Klári néni, feküdjön csak le, vagy ha úgy gondolja, a fotelben is ülhet, ahogyan a kedve tartja. Hamarosan szólok Erika doktornőnek, hogy ismerkedjenek meg! – fogadja kedélyesen Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapívány orvos igazgatója a hetvenes évei végén járó asszonyt. Klári néni március közepén került be a Budapest Hospice Házba. Két héttel korábban diagnosztizáltak nála agydaganatot. Mint mondja, gyakran panaszkodott fejfájásra, ennek azonban nem tulajdonított jelentőséget. – Világéletemben azt mondogattam, na majd egyszer biztos kiderül, hogy valamilyen rosszindulatú daganat van a fejemben. Tessék, igazam lett, azt viszont, hogy ez egyik pillanatról a másikra jelentkezik, soha nem gondoltam volna – meséli. Intő jelnek az bizonyult, amikor már látási zavarokkal küszködött, ekkor ment be férjével a kórház sürgősségi osztályára. A CT-vizsgálat pedig kimutatta a rosszindulatú tumort. Klári nagyon hálás azért, hogy itt lehet a házban, mivel 83 éves férje nem tudja ellátni, lánya dolgozik, s nincs olyan rugalmas beosztása, hogy bármikor el tudjon jönni a munkahelyéről.
A Magyar Hospice Alapítvány 1991 óta foglalkozik rákos betegek ápolásával, itthon a szervezet volt az első hospice-intézmény. Azt csak egy 2004-es rendelet tette lehetővé, hogy újabb hospice-intézmények alakuljanak, ekkor vált a szolgáltatás a társadalombiztosító által finanszírozottá. Jelenleg az országban körülbelül 70 otthonápoló csoport működik, s 170 ágyon látnak el fekvő betegeket, többnyire a nagyobb kórházak ilyen célra kialakított, tíz-húsz ágyas osztályain.
Az alapítvány orvos igazgatója – aki pszichiáter végzettségű – elmondja, az ellátás a fekvőbetegrészlegen tüneti terápiával indul, majd az otthonápoló csapat, az orvos, a nővér, a pszichológus, a gyógytornász megy ki a betegekhez. Muszbek Katalin hangsúlyozza, a pácienseknek a legfontosabb, hogy végig otthon maradhassanak. Ha a terápia mégsem kezdhető el otthon, vagy a család elfárad, a beteg bejön a hospice-házba addig, amíg a hozzátartozó regenerálódik. A páciensek többnyire egy hónapot töltenek az intézményben, ahol tíz beteg fér el, négy kétágyas és két egyágyas szobában.
Vannak, akik az alapítvány tevékenységéhez szkeptikusan állnak hozzá. – Sokan felhívnak minket telefonon, hogy elmondják, hozzátartozójuk rákos betegséggel küzd, ám a kezelések befejeződtek, az onkológián már nem fogadják őket. Ezért érdeklődnek, hogy miben tudna segíteni az alapítvány. Ilyenkor elmondjuk, hogy orvosaink, nővéreink térítésmentesen kimennek a beteghez, s segítünk neki és a családnak egyaránt. Ám többnyire azt a választ kapjuk: köszönik a tájékoztatást, még „bírják”, és egyelőre nem akarnak segítséget. Sajnos amikor ismét jelentkeznek, a betegség már végstádiumba lépett, s egy vagy két hete maradt a páciensnek. Úgy gondolom, a hospice sokkal inkább az életről szól, mint a halálról. Tudjuk, hogy közeledik az a pont, ahol befejeződik az élet, de ezt megelőzően még tartalmas életszakasz következhet a beteg életében. Fontos, hogy ez tudatosuljon – magyarázza az igazgató, hozzátéve, e periódusban előtérbe kerül az emberi kapcsolatok rendbetétele, a családtagok közti megbékülés.
A teljes cikket a Magyar Nemzet hétfői számában olvashatja.
