Orosz Ferenc a focimeccsek „rendjéről”, Wallenberg példájáról és a nyomasztó múltról

Április végén egy futballmeccs után bántalmazta egy szurkoló a Wallenberg Egyesület soros elnökét. A tudóssal Torkos Matild beszélgetett.

– Ez után is ki fog járni Fradi-meccsekre?
– Nem, nem fogok. Amíg föl nem épül az új Fradi-stadion, addig biztos nem, mert semmi garancia nincs arra, hogy ezek az emberek nem jutnak be megint.

– A rendőrség súlyos testi sértés miatt indított eljárást, ön viszont azt nyilatkozta, hogy gyűlölet-bűncselekmény történt.
– A rendőrségen emiatt nem tettem kifogást. Tudom, hogy civil szervezetek kifogásolták ezt; amikor először nyilatkoztam erről a dologról, én magam is így gondoltam, ugyanis ők engem zsidónak neveztek, ezért teljesen mindegy, hogy én zsidó vagyok-e vagy sem, hiszen ezért is kaptam azt az ütést. Ez a bíróság dolga lenne, hogy eldöntse, de attól tartok, hogy erre nem lesz módja, mert már rég el kellett volna ezeket az embereket fogni.

– Ön a Wallenberg Egyesület soros elnöke. Mikor kapcsolódott be az egyesület munkájába?
– A kezdetektől, 1988 óta a tagja vagyok az egyesületnek. Egy Fidesz-kiránduláson 1988 nyarán tudtam meg, hogy tervezik a Wallenberg Egyesület megalapítását, ott osztogatott szórólapot az egyik fiú. Ekkor találkoztam először Wallenberg nevével. Amikor elolvastam, rögtön írtam a szervezőnek, a szociológus Derdák Tibornak, hogy szívesen csatlakozom. Az ő profetikus meglátása volt, hogy a rendszerváltozással megteremtődő szólásszabadság és szabadságjogok magukkal fogják hozni a gyűlöletbeszéd, a rasszizmus kifejeződését is. Akkor rengeteg menekült jött Erdélyből és már ellenük is tapasztalható volt egyfajta ellenséges közhangulat a társadalom egyes szegmenseiben. Az egyesületben jelenleg én töltöm be a soros elnöki posztot, júniusban lesz tisztújításunk.

– Az egyesületi munka melyik területével foglalkozik szívesen?
– Megvannak a reszortok, hogy melyik ügyvivő mit csinál, hozzám a külkapcsolatok tartoznak. Mindenki önkéntes munkában látja el a faladatokat, nincs egyetlen alkalmazottunk se, így az összes adminisztráció, reprezentáció az elnök faladata.

– Amikor az egyesület megalakult, Wallenberg személyiségének példaként állítását tartották a legfontosabbnak, később azt is, hogy a zsidó életeket mentő magyar emberek tettei is ismertté váljanak. Most is ez a fontos, vagy pedig áthelyeződött a hangsúly a rasszizmus elleni küzdelemre?
– Így van, kezdettől ez a kettősség jellemezte a munkánkat, egyenlő súllyal szerepeltek. Egyrészt ápoljuk Wallenberg és a többi, zsidómentésben részt vevő ember emlékét. Ha volt pénzünk, akkor kutatásokat is finanszíroztunk. Ez jó régen volt, mostanában nem jut rá. Viszont állítottunk öt emléktáblát: négyet Wallenbergnek, egyet a sofőrjének, Langfelder Vilmosnak. Az egyik kezdeményezői voltunk a Szent István parki Wallenberg-szobor visszaállításának. Minden évben, január 17-én megemlékezünk arról, hogy az oroszok elvitték őt, augusztus 4-én pedig a születésnapjáról. Azzal is ápoljuk az emlékét, hogy vetélkedőt rendezünk diákok számára az életéről. A tevékenységünk másik részét úgy fogalmazhatnám meg: mit csinálna ma Wallenberg? Mi az, ami ellen szót emelne? Amikor rasszista, antiszemita jelenségeket tapasztalunk, igyekszünk föllépni ellene, például úgy, hogy kiadunk egy nyilatkozatot. A munkánk kezdetén sok tagunk volt, akiknek komoly affinitása volt a cigányság problémái iránt. Leginkább Csalog Zsoltot emelném ki, aki sokáig az elnökünk volt. Akkoriban konkrét jogsértésekkel is foglalkoztunk, ez a tevékenységünk mára megszűnt.

