Horn Gyula, a reálpolitikus

A volt miniszterelnök életútja hű tükre az elmúlt évtizedek ellentmondásos magyar történelmének.

A volt kormányfő egyetlen személyiségen, életúton belül jelenítette meg mindazt a majdhogynem tudathasadásos kettősséget, amely végigkísérte az utóbbi évtizedek magyar történelmét. Hiszen az már önmagában furcsa, a külső szemlélőt meghökkentő fejlemény, hogy a rendszerváltozást követő második országgyűlési választás utáni miniszterelnök egy korábbi hithű kommunista legyen. Hogy olyan ember irányítson az ötvenhatos forradalom és szabadságharc célkitűzéseinek politikai beteljesítésében, aki a forradalom esküdt ellensége volt, és tagja volt a forradalom vérbe fojtása, a megtorlás eszközeként használt karhatalomnak. Ez olyan folt az egykori kormányfő múltjában, amely a személyét széles tömegek számára tette elfogadhatatlanná. Történészek kutatásai szerint részt vett az 1956. december 6-i Nyugati téri véres megmozduláson, amikor a fegyvertelen tömeget szabályosan a helyszínre csalták az egyenruhások, közéjük lőttek, hogy aztán példát statuálva több embert kivégezzenek, s így elrettentsék a lakosságot a tiltakozás minden formájától. Jellemző, hogy Horn 2007 tavaszán is úgy fogalmazott: csupán a törvényes rendet védte 1956–57-ben. Mint ismert, e kijelentése miatt nem kívánt Sólyom László akkori köztársasági elnök sem hetvenötödik születésnapja alkalmából kitüntetést adományozni a szocialista politikusnak. Az viszont már Horn Gyulának a mai baloldalon szokatlan nagyvonalúságát dicséri, hogy nem rohant ki ezért Sólyom László ellen, sőt, a nagy vihart kavart eset után személyesen is beszélgettek.

Zavaró momentum, hogy a kilencvenes években furcsa módon eltűntek a karhatalmista szolgálatára vonatkozó iratok a levéltárból. Holott éppen ezek az iratok bizonyíthatták volna a politikus által könyvben és számos nyilatkozatban megfogalmazott állítást: személyes okokból állt a kádári hatalom mellé, de azon túl, hogy a történelem ítélete szerint a rossz oldalon állt, bűn nem terheli a lelkiismeretét.

A korábban Rosztovban tanuló Horn Gyula 1957-ben kitüntetéssel távozott a karhatalom kötelékéből, s a következő évtizedekben nyílegyenesen haladt előre a hivatali ranglétrán. A külszolgálattól a nyolcvanas években eljutott az MSZMP KB külügyi osztályának vezetéséig, hogy aztán a Grósz-kormányban előbb mint külügyi államtitkár, majd Várkonyi Péter, a Népszabadság volt főszerkesztőjének leváltása után a tárca első embere lehessen.

A rendszerváltozás hajnalától egyre többet szerepelt a televízióban, ekkor alakult ki róla a szakértő, pragmatikus, az egyszerű emberek nyelvén beszélő reformer politikus képe. Ezt az imázsépítést tetőzte be az 1989-es határnyitás, amit ő jelentett be. Pedig Németh Miklós miniszterelnök döntése kellett ahhoz, hogy az NDK-s állampolgárokat Ausztriába tömegesen átengedjék. Rajtuk kívül több más vezető munkája, köztük Horváth István belügyminiszteré feküdt a nyitás jogi-diplomáciai megalapozásában, ám utólag legendaszerűen csak Horn Gyulához kötötték a történelemformáló tettet, amiért rangos nemzetközi kitüntetéseket is kapott. Többek között az MSZMP Központi Bizottságának jegyzőkönyvei igazolják, hogy 1989 első hónapjaiban Horn Gyula, ellentétben például Pozsgay Imrével, a legkevésbé sem volt a politikai nyitás, 1956 újraértékelésének híve. Orbán Viktort keményen bírálta a Nagy Imre újratemetésén elmondott emlékezetes beszéde miatt. Politikai ösztönét dicséri viszont, hogy amikor az események túlhaladtak az álláspontján, képes volt váltani, és nem csatlakozott a demokratikus átalakulást makacsul ellenző ortodox kommunisták táborához.

