A kötetben olvasható ’56-os politikai röpcédulák és más írott, nyomtatott dokumentumok első, ad hoc gyűjteményét a Budapestről a „szabad világba” menekült fiatalember vitte magával Nyugatra. A „sok kötetet kitevő archív anyag” létezéséről, amelyet „a magyar ellenálló harcos állított össze”, a Bonner Rundschau 1960. november 11-i száma tett közzé riportot. Rédeyt mutatja a lap fotója, kezében azzal az újságcikkel, amelyiken Tóth Ilona és társai képe látható a halálos ítélet kimondásakor. Az írás címe: Tombol a halál Magyarországon. A Bonni Egyetem sajtódokumentációjának kétmázsányi anyagából halászta ki az otthoni hírt az amatőr kutató.
„Gyűjteményem egy bizonyos X napon nyeri el tulajdonképpeni jelentőségét. Mappáimat a kommunista szolgaság alóli felszabadulás napján nyitom majd fel, a világ e dokumentumokból tudhatja meg, amit a magyar népfelkelésről, Magyarország és az emigráció életéről írtak” – nyilatkozta Rédey a riporternek, és ezután is szorgalmasan gyűjtötte, archiválta a magyar vonatkozású információkat.
Még 33 évet kellett várnia, amikorra közzétehette gyűjteményét idehaza is. Igaz, hogy csak egy részét, de végre nem a törvényi és politikai tiltás, hanem az anyag nagy mennyisége és a terjedelem korlátja miatt. A válogatás legizgalmasabb, legértékesebb darabjai az eredeti röpcédulák, szórólapok és falragaszok, amelyek az ’56-os egyetemi ifjúság követeléseit, a politikai pártok és szervezetek, a szabad sajtó felhívásait, a Forradalmi Bizottmány és Politikai Foglyok Bajtársai Szövetsége határozatait, újpesti, kispesti és vidéki szervezetek kiáltványait teszik közzé. „A röplapok a véleményszabadság legelemibb megnyilvánulásai” – írja a szerző –, egyúttal a Meinungsfreiheit fogalmát is bevezetve a magyar közbeszédbe. „Ha ezeket a felhívásokat összevetjük az 1956. novemberi és az utáni hivatalos sajtóval, a magyar rádióállomások szövegeivel, tiszta képet nyerhetünk a felkelők szándékáról, az események valós lefolyásáról. A követeléseket megfogalmazó egyetemisták nem az imperialisták zsoldjában álló magyar fiatalok voltak, hanem az egyetemi felvételkor osztályszempontból megszűrt, túlnyomórészt munkás-paraszt szülőktől származó diákok, akik forradalmi lendületükkel magukkal ragadták a dolgozó tömegeket, sőt a rendszer szeme fényeként dédelgetett pesti srácokat is, akik még nem tanultak történelmet, de máris történelmet csináltak” – mondja Rédey, a fejezeteket összekötő szövegben.
A teljes gyűjtemény elő része a magyar szabadságharcról világnyelveken megjelent, mintegy kétszáz könyvet foglalja magába, ehhez tartoznak az ENSZ által kiadott, hazai vonatkozású politikai és emberi jogi témájú dokumentumok is. Sajnos, ez utóbbiak a legszomorúbb történelmi tanúi annak a meddő hivatalosságnak, a világrend háború utáni, kétpólusú nagyhatalmi megosztottságának, ami egészen az 1980-as évek végéig fennállt. A második részgyűjtemény tartalmazza a magyarországi és a külföldi sajtó újságkivágatait, amelyek közé más emigráns gyűjtőktől származó anyagok is bekerültek, részben csereként. Már 1961-ben napvilágot látott Rédeynek egy kisebb válogatása a forradalom és a megtorlás dokumentumaiból a kölni Széchenyi Kör támogatásával, ezek a forradalom és szabadságharc leveréséről, valamint az akkor még jelen idejű megtorlásról tudósítottak.