Ennek oka, hogy a mostani elnökségben egyetlen jogász sincs, aki ezt a feladatot felvállalhatná. A Jobbik „jóvoltából” sajnos elég sok, rasszizmust elítélő nyilatkozatot kell tennünk. Ez a könnyebbik része a munkánknak. Sokkal nehezebb az, amikor arra próbáljuk nevelni az ifjúságot, hogy minél többet tudjanak az embermentésről, a holokausztról, a zsidó kultúráról. Ezt két programunk is szolgálja, egyrészt a Wallenberg életét bemutató kiállításunk, ami megtekinthető az irodánkban, de járjuk vele az országot is. Rengeteg helyen voltunk: középiskolákban, egyetemeken, legutóbb a Dóczy Református Gimnáziumban, Debrecenben. Ezeket az alkalmakat mindig összekötjük egy kulturális programmal, beszélgetésekkel arról, hogy hogyan érvényesül az esélyegyenlőség. Talán még jobban szeretjük a középiskolai vetélkedőt, amire idén már több mint kétszáz iskolából jelentkeztek. Ezt négy éve kezdtük el, először csak meghívásos alapon, aztán a második évben budapesti középiskolák részére hirdettük meg. A harmadik évben, Wallenberg születésének százéves évfordulójára, jelentős összegű támogatást kaptunk a külügyminisztériumtól, ez lehetővé tette, hogy az egész országra szóló versenyt hirdethessünk. Annyira föllelkesedtünk ennek sikerén, hogy idén újra meghirdettük, sikerült rá összekalapoznunk a pénzt a svéd követségtől, a Külügyminisztériumtól, az Élet Menete Alapítványtól. Az, hogy idén több mint kétszáz iskolából jelentkeztek, annak is köszönhető, hogy Balog Zoltán miniszter úr valamennyi iskolának küldött egy levelet, amiben leírta, hogy mennyire fontosnak tartja ezt a programot. Nem csak lexikális tudásukról adtak számot a diákok, az csak beugró volt a versenyre, azt is szerettük volna látni, miként viszonyulnak ehhez a témához, mit jelent számukra. Az egyik feladat például az volt, hogy beszélgessenek egy holokauszttúlélővel. Az is igaz, hogy ha az ember semmit se tud a holokausztról, akkor a lexikális adatok megismerése is jelent valamit.

Wallenberg neve egyébként már szerepel a második világháborúról szóló tananyagban, arról azonban keveset tudnak a diákok, hogy sok magyar ember is volt, aki részt vett az üldözöttek mentésében.

– Mint a zsidóüldözés témakörét keresztyén értelmiségiként értő és átérző közéleti szereplő, mi a véleménye arról, hogy a társadalom egy részét irritálja, ha arra szólítgatják fel, nézzen szembe a múlttal, a zsidóság ellen elkövetett borzalmakért vállaljon felelősséget? Úgy gondolják, semmi közük hozzá, ezért felelősséget se viselhetnek érte. Sokaknak mély meggyőződése ugyanakkor az is, hogy az ő életükben nem történhetne meg újra az, ami megtörtént. Magyarország náci megszállás alatt állt, amikor elhurcolták a magyar zsidókat. Bár ami magával történt a Fradi-meccsen, engem erősen elbizonytalanít, hogy valóban nem törtéhet meg még egyszer
– Sólyom László fogalmazta meg a legpontosabban néhány évvel ezelőtt, hogy „kollektív áldozatiság van, kollektív felelősség nincs”. Tehát arról nem tudomást venni, hogy a holokauszt a túlélők leszármazottainak ugyanúgy tragédia, mint a nagyszüleiknek volt, érzéketlenség. Jó, ha tudjuk, hogy ez így van. Viszont, ahogy erre ön is utalt, a mai generáció nem felelős az akkor történtekért. Azt mondta, elbizonytalanodott az én esetem kapcsán. A Kurucinfón az egyik hozzászóló azt írta a bántalmazómmal kapcsolatban, hogy „kár, hogy nem volt nála géppisztoly”

– Egy szélsőségesnek aligha mondható, jobboldali hírgyűjtő portálon is hasonlóan durva beírásokat láttam az ön esete kapcsán.
– Föl sem tételezik, hogy valakit, aki nem zsidó, zavarhat az, hogy „Sieg Heil”-eznek egy meccsen a szurkolók. Amikor én ezeket hallom, rettenetesen kiakadok, bár nem vagyok indulatos ember. Ezeknek se durván szóltam be, csak annyit mondtam: „Állítsátok le magatokat!”