1990 tavaszán az MSZP hatalmas vereséget szenvedett az első szabad választásokon, az utódpárt ellenzékbe került, ráadásul sokáig úgy látszott, hogy a többi parlamenti párt karanténba zárja. Ebben a helyzetben vette át Horn az MSZP irányítását, potenciális riválisai részben félreálltak (Pozsgay Imre, Németh Miklós), részben ő állította félre őket (Nyers Rezső). A következő négy év politikai pályafutásának legsikeresebb szakasza, amiért mind a mai napig nagy tisztelet övezi a baloldali szavazótábor részéről. Ravaszul használta ki a rendszerváltozás keltette illúziók gyors elvesztését és az MDF-kormány ügyetlenkedéseit, és pártját a fasizmus ördögét először a falra festő úgynevezett demokratikus chartán keresztül is fokozatosan közelítette a nemrég még kérlelhetetlen antikommunista szabad demokratákhoz. A szovjet csapatok 1991 júniusában kivonultak, a szocialisták pedig 1994-ben visszavonultak a hatalomba Horn vezetésével. Habár mindenki tudta, hogy ő lesz győzelmük esetén a kormányfő, taktikai okokból hivatalosan nem volt miniszterelnök-jelöltjük. Az MSZP a második szabad választáson abszolút parlamenti többséget szerzett, a sikerében a társadalmi támogatottságon túl komoly szerepe volt a jobboldali erők szétforgácsolódásának. Ráadásul Horn Gyula a kampány finisében súlyos autóbalesetet szenvedett, s bár a szocialisták nem vádolták merénylettel az akkori kormánypártokat, végig sejtetni engedték, hogy ártó erők állnak a háttérben.

A parlamenti matematika alapján erre nem volt szüksége, az MSZP mégis koalíciót kötött az SZDSZ-szel, így szövetségüknek kétharmados többsége volt a parlamentben. Horn Gyula a kampányban egyszerre próbálta jóléti ígéretekkel („háromhatvanas kenyér”) magához kötni a baloldali bázist és technokrata szöveggel megnyerni a liberális értelmiséget, közgazdászokat. A kettős beszéd cselekvőképtelen kormányzáshoz, majd az emiatt feltornyosuló bajokra tűzoltásként érkező antiszociális Bokros-csomag 1995. márciusi sokkjához vezetett. Az első MSZP–SZDSZ-kormány sokakat meglepő 1998-as választási vereségéhez ezen felül a korrupciós ügyek burjánzása (olajgate- és Tocsik-ügy) is hozzájárult. Horn Gyula politikusi kvalitásait jelzi ugyanakkor, hogy az MSZP támogatottsága négy év kormányzás után alig csökkent: a váltás néhány taktikai hibán túl (lásd vízlépcsőügy) elsősorban az SZDSZ összeomlásának és a polgári jobboldal összefogásának volt köszönhető. Bár Horn Gyula hatalomgyakorlásának voltak kifogásolható elemei – például az önkormányzati választási törvény egyoldalú megváltoztatása közvetlenül a voksolás előtt –, összességében meg kell állapítanunk, hogy kormánya néhány kisiklást leszámítva nem korlátozta alapjaiban a parlamentáris demokráciát. A demokratikus politikai kultúrának viszont sokat ártottak a volt miniszterelnök egyes megnyilvánulásai, például amikor egy vállrándítással („Na, és?”) elintézte a törvény szerint eljáró átvilágítóbírák őt lemondásra szólító határozatát. Az 1998-as vereség után fokozatosan a háttérbe vonult, bár párton belüli tekintélyére támaszkodva sokáig érdemben beleszólt a szocialisták ügyeibe. Legkevésbé Gyurcsány Ferenc tartott igényt a tanácsaira, aki alig leplezett ingerültséggel fogadta Horn Gyula kritikai megjegyzéseit, amelyeket mindaddig megfogalmazott, amíg erre lehetősége volt. Az őt élete alkonyán a baloldalról ért méltánytalanságok közé kell sorolnunk, amikor a Népszabadság online kiadása a halálhírét keltette a már súlyos beteg politikusnak.

Horn Gyula kiváló ösztönökkel megáldott reálpolitikus volt. Többször is bebizonyította, hogy képes alkalmazkodni a megváltozott politikai helyzethez. Tudomásul vette annak a rendszernek az öszszeomlását, amelyben egykor minden bizonnyal hitt, és amelyben felemelkedett. Szívfájdalom nélkül vált a NATO-csatlakozás élharcosává, de sohasem volt hajlandó megtagadni a kommunista rezsimben vállalt szerepét, személye emiatt is osztotta meg annyira a közvéleményt. Az úgynevezett kádári kisember politikai képviselőjeként mindvégig megmaradt a kölcsönös ellenszenv a liberálisokkal, de ez reálpolitikusként nem akadályozta meg a velük való haszonelvű együttműködésben. Ahogy a jobboldal vezetői politikusaival is mindvégig képes volt fenntartani a beszélő viszonyt.

Halálával ellentmondásos és jelentős politikus távozott. A mai helyzetben higgadt, élet közeli tanácsai nagyon hiányoznak a magyar baloldalnak. Olykor talán az egész országnak is.

Megyeri Dávid–Szerető Szabolcs