Az elhangzottak alapján a szelekció kritikus része a „tűzpróba”, a dörejiszony felmérése: az ebek mellett elsütnek egy fegyvert, és amelyik összerezzen, abból biztosan nem lesz rendőrkutya. A sikerrel kiválogatottak viszont megkezdhetik az alapképzést, amely a járőrszolgálat teljesítésének feltétele. A későbbiek során további oktatás, specializáció vár a kutyákra, mindegyikre a tehetségük és a majdan betöltendő feladat szerint.
A Készenléti Rendőrség állományában egy-két kivételtől eltekintve csak német juhászkutyák találhatók. Baumann Szilárd magyarázata szerint ez a fajta bizonyult a legkiegyensúlyozottabbnak. Jó a szimata, intelligens, meglehetősen masszív, mindemellett viszonylag könnyen nevelhető. Egy drótszőrű vizslának ezzel szemben sokkal jobb ugyan a szimata, de kevésbé izmos, ráadásul kissé önfejű is, ami általában igaz a vadászkutyákra. A rottweiler a másik véglet – az egy kevésbé kifinomult szaglással és „nehéz fejjel” megáldott kolosszus.
A kutyákat jellemzően azzal a rendőrrel együtt képezik, akivel társak lesznek. Sok közülük nem is nagyon fogadja el később mások közeledését. Az együtt töltött 7-8 év – az ebek esetében egy átlagos szolgálati idő – alatt természetesen a már kialakult érzelmi kötelék csak tovább erősödik. A „nyugdíjas” rendőrkutya ezért a leszerelése után gyakran annál a rendőrnél köt ki, akivel együtt dolgozott. Ha az nem tudja befogadni, akkor jönnek a rokonok, ismerősök, végső esetben pedig nyilvános örökbefogadási akción próbálnak gazdát találni neki.
A százados szerint a kutyák rendkívül hasznos társai a rendőröknek. Finom érzékeik miatt olyan feladatokat képesek ellátni, amelyeket ember vagy gép nem. Ráadásul egy-egy jól képzett német juhász komoly pszichikai és fizikai fölényt jelent a bűnözőkkel szemben. Míg a gyalogos járőrök néhanapján maguk is támadás áldozatai lesznek intézkedés közben, az alosztályvezető egyetlen esetet sem tud felidézni, amikor kutyás beosztottjai hasonlóan jártak volna.
