország háborúját. Magyarország ebben a háborúban természetesen a demokratikus Németország oldalán szándékozott részt venni. Az észak-itáliai osztrák tartományokban márciusban kitört felkelés nehéz helyzetbe hozta a cs. kir. hadsereget, főleg azután, hogy Károly Albert szárd–piemonti király is hadat üzent. Ez a háború csak rosszat hozhatott Magyarországnak. Ha a cs. kir. csapatok győznek, az megszilárdítja a birodalom külpolitikai helyzetét, s az osztrák politika aktívabban léphet fel Magyarországgal szemben. Ha az olaszok győznek, az észak-itáliai cs. kir. erők nagy része előbb-utóbb felszabadul, s a birodalom Magyarországon kereshet kárpótlást az itáliai kudarcokért. 1848. július végén a cs. kir. csapatok arattak döntő győzelmet, s augusztus elején a Szárd Királyság kénytelen volt fegyverszünetet kötni. A magyar külpolitika tehát megpróbált több húron játszani, ám nem volt szerencséje. Nagy-Britannia a birodalom nagyjából változatlan fennállásában volt érdekelt, Franciaországnak 1848 őszén Ausztria diplomáciai elismerése fontosabb volt, mint a bizonytalan magyar kapcsolat. A német elismerésre pedig akkor került sor, amikor az osztrák–magyar viszony olyannyira kiéleződött, hogy az már a magyar kormány belpolitikai helyzetét veszélyeztette.

A helyzet 1848 őszén, Jellasics csapatainak támadása után alapvetően megváltozott. Bécsben úgy hitték, a horvát bán hadserege egyetlen csapással végezni fog a magyar forradalommal. Szeptember közepére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar hadsereg csak visszavonul a horvát túlerő elől, de egyáltalán nem áll szándékában sem átállni, sem semlegesnek maradni. Ezután már csak idő kérdése volt, hogy a megerősödött magyar hadsereg mikor száll szembe a bán haderejével, amint az szeptember 29-én Pákozdnál meg is történt. A bán hadászatilag elveszítette a hadjáratot: nem mert továbbvonulni Budapest felé, hanem visszavonult az ország nyugati határszélére, majd az október 6-i bécsi forradalom után el is hagyta az országot.

Az ország külpolitikai mozgástere a fegyveres konfliktus kibontakozásával egy időben beszűkült. Részben azért, mert a birodalmi külpolitika akciói révén az ország még azt a kevés diplomáciai pozícióját is elveszítette, amelyet a Batthyány-kormány időszakában megszerzett. Részben pedig azért, mert az európai központokban előbb Jellasics, majd Windisch-Grätz támadása után „leírták” az önálló Magyarországot: egyetlen mértékadó körben sem gondolták, hogy az ország ki tudja védeni a cs. kir. hadsereg támadását.

Az egyetlen halvány esélyt az 1848. október 6-i bécsi forradalom jelentette. Ez elvileg magában hordta a két birodalomfél közötti vitás kérdések demokratikus rendezésének esélyét. Ezért mondta Kossuth október 27-én a parndorfi haditanácson Bécs megsegítése mellett érvelve, hogy „ügyünk Bécs ügyéhez kötve európai ügy – attól elválasztva senki által nem fog figyelembe vétetni”. Ehhez azonban az uralkodó együttműködése is kellett volna. Miután azonban az udvar a forradalom után elhagyta Bécset, majd pedig annak leverése mellett döntött, ez az esély is jelentősen csökkent. A Bécs felmentésére október végén indított magyar támadás esetleges sikere a birodalmon belüli viszonyok demokratikus rendezésének utolsó esélye volt, enynyiben tehát európai jelentőségre tett szert, amit az is mutat, hogy hosszú ideig ez volt az egyetlen olyan magyar akció, amely felkeltette az európai diplomácia figyelmét. Ám a katonai erőviszonyok lehetetlenné tették, hogy a magyar haderő támadása sikeres legyen: Bécs alatt már október második hetében kétszeres túlerőben lévő ellenséges csapatok álltak, s nem annyira azon kell csodálkoznunk, hogy a magyar haderő miért nem indult meg időben Bécs felmentésére, inkább azon, hogy amikor október végén megindult, nem semmisült meg a schwechati csatában.

Ezzel egy időben az egész európai politikai klíma kedvezőtlenné vált. Szeptemberben kiderült, hogy a frankfurti német nemzetgyűlésnek nincsenek olyan eszközei, amelyek birtokában rákényszerítheti akaratát a német államok fejedelmeire. Október–november fordulóján a cs. kir. hadsereg végzett a bécsi forradalommal, novemberben Poroszországban az uralkodó és a nemzetgyűlés konfliktusa az előbbi győzelmével ért véget.

Némi javulás csak 1849 tavaszán látszott. A custozzai csatát követően 1849. március 12-én Károly Albert szárd király felmondta az 1848. augusztusi fegyverszünetet. A Habsburg Birodalom ezzel ismét kétfrontos háborúra kényszerült. Radetzky tábornagy azonban időben összpontosította csapatait, s március 23-án Novaránál szétverte a szárd hadsereget. Másnap Károly Albert lemondott, 26-án újabb fegyverszünetet kötöttek, amelyet augusztus 6-án békekötés követett.

