Egy ünnepnap metamorfózisai

Megemlékezésünk tárgya örök érvényű értékeket őriz és közvetít nekünk.

1956 története ma is vita tárgya, hagyatékán önjelölt örökösök huzakodnak. Az egykori résztvevők nem békéltek meg egymással, sőt valaha volt harcostársak is egymásnak estek. Az ünnepnaptól évről évre azt vártuk, hogy a vitás kérdések eldőlnek, kiderül az igazság, megszületik a konszenzus, legalább ezen az egy napon közös hangot találnak a különböző politikai erők. Az ünnep lényegét szemlélve természetes igény ez, a realitásokat ismerve naivitás. ’56 története 1989-ig volt egyértelmű. Minden normális ember tudta: a hatalom hazudik. A levert forradalom akkor is legitimációs tényező volt, a róla szóló hazugságokra alapozott és hazugságokból építkezett a hatalom. Majd 1989-ben azt kellett volna tudomásul vennünk, hogy akik addig hazudtak, azok akarják meghatározni az igazságot is. Akik 1988. június 16-án még gumibotoztak, egy év múlva koszorúztak Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén. Akik 1988. október 23-án minden gyülekezést, csoportosulást betiltottak és feloszlattak, azok egy év múlva kikiáltották a köztársaságot. Egy olyan kiherélt, lebutított reformkommunista ’56-ot próbáltak eladni egy népnek, amely nem az egypártrendszer egyetlen, hanem a többpártrendszer ugyanazon egy pártját legitimálná. A baloldali interpretáció szerint korabeli reformkommunisták hőstetteinek sorozata lett volna a forradalom és a szabadságharc, ami már a fogalmak szintjén is képtelenség (a reform nem forradalom és nem szabadságharc).

Ám ez nem számított, az volt a fontos, hogy az utókor ne a spontán fegyvert ragadó, minden kommunistát elzavarni akaró egyszerű harcosok érdemének tudja be, hogy hajdan a világ figyelmének középpontjába kerültünk, mert világtörténelmet írtunk súlyos tizenkét napon keresztül. A hatalmát átmenteni vágyó utódpárt ebben a kérdésben az első pillanattól nyílt szövetségesre lelt az SZDSZ liberálisaiban, s ez az 1989–90-es baloldali összefogás védelmet nyújtott a megtorlás bűnözőinek, akik mindkét pártban vagy azok holdudvarában magas pozíciókban „rettegtek a fasiszták bosszújától”. Ez a védettség addig terjedt, hogy egy pufajkás lehetett hazánk miniszterelnöke. Horn Gyula kinevezése azt jelentette, hogy a rendszerváltás ötödik évében a magyar köztársaság megtagadta saját eszmei, erkölcsi alapját, semmibe vette a forradalom és szabadságharc örökségét. Ugyanakkor az örökre tisztázatlan múltú karhatalmistát hatalomra juttató balliberális szövetség továbbra is ’56-ra hivatkozott, önmagát tartva egyedül hivatottnak arra, hogy annak hagyatékát kezelje, üzenetét közvetítse és magyarázza.

Ez a szélsőséges gyakorlat a másik oldalon is túlzó reakciókat váltott ki. Akik egykor nemcsak vitatkoztak vagy bizottságokat alakítottak, hanem a barikádokon harcoltak, 1990 után hamar egymás ellen fordultak. Akik a harc, majd a börtön nyomorúságában testvérként álltak a másik mellett, ünnepelni már nem tudtak együtt. A több évtizedes elnyomottság és nélkülözés után nemcsak azt tapasztalták, hogy ismét háttérbe akarják szorítani őket, hanem azt is, hogy kétes alakok ólálkodnak köröttük, akik olykor okkal, gyakran ok nélkül részt követeltek maguknak a hajdani dicsőségből és az esedékes, vékonyan csordogáló anyagi kárpótlásból is. Az öreg harcosok csalódottak voltak, és bizalmatlanok, szervezeteik, összejöveteleik, kongresszusaik csak úgy zengtek a veszekedésektől.

Az ünnep nemcsak megemlékezés volt, nemcsak főhajtás, hanem tiltakozás is. Tiltakozás az ’56 szellemét meghamisító, leszűkítő, kirekesztő értelmezések, örökségét kisajátító törekvések ellen. Az ellenérzésekkel teli hozzáállás mozgalmasabbá tette az ünnepet, de rombolta méltóságát. Az új évezred elején a viták lecsendesültek, ám az ötvenedik évfordulón a balliberális hatalom még egyszer bosszút állt, s újra meggyalázta 1956 emlékét. Az a 2006-os trauma lassan beépül az október 23-i ünnepi liturgiába. Nem csupán a forradalomról és szabadságharcról emlékezünk meg, hanem annak ötvenedik évfordulójáról is. Ez is egyfajta hungarikum. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy az ünnep szavunk gyöke, ahogy az egyház vagy üdvösség szavunké, a szent jelentésű id-, üd-, azaz eredeti jelentése szerint üd(v)-nap, szentnap. A nemzeti ünnep a nemzet megszentelt napja. Megszentelt, mert a megemlékezésünk tárgya örök érvényű értékeket őriz és közvetít nekünk, s megszentelt azért, mert mi tisztelettel és kegyelettel adózunk neki. Nem kell vallásosnak – csak valóban európainak – lenni ahhoz, hogy ezt megértsük, elfogadjuk és tiszteletben tartsuk. S akkor azt is belátjuk, hogy nemzeti ünnep napján pártpolitikai tüntetést tartani: szentségtörés.

A magyar baloldal minden belső feszültsége ellenére október 23-ra összefogást hirdetett, s ez felettébb tiszteletre méltó cselekedet. Az viszont elítélendő és megvetendő, hogy nem a forradalomról és szabadságharcról kívánnak közösen megemlékezni, hanem kormányellenes demonstrációt tartanak. Ezzel újabb bizonyítékát szolgáltatják annak, hogy a dicsőséges tizenkét nap hőseinek helytállása és önfeláldozása csak olcsó ürügy számukra, és ’56 szellemét, üzenetét ma is semmibe veszik.

Ugró Miklós