A legrobbanékonyabb (dokumentációs) anyagokat azok a röpcédulák, szórólapok és plakátok – követelések, felhívások és kiáltványok, a pesti aszfalton született proklamációk és népies rigmusok – képezik, amelyekből több mint ötven található a szóban forgó kötetben. Sok közülük írógéppel készült, kezdetleges sokszorosítással, egyik-másik alig olvasható. Az első közülük az egyetemi ifjúság valóban elsőként kezdeményezett szervezetének, a Mefesznek 1956. X. 22-én kelt (az Athenaeum Nyomda betűivel készült) Határozata. Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem nagygyűlésén közfelkiáltással megszavazott 14 pont között szerepel az összes szovjet csapat kivonása Magyarország területéről a békeszerződés értelmében; általános, egyenlő és titkos választások több párt részvételével, új nemzetgyűlési képviselők választása; a teljes ipari munkásság azonnali normarendezése a létminimum alapján, munkás-önigazgatás bevezetése az üzemekben; a politikai és gazdasági perek felülvizsgálása, az ártatlanul elítéltek szabadon bocsátása és rehabilitálása; a teljes vélemény- és sajtószabadság megvalósítása; és nem utolsósorban a zsarnokság és önkény jelképének, a Sztálin-szobornak azonnali eltávolítása. Az egyetemisták e követelése 24 órán belül teljesült, a pesti és csepeli munkások által ledöntött, hét és fél méter magas bronzgólemet a Blaha Lujza térig vonszolták el a Városligettől a fővárosi polgárok.
Egy másik felhívás a Műszaki Egyetem központi diákotthona aláírással követeli, hogy az ÁVH azonnal szüntesse be a harcot, a szovjet csapatok azonnal hagyják el a főváros területét, a harcokban részt vevők kapjanak amnesztiát, és adjanak politikai menedékjogot azoknak a szovjet harcosoknak, akik a munkásság mellé álltak. Ez utóbbi, meghatóan naiv követeléshez kapcsolódik az itt látható orosz nyelvű röplap. Nye sztreljájtye! Magyarul is olvasható szövege betűhíven: „Szovjet Katonák! Ne lőjjetek fegyvertelen emberekre. A haza árulói félrevezettek benneteket. A magyar munkások és ifjúság szabadságot és több kenyeret követelnek. Ne harcoljatok a magyar munkások ellen. Magyar Ifjúság. Terjeszd a szovjet katonák között!!!” Egy újabb „röpcsi”, Egyetemi Forradalmi Bizottság aláírással ezt firtatja: „ENSZ-csapatokat Magyarországra? Nem volt elég a külföldi csapatokból?” A válasz: „Magyar földön csak magyar katonát! Vonuljanak ki az orosz csapatok, de helyettük más sem kell! Küldjön az ENSZ gazdasági segítséget!” A Mefesz veszprémi vegyipari egyetemi szervezete október 30-án kelt röpirata azt követeli, hogy „az ENSZ Biztonsági Tanácsa foglalkozzék ügyünkkel, és olyan döntést hozzon, amely megnyitja az utat a békés, független Magyarország létrejöttéhez. Az ENSZ segítse azt a törekvésünket, hogy az elnyomó és harcoló szovjet csapatokat kivonják országunk területéről”. Közleményük szerint „a szabadságharcosoknak legfőképpen élelmiszerre van szükségük, ezért felhívjuk a megye hazánkat szerető, szabadságharcosainkkal együtt érző lakóit, hogy nyújtsanak támogatást Budapestnek! A veszprémi Mefesz a bejelentések alapján gépkocsival kimegy a helyszínre az adományokat összegyűjteni”.
Ami az ENSZ-t és Biztonsági Tanácsát illeti, nem kapkodta el a beavatkozást a Magyarország ellen hadüzenet nélkül folyó szovjet háborúval szemben, aminek végül több ezerre tehető civil áldozata volt. Nem állt a magyar ügy mellé a világ felé a népek szabadságának őreként tetszelgő, valójában csak az önös érdekeit követő Egyesült Államok sem. A Magyar Népköztársaságot e válságos napokban egy Kós Péter nevű „diplomata” képviselte New Yorkban rendkívüli és meghatalmazott nagyköveti rangban. 1952 óta töltötte be tisztét az 1921-ben emigráns magyar szülőktől Moszkvában született, valójában KGB-ügynök. Szovjet állampolgár volt, a régebbi orosz neve Lev Konduktorov. A Nagy Imre-kormány segélykérését, üzeneteit ellenkező értelemben továbbította, elszabotálta. A dokumentumkötetben egész oldalas cikk olvasható a Magyar ügy a Biztonsági Tanács előtt címmel (ezzel a témával a Magyar Nemzet több cikke is foglakozott 1992-ben).
Epilógusként: idézet a budapesti szovjet katonai egységek városparancsnokának 1. sz. parancsából. „A szovjet csapatok a magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány kérésére ideiglenesen bevonultak Budapestre, hogy testvéri segítséget nyújtsanak a magyar népnek szocialista vívmányai megvédésében, a fasiszta veszély elhárításában. Megparancsolom, hogy azok a személyek, akiknél fegyver van, haladéktalanul, de legkésőbb november 9-én 17 óráig szolgáltassák be a szovjet katonai alakulatoknak. 1956. november 7-től Budapest területén az utcán közlekedni csak reggel 7 órától este 19 óráig szabad. Mindenki köteles feltétel nélkül engedelmeskedni a szovjet katonai parancsnokság járőreinek, és ellentmondás nélkül teljesíteni azok utasításait és parancsát” stb. Aláírás: Grebennyik gárdavezérőrnagy.
