„A bizonyosság örök sóvárgása”

Végképp összezavarhatta a magyarokat az a minapi hír, miszerint egy kínai vizsgálat szerint a barguzini csontok DNS-e egyezik Petőfi Sándor leszármazottainak DNS-ével.

– A Morvai Ferenc-féle Megamorv Petőfi Bizottság a napokban jelentette be, hogy az általuk 1989-ben Barguzinban kiásott csontváz DNS-e a kínai igazságügyi minisztérium szakértői szerint 99,9 százalékos egyezést mutat a Petrovics– Petőfi család leszármazottaitól vett DNS-mintákkal. Tehát azt állítják, igenis megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait. Mit szól ehhez?
– A jelentést megvizsgálták régészeti intézetünk munkatársai, és feltárták súlyos hiányosságait. Mivel a csontok ismeretlen helyen vannak, a tudományos közösség számára ellenőrizhetetlenek a mintavétel körülményei, ráadásul a jelentésben szó sincs azokról a hitelességi garanciákról – legalább két független minta vizsgálata, a kísérletben részt vevők releváns genetikai adatai az esetleges szennyezés kizárására –, amelyekre egy ilyen genetikai elemzés megbízhatóságához feltétlenül szükség van. A kínai szakértők által elvégzett mitokondriális DNS vizsgálat lényegileg alkalmatlan arra, hogy pozitív rokonsági kapcsolatokat igazolhassanak vele, a szóban forgó teszt legfeljebb a rokonság kizárására jó. A Barguzinban feltárt csontok DNS-ével legkevesebb 1227 egyező minta található nemzetközi DNS-adatbázisokban. Vagyis a kínai teszt teljességgel alkalmatlan arra, hogy cáfolja az Akadémia korábbi szakértői vizsgálatainak eredményét, amelyek szerint a csontok birtokosa nő volt.

– Nem lehet, hogy a költő mégsem Segesváron, a „harc mezején” esett el, ahogyan azt megjövendölte, hanem orosz fogságban?
– Egyetlen hiteles történeti forrás sincs arra, hogy bárki látta volna őt az 1849. július 31-i segesvári csata után. Jelen tudásunk szerint kijelenthető, hogy a költő ekkor esett el.

– Akkor mégis ki találta ki, hogy Szibériába hurcolták?
– Hosszú évtizedekkel később a semmiből bukkant fel a legenda, hogy Petőfit elvitték volna Szibériába. Ez egy osztrák írónak, Hermann Friedrich Boenischnek a nevéhez fűződik, aki egy 1936-os cikkében azt állította, hogy az első világháború után orosz hadifogságból szabadulva két magyar tiszt a szibériai Jakutiában honfitársaink által létrehozott település nyomaira bukkant. Boenisch ezt elmesélte egy orosz alezredesnek, aki hihetőnek találta a történetet, és azzal toldotta meg: korábban maga is Jakutiában szolgált, s ott a száműzöttek listáját lapozgatva akadt meg a szeme egy 1857-ben, Ikatovo faluban elhunyt rab, bizonyos Alekszandr Sztyepanovics Petrovics nevén. Mint tudjuk, Petőfi apját Petrovicsnak hívták. Több se kellett: a magyar lapok átvették Boenisch feltevését, és innentől megindult a legendagyártás. Az elkövetkező években tovább kerekedett a történet. Ebben egy bizonyos Svigel Ferenc nevű nyomdász volt a „legsikeresebb”, aki saját kezűleg bizonyítékokat is gyártott egyre változatosabb elméleteihez. 1940 nyarán adott interjút a Magyarság című lapnak, amelyben előadta: hadifogsága idején egy Varga nevű helyi magyartól tudta meg, hogy Iliszunszk temetőjében nyugszik Alekszandr Petrovics magyar költő.

– A Boenisch-féle változatnál még Ikatovóról volt szó, most már Iliszunszkról. Hogy lesz ebből Barguzin?
– A településnevek és minden más is folyamatosan változott ezekben a mesékben, ezért nehéz is követni. Visszatérve Svigelhez: a nyomdász saját bevallása szerint kiutazott Iliszunszkba, és a „város” fényképészével megörökíttette a sírt, amelyen ez állt: „Alekszandr Sztyepanovics Petrovics magyar őrnagy és költő, meghalt Iliszunszkban (Ázsia) az 1856-os évben, május hónapban.”

– Előbb még 1857-es halálozásról volt szó.
– Mondom, itt minden képlékeny. Svigel fényképéről már annak idején bebizonyosodott, hogy gyenge hamisítvány. És ki látott már olyat, hogy egy sírfeliratra rávésik a kontinens nevét. Még a település nevét sem szokták ráírni. Minek? Egy orosz helytörténész kutatásaiból ráadásul kiderült: Iliszunszk akkoriban nemhogy város, még település sem volt, csupán néhány jurtából álló lóváltó állomás a Barguzin folyó bal partján. A nem létező városnak pedig fényképésze sem lehetett. De a történet többi részét is tételesen cáfolta már 1941-ben a Petőfi Társaság.

– Ám ez Svigelnek nem szegte kedvét
– Olyannyira nem, hogy 1942-ben újabb bizonyítékot gyártott, egy állítólagos Petőfi-verstöredék formájában. Ám kiderült, hogy az általa hivatkozott Russzkoje Szlovo nevű orosz lapban soha nem jelent meg ilyen vers. Pláne nem magyar nyelven, amelyet az orosz olvasók aligha értettek volna.

