Az egykor boldog család Szoboszlói utcai háza előtti járdán tegnap reggel óta mécsesek és virágok sorakoznak. Itt találkozunk Erzsébettel, a gyerekek nagymamájával, aki csütörtök reggel talált rá halott szeretteire. Az asszony nehezen találja a szavakat, alig tudja felfogni, ami történt, de azt elmondja, a híresztelésekkel ellentétben nem voltak hangos veszekedések a családban. Miközben a mécsesek közül remegő kézzel felemel egy nemzeti szalagra kötött ezüstérmet, halkan sírni kezd, és rövid mondatokban, lassan mesélni kezd annak a napnak a reggeléről, amit már soha többé nem lesz képes elfelejteni.
– A gyerekek sokáig szoktak aludni. De reggel tíz órakor már az ajtón dörömböltem, mégsem nyitotta ki senki – mondja a gyászruhába öltözött idős nő, aki beszéd közben néha elhallgat, igyekszik a kerítésre felkötni az ezüstérmet, amit Levente egyik kis kézilabdás barátja hozott el csütörtök este a közös gyertyagyújtás alkalmával.
– Egy kalapáccsal törtem be az ajtó üvegét, és úgy mentem be. Nem volt semmi előjele a tragédiának. Imre imádta a családját, nem ivott. Nem tudom, mihez fogunk kezdeni – teszi hozzá Erzsébet, majd elbúcsúzik. Érezhető, hogy képtelen beszélni a látottakról. Lehorgasztott fejjel csukja be a kaput, mozdulatait átjárja a gyász okozta fájdalom, majd elindul befelé, a család nagy termetű kutyája pedig nyüszögve kíséri a ház bejáratáig.
Az utcán kerékpárosok lassítanak M.-ék portája előtt, némán néznek végig a mécsesek szétfolyt viaszpecsétjein. Egy helybeli megáll, és arról beszél, hogy a városban ilyen még soha nem történt. Kisebb-nagyobb bűncselekmények előfordulnak, de ehhez fogható borzalomra még nem volt példa. A két kisfiú, Levente és Szabolcs a házuktól nem messze található református iskolába járt. Az intézmény kapuja fölött fekete zászló lobog. A bejárati ajtó tárva-nyitva, a napközis tanár az ebédlőben felügyeli a gyerekeket. Ő is fekete ruhát visel. A porta mögötti teremben három tanárnő rakosgat sorba különböző tankönyveket. Szűkszavúan reagálnak kérdéseinkre.
– Mindannyian ismertük a családot. Ezért sem akarunk beszélni – mondja egyikük, miközben mélyeket sóhajt. Hozzáteszi, az ő és kollégái szíve is meghasadt, amikor a borzalmas híreket kapták. A helybeliek elbeszélései alapján az M. családról idilli kép alakul ki: a 42 éves Imre lakatosként kereste a kenyerét, a 36 esztendős Andrea a város központjában dolgozott optikusként. Andrea munkahelye előtt – akárcsak a házuk előtti portán – virágok és mécsesek. A boltot ebédidőben zárva találjuk, de lehet, hogy hétfőig már ki sem fog nyitni, hiszen Andrea munkatársa is összeroppant a csütörtöki tragédia után.
A közeli cukrászda teraszán két nő beszélget, arcukról döbbenet sugárzik, egyikük hangosan teszi fel a kérdést: „Miért kellett a gyerekeket és az Andit bántani, miért nem végzett csak magával?” Tőlük nem messze, egy ruhabolt előtt is ugyanerről beszélgetnek. A társaság egyik tagja, egy fiatal anyuka lapunknak arról mesél, gyermeke most ballagott el a református iskolából, de nem tudja, hogy lesz képes feldolgozni a történteket.
– Amikor elterjedt a tragédia híre, a 14 éves lányom azt kérdezte tőlem, „most tényleg azzal a nénivel történt ez a szörnyűség, aki a szemüvegét csinálta”? Képtelen feldolgozni, hogy valaki a szűk, közvetlen környezetéből ilyen borzalom áldozatává vált. S ha mi, felnőttek sem tudjuk ezt felfogni, akkor a gyerekek barátai, az osztálytársai hogyan lesznek erre képesek? – gondolkozik el egy pillanatra az anyuka.
A Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi osztálya az anya és a gyerekek halálának ügyében emberölés bűntettének megalapozott gyanúja miatt rendelt el nyomozást, M. Imre halála miatt közigazgatási hatósági eljárást indított. A gyilkossági ügyben kezdődött eljárást vélhetően hamarosan lezárják majd az elkövető halála miatt. S hogy mi vezetett ehhez a tragédiához? A helyiek tudni vélik, hogy Andrea el akart válni Imrétől. Állítólag azért, mert a férfi betegesen féltékeny volt. De hogy ebből mi igaz, azt már talán soha nem fogjuk megtudni. Az igazságot a férfi magával vitte a túlvilágra.