Radetzky hadjáratával csaknem egy időben, március 28-án került sor Frankfurtban az egységes Németország alkotmányának elfogadására. A frankfurti parlament a császári koronát IV. Frigyes Vilmos porosz királynak ajánlotta fel, de az április 3-án visszautasította a demokratikus választás eredményét. A német egység tehát továbbra sem jött létre, s a demokratikus erők 1849. májusi felkelései sem fordíthatták meg ezt a folyamatot. Ausztriának tehát nem kellett egy újabb nagyhatalom létrejöttétől és annak a birodalom német területeire gyakorolt vonzásától tartania. Azaz alighogy megkezdődött a magyar hadsereg tavaszi hadjárata, Magyarország ismét egyedül maradt. Az itáliai háború befejezésével a Habsburg Birodalomnak ismét nem kellett kétfrontos háborútól tartania, a német egységtörekvés kudarcával pedig elhárult egy esetleges német– orosz háború veszélye is, így Ausztria bármikor számíthatott legfontosabb szövetségesének, Oroszországnak a katonai segítségére.

A tavaszi hadjárat megzavarta a birodalomnak kedvezően alakuló helyzetet. Nem véletlen, hogy a magyarországi harcok gyors befejezését reménytelennek látva az osztrák kormány az orosz segítség igénybevétele mellett döntött.

A tavaszi hadjárat sikerei révén Magyarország visszakerült ugyan Európa térképére, de a függetlenség tényleges elismerésére egyik európai hatalom sem volt hajlandó. Az ország nem tudott szövetségest találni a háború újabb szakasza előtt. Ausztria viszont – az 1833. évi münchengrätzi szerződés értelmében – számíthatott a cári Oroszország hadseregének segítségére, s e beavatkozáshoz elnyerte a nyugati nagyhatalmak támogatását is. Nagy-Britanniának ugyanis az volt a fontos, hogy Oroszország a Balkánon ne tudjon előrenyomulni, s ehhez szüksége volt az erős Ausztriára. Ha ezt az Ausztriát éppen Oroszország menti meg a felbomlástól, annál jobb. Az orosz intervenciót előkészítő tárgyalások már március végén megkezdődtek, s az előzetes megállapodást már akkor megkötötték, amikor a magyar függetlenség kimondásának híre még meg sem érkezett Bécsbe. I. Miklós cár úgy vélte, olyan erős hadsereggel kell fellépnie, amely önmagában is képes eltiporni a forradalmat. Ezért 200 000 katona küldését határozta el, további 80 000 főt pedig készültségbe helyezett; tehát hadseregének egynegyedét kész volt Magyarországon alkalmazni. A 160 000 fős honvédseregnek tehát ezzel – a 170 000 főnyi cs. kir. hadsereggel együtt – 370 000 főt számláló haderővel kellett megmérkőznie. Ezután nemhogy a győzelemre, de még a döntetlenre sem igen volt esélye.

Paradox módon a nyári osztrák–orosz hadjárat megérlelt némi közvetítési hajlandóságot az addig passzív Nagy-Britanniában. Július 21-én Palmerston angol külügyminiszter az alsóház vitájában arról beszélt, hogy Nagy-Britannia szeretné, ha a magyar–osztrák konfliktust békésen lehetne rendezni, mert ha Magyarországot „túlerővel teljesen szétzúzzák, ebben a csatában Ausztria saját jobb kezét zúzza széjjel”. Palmerston elsősorban Ausztria nagyhatalmi állását féltette, de ez az álláspont ebben a pillanatban Magyarország érdekeit is szolgálhatta. Az ajánlatot azonban Schwarzenberg osztrák miniszterelnök – a szövetségesek sikeres hadműveletei miatt – könnyedén visszautasíthatta.

Érdemes volt-e belekezdeni 1848-ba, s nem volt-e törvényszerű az 1849-es katasztrófa? Nem lett volna jobb, ha a magyar fél 1848 szeptemberében vagy decemberében felhagy az ellenállással? A kérdés történelmietlen, hiszen az ellenállás még oly csekély eszközeivel rendelkező államok is többnyire vállalják a fegyveres konfliktust, hacsak nem nehezedik rájuk nemzetközi nyomás az ellenkező érdekében. A katonai ellenállás mindig esélyt ad a diplomáciai megoldásra, még ha ez 1848–49-ben nem következett is be. Hozzáteendő, hogy az európai politikai események, az olasz háború, a német egység ügye 1849 tavaszáig némi mozgásteret biztosítottak a magyar politikának, s egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy a szárd hadsereg katasztrofális vereséget szenved, illetve hogy a német egység ügye meghiúsul.

A katonai erőviszonyok ismeretében eleve reménytelen vállalkozás volt-e a magyar szabadságharc? Ha a teljes függetlenség oldaláról vizsgáljuk a kérdést, csak igennel válaszolhatunk. Csakhogy a küzdelem 1848 szeptemberétől nem a függetlenségért, hanem a birodalmon belüli önállóságért folyt. Ez pedig nem volt reménytelen vállalkozás. A Habsburg Birodalom hiába nyerte meg – idegen segítséggel – a háborút, ha katonai győzelmét nem tudta politikaivá változtatni. 1867-ben el kellett ismernie Magyarország korlátozott önállóságát, el kellett fogadnia az önálló magyar pénz-, had- és kereskedelemügyet – még ha nem is az 1848-as formában; tehát el kellett ismernie a magyar felfogás érvényességét azokban a kérdésekben, amelyekért a háborút folytatta.

A szerző történész