Kimeríthetetlen témával kezdte elsőpénteki konferenciasorozatát a városmajori Jézus Szíve-templom. A nyitó téma ugyanis a 2013. szeptembere óta kötelezően – tehát erkölcstan helyett – választható hittan iskolai tanítása volt, a témakör kivesézésére pedig nem mást kértek fel a szervezők, mint egy 2006-ban érettségizett, nemrégiben pappá szentelt fiatal premontrei szerzetest, gyakorló szombathelyi iskolai hittanárt, Boldvai M. Bertalant.
Bertalan atya szerint is rágós hús ezt röviden kitárgyalni, ráadásul a kezdeti időszakban mintha némi kétségbeesés övezné a hittantanítást.
– 2009-ben egy belga teológus 40 perces előadást szentelt annak, hogy válságban vagyunk: válságban van a személy, a család, a nevelés, a társadalom, az ország, az európai kultúra. Mindenki mindenhol és minden szinten válságban van. Egy francia premontrei testvér erre márpedig azt mondta: „És? Hogyan tovább?”
Való igaz, jóval kevesebb a hittanos, mint 50 éve, üresebbek a templomok, kevesebb gyerek jár hittanra, kevesebben lesznek elsőáldozók is, és valamennyi szentséghez kevesebben járulnak – sorolja Bertalan atya.
– Mintha meglenne rá az okunk, hogy kétségbe essünk, a kísértés megvan rá. Vianney Szent János egy történetéből tudjuk, egy paptársa panaszkodott a hívekre, s amikor elfogyott a türelme, azt kérdezte a paptársától: „Szoktál-e imádkozni, böjtölni értük? Ha nem, miért csodálkozol?” A jó hittantanítás, a jó hittanóra, de akár a családi életre való jó nevelés imádsággal kezdődik, de nem feltétlenül úgy, hogy a hittanóra imádsággal kezdődik. Hanem mielőtt a hittantanár bemegy az órára, felkészülésként imádkozik. Hogy amikor a gyerekek elé kerül, tudja, mit kell majd, és hogyan elmondania.
Nem kell Vianney Szent Jánosig visszanyúlni; Bertalan atya a piaristákhoz járt gimnáziumba. A rendnél 2-3 éve bevezettek egy szokást, hogy imádkoznak a rájuk bízott gyerekekért. Az utolsó papi elhivatás 2006-ban éppen Bertalan atyában ébredt az iskolában, 2013-t követően viszont még ketten követték.
– Hiszek abban, hogy azok a gyerekek, akik bejönnek hozzánk, megéreztek valamit az imából. Hogy megérzik, az értük imádkozó emberek az egész életüket nekik szentelik – vélekedik Boldvai M. Bertalan.
A hittan szerinte olyan tantárgy, amit tanítani nem, átadni lehet.
– Egy hittantanárnak, vagy akár egy szülőnek is, ha nincsen hite, akkor ott nincs mit átadni. A hit átadásában az a legszebb, hogy azt az ember nem a szavaival teszi, hanem „átragyog rajta” – húzza alá a fiatal pap.
Korábban Csornán tanított gyerekeket, és megfigyelt egy jelenséget, amit „misetaxinak” neveztek el. Amíg a diákok szentmisén vettek részt, a szülők a templom előtt cigiztek, mobiloztak, várták, hogy „a gyerek túlélje a misét”.
– Így nagyon nehéz – mutatott rá a tényszerűség kedvéért a pap –, és még hajlamosak is vagyunk felnőttként arra, hogy a gyerekekre fogjuk, ha valami nem sikerül.
Személyes tapasztalata szerint nem igaz, hogy a gyerekeket nem érdekli a hittan. A premontreieknél Szombathelyen két éve 63-an érettségiztek belőle egy évfolyamon belül. Szerinte sokkal inkább a tanár az, aki nem érdekli a gyerekeket. A tanár ugyanis sokkal inkább nevel a személyiségével, mint azokkal a dolgokkal, amiket elmond. Valamint számára is bebizonyosodott pályája során, a jó tanításhoz energiabefektetésre van szükség.
– Az energia nem vész el, csak átalakul, így van az órára készülés tekintetében is. Az ember rögtön nem látja az eredményét annak, amit elmond. Mondják, ha csak egy-két évre tervez, pénzbe fektet, ha 10 évre, fát ültet, ha száz évre, gyermekeket nevel. Ez a kedvenc mondásom. Így van a hittantanítással is; úgy látom, a termés később érik be. Sokan akkor, amikor komolyabbra fordul az életük, családjuk lesz; visszatalálnak Istenhez.
Tisztában van a ma divatos pedagógiaelméleti fogalommal, a konstruktivizmussal is, aminek lényege, hogy a tanulóknak ne legyen újdonság, amit tanulnak, valami korábbihoz csatolni tudják. – Amihez a gyereknek nincsen köze, az nem is érdekli – világít rá Boldvai M. Bertalan, majd két példával alá is polcolja.
– Hetedikeseknek tanítottam egyszer a zsolozsmát. Nem egy hálás téma. Az igazgatótól engedélyt kértem, hogy mindenki használhassa az okostelefonját, ami 70 százalékuknak volt. Jövő órára mindenki letölthette a zsolozsmaalkalmazást. Micsoda lelkesedést okozott ez! Negyed óra alatt egyszer sem kellett rájuk szólnom, azt mondani, hogy „Ne beszélgess!”. Volt olyan gyerek, aki külön a folyosón megállított, hogy elmondja, „atya, én már letöltöttem a zsolozsmaalkalmazást!”. Ehhez csak az kellett, hogy elő tudják venni a mobilt. Ha egyszer később maguktól előveszik, félig elérte a célját az óra.
A másik példát a tízparancsolat tanításából merítette.
– Ezt sem tudják hová tenni. Nem tudják, miért tartsák be... Találtam egy amerikai sorozatot. Van egy olyan epizód, hogy a két főszereplő kártyázik. Olyan játékot játszanak, amit az egyikük talált ki, de igazából nincsenek szabályok, így aki kitalálta a játékot, az elveszi a másik összes pénzét. A tanulságot gyorsan kitalálták: szabályok nélkül nem lehet játszani. Szabályok nélkül az ember nem tud jól játszani. Az ember szabályok nélkül nem tud jó életet élni.
Bertalan atya a hittantanítás folyamatából nem győzi hangsúlyozni, hogy „a személyiségünkkel nevelünk elsősorban”.
– A tanár az órán elmondja, hogy mi a kovalens kötés vagy mi a bárium rendszáma. Ezekre már nem emlékszem, de arra igen, hogy hogyan beszélt velünk egy adott helyzetben, ha sikeresek voltunk vagy sikertelenek. Ezek a dolgok megmaradnak bennünk. Sokkal jobban emlékszünk a tanár viselkedésmódjára, mint arra, hogy mit tanítottak nekünk. És ez a mi nagy lehetőségünk – mutat rá. Úgy látja, a gyerekek két dologra érzékenyek: az igazságtalanságra és a hiteltelenségre, a fiatalok kereszténnyé tétele sem az új módszerek bevezetésével fog megtörténni. „A hittantanítás is felkészültséggel kezdődik, kreativitással, a gyerekek szeretetével. Ezek banális dolgok? Lehet, hogy mégis hiánycikkek, ám nagyon jó célok, hogy törekedjünk valamire.”
Bertalan atya végül azt kérte, hogy mindenki imádkozzon a hittant tanítókért.