Aki „Sieg Heil”-ezik, az náci. És ha valaki azt írja, hogy miért nem lőttek engem a Dunába, az is náci. Hogy ez mekkora tömegeket jelent, ezt nem tudom. Van olyan barátom, itt az egyesületben is, aki azt mondja, hogy ez rendőrségi kérdés. Amit viszont ön felvetett, az nagyon fontos társadalmi kérdés. Sokszor szokták hangoztatni, hogy szemben Németországgal, Magyarország nem nézett szembe a holokauszttal. Bibó István írt egy nagyon fontos tanulmányt 1945 után, ám később ez a kérdés tabu volt negyven éven át. A németek sem húsz év alatt intézték el ezt a dolgot. Nekünk pedig még ez a huszonhárom év kevés volt ahhoz, hogy a társadalom teljes mértékben szembenézzen ezzel. Politikusok részéről mindenféle pártból – Antall Józseftől elkezdve – történtek nyilatkozatok. E tekintetben én nem látok problémát. Nem is várom azt el, hogy teátrális bocsánatkérés legyen, bár ez nem az én kompetenciám. De az biztos, hogy a magyar társadalom nem emésztette meg ezt a dolgot. A történelmi múltunkkal ideje szembenézni, még akkor is, ha a múlt nem a mai emberek felelőssége.

Ugyanakkor tény: annak a generációnak, amelyik ebben közvetlenül nem volt érintett, nem volt módja szembenézni, mert a kommunizmus mindent víz alá nyomott. Bibó mellett a református egyházban történt kísérlet erre a negyvenes években, Bereczky Albert református lelkész, későbbi püspök jóvoltából. Bereczky maga is embermentő volt. Erről megint csak szeretünk elfeledkezni, mert ő is kollaborált a kommunista rendszerrel. De ez nem teszi zárójelbe azt, hogy ő mit tett a zsidómentésben. Ő az egyházban hívott föl szembenézésre, de ez később a szőnyeg alá söprődött, és amikor 40 év után a tabu megszűnt, akkor pedig már időben túl messze kerültünk a történtektől, és a rendszerváltozáskor sokkal inkább a kommunizmus bűnei kerültek előtérbe. Azt gondolom, hogy a magyar jobboldali értelmiségnek is lett volna mit tennie az elmúlt huszonhárom esztendőben, és lenne mit tennie még ma is, hogy ezt a kérdést teljesen tisztába rakja.

– Honnan van önben ez az elszánt indíttatás?
– Nézze, nekem a nagyapám is embermentő volt. Ő is református lelkész volt, mint említettem. A nagynéném negyven zsidó gyermek bújtatásában vett részt. Emléktáblájuk is van a fasori református templomban, ahol tizenhárom név van felsorolva, akik közül öten megkapták a Jad Vasem „Világ Igaza” kitüntetését, Bogárdi Szabó István jelenlegi református püspök édesanyja és nagyszülei, valamint Dobos Károly lelkész és a felesége. Az emléktáblát a megmentettek állították hálájuk jeléül.

Nekem gyerekkoromtól kezdve természetes volt, hogy így gondolkozom erről a kérdésről. Megemlíthetem a Debreceni Református Kollégiumot is, ahol ezt csak erősítették bennem. Olyan történelemtanárom volt, Hosszú Gyula, aki tíz évvel ezelőtt Utak a holokauszthoz, történetek a holokausztról címmel írt tankönyvet. A kollégiumigazgatóm Nagy Géza volt, akinek lelkész apját és bátyját a németek vitték el Mauthausenbe, és ezt mindannyian tudtuk róla. Rózsai Tivadar, a vallástanárunk pedig negyedikben arról beszélt nekünk az egyik óráján, hogy a nácik ugyanolyan keresztényellenesek voltak, mint amilyen zsidóellenesek is. Tehát úgy kezdtem a felnőtt életemet, hogy számomra keresztyén emberként evidencia volt, hogy mit gondoljak a rasszizmusról, az antiszemitizmusról. És ebben ma sem ismerek tréfát.