Most egyenesen tőle kérdem ugyanezt a körszálló presszójában. Persze, jókora bevezető után, merthogy azért ennél konkrétabb a témakör. Postásként, szelektálatlanul zúdítom rá a hozzám érkezett, fésületlen kérdéseket (kár lenne moderálni azokat, így elevenek). Mondom mindjárt az apropót: a hívek úgy érzik, eltávolodott tőlük az a régi, „szilaj” Szörényi; nyilatkozataiban liberális hangokat éreznek, mintha közeledne az itt felejtett, túldajkált „értelmiségiek” felé. És ami az egész csimborasszója: a „nemzetis” Alföldi Róberttel rendezteti meg az István, a király jubileumi bemutatóját Szegeden
Hosszan, kicsit csapongva beszélgetünk két teljes órán át. Vagyis hát ő viszi a szót, terelgetni nem kell a dialógust, Szörényi Levente pontosan érti a felvetést. Látnivaló, nem először találkozik vele.
– Talán csináljam azt, amit a Bródy csinál a saját liberálisainak? – kérdez vissza.
– Menjek ki a placcra, énekeljek érzelmes vagy buzdító dalokat néhány száz embernek, vagy ezreknek egy szál gitárral? Esetleg álljak a szelíd motorosok élére, lobogtassak Árpád-sávos zászlót az Andrássy úton? Egy művészembernek nem ez a dolga. Félre ne értsen senki, de én nem engedhetem meg magamnak, hogy állandóan azt a lecsupaszított képet mutassam fel a nemzeti gondolkodású embereknek, amit ők látni szeretnének. Persze, megértem őket, hogyne érteném. De engem is meg kell érteni Nem akarom, hogy a közvélemény beskatulyázzon, beszorítson egy vitrinbe. Nem szeretnék valamiféle nemzeti matyó baba lenni. Ha az idők során az emberekben kialakult egyfajta Szörényi-kép, és az történetesen tetszett nekik, hát most engedjék meg, hogy az forrhasson tovább a maga tempójában. Aki attól fél, hogy félresiklott a világnézetem, annak üzenem, dőljön csak hátra nyugodtan a fotelban, velem nincs baj. Vagy inkább: nem velem van baj.
Itt egy kis szünetet tartunk. Mintha azon tűnődne, van-e valami értelme ennek az interjúnak. Nem lenne-e jobb, ha csak úgy egymás közt beszélgetnénk, kihagyva az egészből az újságot, a nyilvánosságot? Kell-e neki itt bárki előtt magyarázkodnia? Tényleg kell? Kinek és miért? Aztán persze folytatjuk.
– Honnan jöhetett elő ez a „Mi történt a Szörényivel?” história?
– Megmondom én. Többször kritikusan nyilatkoztam az elmúlt időben a mai magyar művészet színvonaláról. Talán az bánthat egyeseket, hogy nem tettem kivételt a nemzeti oldallal szemben sem, arról is őszintén megmondtam a véleményemet. De miért ne mondtam volna? Ha laposnak, gyengének találtam valamit, akkor azt mondtam, hogy lapos és gyenge. Miért, mit mondjak? Jót tettem volna azzal a magyarságnak, ha szolgai módon feldicsérem azt, ami rossz? Csodákat. Magunkat csapjuk be, ha ilyet teszünk. Ha egy jobboldali fércművet bírálok, már nem vagyok jó magyar? Akkor már magyarázkodnom kell? Én úgy bele vagyok betonozva a nemzeti oldalba, hogy engem kirobbantani sem lehetne innen. Miről beszélnek a bírálóim? Nem kellene hinni ezeknek a hangoknak. Sokan tudatosan akarnak ártani. Pedig csak arról van szó: mondjuk ki valamiről, ha rossz, hogy rossz. És ha jó, akkor azt, hogy jó. Mert akkor, és csakis akkor lesz hiteles az egész. Ha az úgynevezett „minőség” megmutatásához az szükséges, hogy nemzeti lózungokat hangoztassunk, s rajtuk át láttassuk a műveket, miközben azok valójában nem jók, akkor az már régen rossz. Én őszinte voltam mindig. Vagyok ma is.
– Erre viszont jött a felháborodás. Ez nem jogos?
– Ez nagyon érdekes. Nem mindenki akadt ki. Rengeteg barátom, ismerősöm keresett meg egy-egy ilyen kritikám után, és gratulált. Végre friss levegő jött be, mondták. Végre megmondta valaki, amit már régen meg kellett volna mondani. Többször visszakérdeztem: és miért nem mondtátok meg ti is? Azt felelték, hogy ezt nekem kellett elmondanom. Hát erre most itt vagyok: a Szörényi, aki elhagyja az övéit
– Mert elhagyta?
– Dehogy hagytam el, hogyan hagytam volna Szükségem van a közönségre, mindenkihez szólni akarok. De nem vagyok celeb, hogy minden lépésemet megmagyarázzam. És menedzsert sem alkalmazok, aki helyettem megmagyarázza a külvilágnak, hogy mit miért teszek. Ez persze azzal jár, hogy bélyegeket sütnek az emberre. De süssenek, ha ez jó nekik. Az ilyen vélemények nem érdekelnek. Már bocsásson meg a világ, de aki megzenésíti, majd elénekli a Várban Wass Albertnak az Adjátok vissza a hegyeimet című művét, annak bizonygatnia kell, hová tartozik? Aki Árpád népéről, Istvánról, Koppányról készít darabokat, az magyarázkodjon, hogy ő is jó magyar?
– Mégis kik ellen fakadt ki azokban a kritikákban?
– Nem a régiek ellen. A fércművek készítőivel van bajom, akik most olyan nagyon megpróbálják meglovagolni ezt a politikai kurzust. Akik igazi tehetség és elhivatottság nélkül, csupán saját önös érdekből csatlakoztak – csekély képességükkel – a nemzeti vonalhoz. Ez gusztustalan. Úgy gondoltam, erről beszélnünk kell. Egyébként sem megyünk messzire, ha nem veszünk tudomást a bajokról, ha takargatjuk a fekélyeinket. Hát én vállaltam ezt a hálátlan szerepet.
– De nem volt ez még túlságosan korai a nemzeti oldalnak? Nem kellett volna várni, hogy tovább erősödjön? Ott volt egy éve az Új Színház esete. Mekkora cirkusz pattant ki csak azért, mert nemzeti vezetést kapott a társulat?
– Nem volt korai. Sőt! Éppen most, amikor ennyire erős a nemzettudatú politikai vezetés, akkor kell lépni. Igenis, most van itt az idő, hogy valaki kézbe fogja a nemzeti kultúrát, irányt szabjon és megmutassa, merre kell menni, egyáltalán, kikkel érdemes elindulni. Ha ez a kétharmaddal sem megy, akkor nagy baj van. Nekünk éppen most, ebben az időben kell megvívnunk a saját belső csatáinkat. Egy erős szervezeten végrehajtott műtétnél jobbak a gyógyulási esélyek. Most kell igazán észnél lennünk. Persze, ne legyen marakodás, de az elkerülhetetlen vitáinkon túl kell esnünk. Az nem segít, ha magunkat is becsapva tovább hazudozunk.
A teljes interjú a Magyar Nemzet szombaton megjelenő számában olvasható.
