Láthatósági mellényben serénykednek a munkások a Kvassay Jenő utcában, mikor megérkezünk a Nagyvásárteleppel szembeni barkácsáruház parkolójába. Egy pillanatra el is hisszük, hogy a főváros keddi, közgyűlési igenje után már meg is kezdődtek a munkálatok 2024-re: a megszavazott megvalósítási tervben ugyanis ide tervezték a jövőbeni budapesti olimpia faluját. Persze közel sem biztos még, hogy valóban itt pihenik majd ki ötkarikás fáradalmaikat 2024. bajnokai, de a terület múltja és jelene miatt mindenképpen érdemesnek találtuk, hogy körülnézzünk egy kicsit az egykor Nagyvásártelep néven ismert épületegyüttes környékén.
Ez volt ugyanis Budapest éléskamrája, és a mostani végeláthatatlannak tűnő gazmező helyett veteményesek vették körül. Innen és persze az egész Alföldről érkeztek be a Münnich Aladár által tervezett, 11 ezer négyzetméteres, 234 méter hosszú, 42 méter széles, 17 méter belmagasságú csarnokba a termények, hogy aztán a főváros többi piacára kerüljenek. Talán ezeknél a számoknál is jobban mutatja a harmincas években felhúzott építmény grandiózusságát, hogy egyszerre 400 nagykereskedő tudott dolgozni benne, és 210 vagont tudtak kipakolni itt. Mellette egy impozáns, vörös téglából épült irodaház áll, ami arról híres, hogy itt működött az ország első, folyamatosan körbejáró páternosztere.
A szocializmusban a telepet államosították, a rendszerváltás után pedig az egyik német áruházlánc raktáraként működött, majd jött a műemlékké nyilvánítással párhuzamosan az enyészet, és persze a nagy szavak a rehabilitációról. Legutóbb például Tarsoly Csaba Quaestora állt elő a milliárd eurós DunaCity ötletével, nem is olyan rég még a projekt weboldala is működött, de mára csak egy szerény „under construction” felirat fogadja az odatévedőket. Ennek megfelelően nem futurisztikus toronyházak emelkedtek a magasba a közelmúltban, hanem például Avicii-koncertet és Hősök-klipforgatást rendeztek az ipari romok között, amiket kicsit bizonytalanul közelítünk meg.
Egy „Illetékteleneknek belépni” tábla fogad, feltételezzük, hogy valaha az is itt állt, hogy „tilos” , de hát hatalmas lyuk tátong a dróthálón, úgyhogy megyünk tovább. Maga a csarnok épülete csábít jobban, ott kezdünk. Üvegtörmelék, döglött madarak, kitört ablakok és freskóméretű graffitik ötemeletnyi magasságban, a plafonról láncok és kazettából kitépett videoszalagok lógnak. Mindezeken kívül egyetlen jele mutatkozik annak, hogy a csarnokban ebben az évben ember járt: egymással szemben két-két, lapjára fordított tégla áll, közöttük egészen frissnek tűnik a hamu. Elkönyveljük, hogy nyilatkozót itt nem fogunk találni, amikor az egyik emeleti, valaha talán irodaként használt helyiség csillagmintás függönyű ablakából kiszól egy hang: – Helló.
Annyira meglepődünk, hogy megkérjük a hang gazdáját, fáradjon le és meséljen nekünk. A 19 éves Dávid surranót húz a lábára és jön is. Érdeklődve fürkészi az arcunkat, hogy miért akarunk vele beszélni, de mikor elmondjuk, hogy egy jövőbeni, részben ide tervezett olimpia miatt vagyunk itt, lakonikusan felel: – Az jó.
Nyugalmának az az oka, hogy ő már csak vasárnapig fog itt élni a nevelőszüleivel, a hétvégén hazaköltözik. Maga a versenysorozat nem különösebben érdekli, de azt, hogy a falut esetleg ide építsék, jó ötletnek tartja, mert a sok graffititől „a hely jó sztílós”. Sajnálná is, ha esetleg elbontanák, mert ez az egyik kedvenc helye a fővárosban, még ha vannak is „furcsaságok”.
– Milyen furcsaságok?
– Szúrnak, ilyesmi.
– Drogoznak?
– Nem, késelnek. Most is volt a héten, de azokat elkapták. De kábítószer is van, ragasztó.
– Itt a csarnokban szipuznak?
– Nem, a pincében, ott lakik a szipus Józsi.
– És ki lakik még itt?
– A kutyás Géza. De most nincs itthon.
