Pálinkás József a Bűn, felelősség – emlékezés; A magyarországi holokauszt hetven év távlatából című tanácskozáson, nyitó beszédében azt mondta: a tanulságok megfogalmazásához törekedni kell az események teljességének felidézésére, az „adott kor világeseményeinek, életkörülményeinek, közgondolkodásának, érték- és eszmerendszerének pontos figyelembevételére, beleértve azt is, ami abban megvetni és elítélni való”. „Éppen ezért szükséges a pontos közösségi emlékezés és annak rögzítése, hogy hitelesen mondhassuk: holokauszt soha többé nem történhet” – fogalmazott.
Az MTA elnöke beszédében kifejtette, az emlékezetnek legalább két formája van: az egyik, amelyet a még élők
Bár a magyar zsidók munkaszolgálatra küldésének közvetlenül nem az volt a célja, hogy megfosszák őket az életüktől, a szörnyű munka- és életkörülmények, a rájuk bízott nagyon veszélyes feladatok miatt döntő többségük meghalt – mondta Robert Rozett, a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet könyvtárának igazgatója csütörtökön Budapesten.
Robert Rozett a Magyar Külügyi Intézetben tartott előadásában kiemelte: a zsidó és nem zsidó embereket egyaránt sújtó munkaszolgálat első egységeit 1939-ben állították fel azokból az emberekből, akiket „méltatlannak” nyilvánítottak arra, hogy fegyverrel, katonaként harcoljanak a magyar nemzetért. Elsősorban zsidókat soroltak be ezekbe az egységekbe, sőt a magyar hadsereg zsidó tisztjeit is megfosztották rangjuktól, és munkaszolgálatra küldték őket – emlékeztetett. A szakértő felidézte: 1941-től ezeket az egységeket a keleti frontra küldték. Az ottani munkaszolgálatosok között becslések szerint 45 ezer zsidó volt, közülük 33 ezren meghaltak vagy eltűntek.
A munkaszolgálatosok borzalmas életkörülményeikről szólva elmondta, hogy gyakran pajtákban szállásolták el őket, sokan kaptak tífuszt, és nem adtak nekik egyenruhát, hanem a saját, hamar elnyűtt ruháikat viselték. Rendszerint veszélyes feladatokat bíztak rájuk, például aknaszedést, vagy el kellett szállítaniuk a holttesteket a hadszíntérről vagy ételt kellett vinniük a katonáknak a frontra. Ehhez azonban nem volt megfelelő felszerelésük, és nem kapták meg a szükséges kiképzést sem – magyarázta.
Sok zsidó munkaszolgálatos szándékosan szovjet hadifogságba került, mert azt remélte, hogy ott jobb bánásmódban részesül, nem éri hátrányos megkülönböztetés a zsidó származása miatt. Azonban azzal kellett szembesülniük, hogy az oroszok sem bántak velük jobban, ugyanis a magyar hadsereg tagjainak tekintették őket, és azt vallották, hogy aki a földjükre lépett, az ellenség – mondta.
Élet menete
Vasárnap rendezik az Élet menetét Budapesten, mely Lengyelországban folytatódik. Sopronból közben elindult a Menetelés az életért elnevezésű gyaloglás.
táplálhatnak, megosztva, elbeszélve azt, ami velük történt; a másik a távoli múlt emlékezete, amelyről – mint mondta – „átélő már nem tud szólni, ez az emlékezet rögzült, körvonalassá merevedett, szimbolikus tartalmat nyert”. „Az első, a kommunikáló emlékezett hossza körülbelül nyolcvan év. Ha ez alatt a két nemzedéknyi idő alatt nem tudjuk feldolgozni, hagyománnyá, megkerülhetetlen tanulsággá, a közös öntudat részéve tenni azt, ami megtörtént, akkor elmulasztjuk a múlt megtartását a jelenben” – fogalmazott Pálinkás József, majd kijelentette: a tanácskozás olyan esemény, amely a holokauszt, a magyar holokauszt emlékezetének folytonosságát és valóságát erősítik meg.
Hozzátette: az emlékezés és az emlékeztetés nem csupán megőrzés, hanem vállalás és figyelmeztetés. „Vállalása annak, hogy őszintén szembenézünk a múltunkkal és jelenünkkel, hogy nem hagyjuk veszni a mérhetetlen emberi szenvedés emlékét, hogy pontosan és hitelesen feltárjuk a rémtetteket és a hozzájuk vezető utat, hogy nem mentjük a bűnösöket. De vállalása annak is, hogy csak a bűnösöket nevezzük bűnösnek, és nem nevezzük kollektív bűnösnek a magyar nemzetet” – fogalmazott Pálinkás József. Mint mondta, csak a felelős közösségi emlékezés lehet a legszélesebb egyetértés irányába mutató figyelmeztetés arra, hogy ne történhessen meg még egyszer, ami hetven éve megtörtént. „Ahol az emlékezés felelősség, ott a feledés bűn” – szögezte le az MTA elnöke.
Szita Szabolcs, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont igazgatója beszédében azt mondta, a holokauszthoz való magyar hozzáállás változott. Úgy fogalmazott: „a Soá magyar emlékezete egyre erősebb és tisztultabb”. Ezzel együtt még sok a tennivaló. „A szembesülés útja nehéz út, számos ellentmondással kell megbirkózni. Valószínűleg hosszabb lesz, mint azt a rendszerváltozás után sokan gondolták” – tette hozzá. Szita Szabolcs azt mondta, hogy a holokauszt nemzeti tragédiaként való kezelése, befogadási készsége Magyarországon fejlődik. Ezzel együtt úgy tűnik, hogy a teljes értékű integrációtól még messze vagyunk – fűzte hozzá. Szita Szabolcs kijelentette: a magyarországi zsidóság pusztulásáért Horthy Miklós kormányzó és a nevével jelzett rendszer „súlyosan felelős”.
Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke azt mondta: a világ minden táján, így Magyarországon is a kisebbségek azok a csoportok, amelyek „a leghatékonyabban képesek szenzorálni a társadalom mindenkori állapotát”: amennyiben közérzetük nem jó, ha félelmeik vannak, ha gyűlöletet érzékelnek, vagy elhagyják szülőhazájukat, akkor ez a társadalom betegségét jelzik. Kijelentette: ha a romák úgy érzik, hogy lépten-nyomon kirekesztéssel találkoznak, ha a melegek a kiközösítéstől félnek, ha a zsidók közösség tagjai erősödő antiszemitizmust éreznek, akkor az előbb említett „kisebbségi szenzor” pontosan jelzi: valami nincs rendben a társadalomban. „Mi zsidók ma aggódunk, problémát szenzorálunk” – fogalmazott Heisler András, majd úgy folytatta: az ország vezetőinek tetteiből nem mindig érzik, hogy „mindnyájan tanultunk volna a történelemből”.
Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és a Holokauszt Emlékközpont nemzetközi konferenciája este hat óra után fejeződhet be, az ebédszünetet követően előadást tart még többek mellett Ungváry Krisztián és Karsai László.