– Hogyan kerül innen Barguzinba a költő?
– Az 1980-as évek végén fölbukkant két orosz régész-helytörténész, Gyomin és Tyivanyenko, akik cáfolják az összes korábbi legendát, ám előálltak egy újjal. Szerintük egy matuzsálemi kort megélt orosz testvérpár az 1930–1940-es években emlékezett rá, hogy az előző század közepén élt Barguzinban egy Petrovics nevű nem orosz száműzött. A testvérek szerint ennek a Petrovicsnak rendkívüli kézügyessége volt, fúrt-faragott.

– Ilyen lett volna Petőfi?
– Nem. Ő tipikus városi értelmiségi volt, és abszolút nem ilyen ezermester-figura. És lássuk be, a Petrovics sem ritka név Oroszországban. Elég élénk fantázia kell hozzá, hogy mindezek alapján bárki Petőfivel azonosítsa az illetőt. Itt válik el a tudomány a hittől. Aki hinni akar valamiben, az csak a kapcsolódási pontokra fókuszál, és minden mást, ami a feltevését gyengítené, figyelmen kívül hagy. Egy történésznek viszont kötelessége kikapcsolnia a hitbéli, érzelmi meggyőződését, különben nem tud tárgyilagos maradni. Mindenesetre 1989-ben a Morvai Ferenc-féle Megamorv Petőfi Bizottság kiutazott Barguzinba, ahol megtalálták az úgynevezett hetes számú csontvázat. A néhai Kiszely István antropológusprofesszor vezette csapat úgy döntött, ez a maradvány Petőfié. Bár valószínűleg ők sem találták elég „petőfisnek” a leletet, mivel még továbbiakat is kiástak, hátha akad egy jobb. Nem akadt.

– Vannak, akik szerint az Akadémia nem foglalkozott kellő alapossággal a témával.
– Ez nem igaz. 2001-ig összesen négy különböző akadémiai bizottság állt fel ebben az ügyben. Már az első vizsgálat megállapította, hogy női csontvázról van szó. 1994-ben az amerikai Fegyveres Erők Patológiai Intézete, valamint a Pennsylvania Egyetem által elvégzett DNS-vizsgálat ugyanerre az eredményre jutott. 1996-ban az amerikai patológiai intézet ismételten elvégezte a DNS-tesztet, és megerősítette, hogy a barguzini hetes csontváz egy nőé. Ráadásul azt is megállapították, hogy valamikor 1890 és 1950 között temették el.

– Elhangzott a vád, hogy a csontvázat valakik kicserélték, meghamisították, ezért született ez az eredmény.
– Valójában annyi történt, hogy miután a vizsgálatok nem a Morvaiék által várt megállapításra jutottak, kellett egy ilyen hajánál fogva előrángatott ürügy. Mindig hálás feladat arra hivatkozni, hogy a gonosz hatalom nem engedi kibontakozni az alkotni vágyó tudósokat. Ráadásul az összeesküvés világméretű kell legyen, hiszen amerikai, sőt orosz szakemberek is cáfolták a barguzini Petőfi-teóriát. Kiemelném közülük Kovács László munkáit.

– Volt olyan állítás is, hogy a kutatókat fenyegették, megverték, bőröndben kellett a csontokat szállítgatni. Mit tud ezekről?
– Ez már nem a tudomány világa, hanem egy James Bond-szerű krimi. Ha valaki ilyesmiket állít, illene bizonyítania. Egy biztos: a Magyar Tudományos Akadémia módszertanába ilyenek nem tartoznak bele.

– Tényleg ennyire bonyolult kérdés egy csontvázról meghatározni, hogy női vagy férfi?
– Ha csak néhány paraméter alapján döntenének, talán fennállna a tévedés kockázata. Ám ötven-hatvan adatot vizsgálnak – medence szélessége, izmok tapadási helye stb. –, amelyek gyakorlatilag kizárják a hibázás lehetőségét.

– Ha ennyire egyértelmű a helyzet, akkor miért nem támogatták a Petőfi szülők Nemzeti Sírkertben található kriptájának fölbontását? Akkor mindenki láthatta volna: nem egyeznek a DNS-ek.
– Mert minimális bizonyíték, sőt minimális gyanú sincs arra, hogy a barguzini csontváz Petőfié lenne. Ellenben kiderült, hogy egy nő földi maradványairól van szó, akit jóval később temettek el. Ha egy ilyen, tudományos szempontból megalapozatlan állítás nyomán fölbontanának egy sírt, az precedenst teremtene. Onnantól bárki jöhetne, és joggal követelhetné, hogy minimális bizonyíték nélkül ássák ki ezt vagy azt a holttestet. Pedig egy ilyen vizsgálathoz komoly érv kell.

– Azt azért nem vitatja, hogy az ásatást vezető Kiszely István professzor elismert antropológus volt.
– Így van. Ő volt az, akit szakembernek lehetett nevezni abból a társaságból. Ám az ő álláspontját ez esetben rengeteg antropológus nem osztotta. Megesik az ilyen. Néha egyazon forrásból az Akadémia két tudósa is homlokegyenest ellenkező következtetést szűr le. Erről szól a szabad tudományos kutatás.

– Huszonhat éve folyik a csatározás Petőfi-ügyben. Ön szerint miért?
– A legtöbb embernek, aki szereti a hazáját, a nemzetét, a történelem érzelmi kérdés is. Még egy történész is nehezen tudja kizárni az érzelmeit a kutatásból. Ez különösen igaz ebben az esetben, hiszen Petőfi sorsa az egész magyarságot érinti. A nagyközönség konkrét kérdésekre konkrét válaszokat vár. Ez az, amit Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója így fogalmazott meg: „a bizonyosság örök sóvárgása.” De erre nem mindig van lehetőség a fennmaradt történeti források, „nyomok” alapján. Azt a legnehezebb bevallani valamiről, hogy nem tudjuk. Pedig Petőfi esetében ez a helyzet. Azt pedig még nehezebb kimondani, hogy esetleg soha nem is fogjuk megtudni.