– Honnan tudod?
– Nem ugat a kutya.
Dávid elmondja, hogy most már nem a szomszédos barkácsáruházból hozzák a vizet, mert a cég megorrolt rájuk a heti negyvenliteres mennyiségért. Most a Boráros térre járnak, a hordóhoz. A srácnak amúgy hiába ez a kedvenc helye, már készül haza, ahol horrorfilmeket fog nézni. „Szeretem az elhagyatott helyeken játszódó horrort, meg ha sötét van” – mondja, és ezzel egy időben madarak csapódnak be a csarnok törött ablakán keresztül. Dávid készségesen pózol kameránknak, majd lakófülkéjük felé indul, ahol nevelőanyja nevetve fogadja: – Gyere, fiam!
A vörös téglás irodaépület előtt egy elpenészesedett acélbetétes Shelley\'s bakancs és egy gyökerestül kifordult, háromméteres ecetfa áll. Odabent sem rózsásabb a helyzet, leszakított ajtón, porladt vakolatdarabokon és ripityára tört márványtáblák mellett vezet fel az utunk. Csoda, hogy a „Belépőkártyát felmutatni kötelező!” figyelmeztetés még olvasható – németül is. A kisebb falakon természetesen nem tudtak kibontakozni a színekben és dimenziókban gondolkodó graffitisek, ide az összevissza firkálgató tagesek járnak. A páternoszternek természetesen hűlt helyét találjuk, a lépcső rongálódása is szimbolikus: felfelé nézve szinte úgy tűnik, hogy lebegnek a fokok, a mélyből pedig csak a semmi és a sötétség néz vissza ránk.
De a helyzet nem ennyire kilátástalan, ugyanis mosolyogva jön fel Pisti és Zsuzsi, akik egymásnak adogatnak egy szórólapból sodort cigarettát. Nagyot nevetnek az olimpiai falu ötletén, elmondásuk szerint épp azt beszélték, hogy szállodát kéne felhúzni ide. Pisti ugyanakkor szkeptikus: szerinte ahogy a dél-afrikai futball-világbajnokságra és az athéni olimpiára épült stadionoknak nincs semmi értelme, úgy ezeknek sem lenne majd 2024 után. Hozzáteszi még: szerinte pont a 2004-es játékokra felvett hitel miatt kezdődött a görög válság. De gyorsan áttérünk a közgazdaságtanról egy sokkal földközelibb témára.
– Itt rézkábelek voltak. Biztos.
– Honnan tudod?
– Nincsenek itt. Kitépték a falból.
– Biztos, hogy réz volt?
– Persze. Ha nem lettek volna rézből, még itt lennének.
Ők is csak ismerkednek a hellyel, korábban jóval kényelmesebb helyük volt. Legalábbis ha igaz Pisti története, ami körülbelül úgy hallatszik, mintha Rejtő Jenő írta volta egy 1996-os Zsaru Magazinba: a közeli hipermarket parkolójában állt egy fekete terepjáró, rajta ujjnyi vastag porral, a kesztyűtartóján román névjegykártyákkal. Zsuzsival két hétig kerülgették, aztán csodák csodájára nyitva volt, hát beköltöztek. Megkérdeznénk, hogy akkor mégis miért nem laknak még a dzsipben, de már egy emelettel feljebb vihognak. Őket nem zavarta a hiányos lépcső.
A telek peremén álló Espresso sörözőbe már csak azért is betérünk, mert itt bizonyítottan szeretik a sportot: meztelen nők képei és kinyomtatott internetes mémek mellett ugyanis sportújságokból kivágott cikkekkel díszítették a falakat. Bent a csapos hölgy elmondja, hogy örülnének az olimpiának, a játékok idejére még Olimpia Caféra is átkeresztelnék a helyet, de beérné azzal is, ha valaki kezdene végre valamit a telekkel. És ő ugyan nem olvasta a megvalósítási tanulmányt, de van benne egy idevágó rész.
„Utóhasznosítás szempontjából a falu lakásainak egy része piaci értékesítésre kerül lakóingatlanokként, egy másik része pedig közszolgálati pályakezdők és alkalmazottak kedvezményes lakhatását segíti elő szintén lakóingatlan formájában – a közszolgálati életpályamodellek részeként –, illetve kollégiumként való hasznosítás is szóba jöhet.” Az ötlet nem rossz, ennél a posztapokaliptikus szellemtanyánál kétségtelenül több értelme van, és még nem is kellene feltétlenül pályázni ehhez az olimpia rendezésére.