Ez volt a szovjet szabadság, testvéri segítség a magyaroknak. Este 7-től hajnalig tartottak a járőrözések a fővárosban és vidéken, a szovjet és karhatalmista (pufajkás) különítmények éjszaka hurcolták el otthonukból a felkelőket, egyetemistákat, a munkástanácsok tagjait. Néhány hét alatt több tízezer ember, köztük sok teljes család indult útnak az osztrák és jugoszláv határ felé, új, szabad hazát keresni. Köztük Rédey Gábor.
P. S.: A 25 éve kiadott munka ára 200 forint volt, az interneten jelenleg 12 ezer forintért kínálják. Az érdekelődés a téma iránt ma is megvan.
Mosonmagyaróvár és Salgótarján neve említődik meg leggyakrabban az 1956-os gyilkos sortüzek kapcsán a legnagyobb számú halálos és sebesült áldozattal – a Budapesten történt szörnyű tömegmészárlásokat követően. Tizenhat-tizenhat halálos áldozata volt a Miskolc és Esztergom közterein végrehajtott gyilkos ÁVH-s embervadászatnak. A Tata városával határos baji laktanya előtti lövöldözés, az eddig ismert nyolc és további hét tatai halottal a szomorú hatodik helyet foglalja el a történelmi statisztikában. Nem az idővel elhalványuló emlékezet miatt ismerik csak kevesen az ott történteket, a mindössze két és fél ezer lakosú zsákfalu országos híre, nyilvánossága nem vethető egybe az említett városokéval. A környékbeli áldozatok családjainak gyásza, bánata azonban nem kisebb azokénál.
Országszerte nagy számban vettek részt bányászok a forradalmi eseményekben: tüntetésekben, civil szervezkedésekben, sztrájkokban. A sok évszázados, nehéz és mindenkor áldozattal járó, közösségi munka hagyományain túl a Rákosi-korszak durva, ostoba elnyomása is az utcára szólította őket. Már október 26-án, pénteken sztrájkoltak a tatai szénmedencében. Politikai és emberi jogi követeléseik alátámasztására ledöntötték a városi szovjet emlékművet, elfoglalták a pártközpontot és Tata rendőrkapitányságát. Ez utóbbi gyors visszaszerzése után a karhatalmi különítmény tisztjei tüzet nyitottak az utcán tüntetőkre, három fiatal fegyvertelen férfi meghalt, két másik megsebesült. Másnap újabb bányászok és a tatabányai aknászképző iskola tanulói érkeztek a városba, mindnyájan 17 és 34 év közötti fiatalok. Fegyvert követeltek a lakosság megvédésére az előző napi vérengzés tanulsága okán.
Tatán és környékén erős volt katonai jelenlét. Az 1945 óta itt állomásozó szovjet elit alakulatok mellett jelentős létszámú, gépesített magyar honvédség is tartózkodott a Dunántúl fontos ipari és közlekedési csomópontjánál. A magyar katonaság túlnyomó többségben passzív maradt, ritkán szállt szembe a szovjet erőkkel és a belügyi alakulatokkal. Ezen a szombati napon nem ez történt. A Tatával csaknem összenőtt Baj déli határában levő laktanyához teherautón igyekvő, fegyvert kérő civil, szinte csak bányászokból álló csoporttól megtagadták a segítséget a kaszárnya parancsnokai, majd a csalódottan visszaforduló, távozó felkelőkre tüzet nyitottak.
Golyószóróval és gépágyúval tüzeltek a baji laktanya elé vonuló, majd menekülő tatai bányásztüntetőkre 1956. október 27-én. A nehéz gépfegyverek borzalmas mészárlást végeztek a teherkocsik platóján ülő férfiak között, szemtanúk közlése szerint „egy gépágyú cafatokra tépte őket”. Nyolcan azonnal meghaltak – egy közülük harmincnégy, a többi 18 és 30 közötti fiatalember volt. A sebesültek száma máig ismeretlen, négy embert eltűntként tartanak nyilván. A halottakat a legnagyobb titokban Tatabányára vitték, és gyorsan (már október 31-én) elhantolták a bányász mártírok temetőjében. Később rátemetkeztek a sírjukra, többségük hamvait azóta sem találják. L. E.
