Kövér László a Zalai 47. Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület ünnepélyes eskütételén és zászlószentelésén úgy vélekedett: „a globalizáció, a kozmopolita sematizmus, a nacionalista ármánykodás vagy éppen az egyszerű materialista tudatlanság nagy ellensége hazánknak, nemzeti identitásunknak”. A honvédelemre politikai, gazdasági és kulturális értelemben ma is nagy szükség van; akik a 48-as honvédek hagyományát tűzik zászlajukra, azok a 21. századi honvédelmet folyatják, s a hagyományőrző egyesület tagjai egyben a nemzet szolgálatát is vállalják – tette hozzá. „Amikor a hagyományőrzésre vállalkoznak, akkor a magyar nemzet identitásőrzésére is vállalkoznak.” Ennek az önazonosságnak sok-sok ellensége van közel és távol – jelentette ki.
A parlament elnöke felidézte: az 1848–49-es szabadságharcban a zászlóalj tagjai „őrizték, védték a magyar szabadságot, függetlenséget, életüket kockáztatták szűkebb és tágabb hazájuk érdekében. Ez a nemzetvédő, nemzetmegtartó küzdelemre való elkötelezettség az ő hagyatékuk.”
Szavait követően a hagyományőrzők esküt tettek, majd Stróber László plébános szentelte fel és áldotta meg zászlajukat. Ezután Bekk Mária, Kövér László felesége zászlóanyaként egyebek mellett arról beszélt, hogy a hagyományőrzőknek fontos küldetésük van: emlékeznek és emlékeztetnek. „Láthatóvá és átélhetővé teszik honvédeink küzdelmét, a magyar történelem egyik legfontosabb pillanatát.”
A zalaegerszegi ünnepségen Balaicz Zoltán, Zalaegerszeg polgármestere (Fidesz–KDNP) és Molnár András, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltárának igazgatója idézte fel a Zalai 47. Honvédzászlóalj történetét. A zalai önkéntesekből 1848-ban verbuvált, mintegy 1350 fős csapat akkor esett át a tűzkeresztségen, amikor Nagykanizsáról, majd a Muraközből elüldözték a megszálló horvát csapatokat. Később Mór, majd Szolnok, Cegléd és Komárom térségében is sikerrel küzdöttek meg a Habsburg császári csapatokkal, s a zászlóalj tagjai tűzték ki a magyar lobogót Buda várára 1849 májusában. Harcoltak a Vág mentén, majd Miskolcon és Debrecenen át jutottak el a világosi síkra, ahol 1849 augusztusában a fegyverletétellel ért véget küzdelmük. Büntetésként többségüket besorozták a császári seregbe.
