Így sétáltam több száz migránssal a naplementébe

Péntek délutántól sötétedésig együtt gyalogolt tudósítónk a bicskei „szabadságvonat” kitörő menekültjeivel.

Ott vannak, látom őket, fékezz, kiabálja a Sky News operatőre, majd egy szempillantás alatt átrohan az autóúton, és egy hídról kezdi el élőben közvetíteni a sínek között haladó, éljenző migránstömeget. Valahol Szár állomása után vagyunk, a menekültekkel szemben pedig egy vonat érkezik: az egyik kocsiból ásványvizet kapnak, erre taps a válasz, a másikból egy kinyújtott középső ujjat, erre pedig ökölnyi sínkövekkel felelnek. A Sky News visszamegy Bicskére, én viszont csatlakozom a migránsokhoz.

A migránsok sétája ugyanúgy nem volt mindennapi, ahogy az útra kelésük sem. Pedig erre nem sok jel mutatott: úgy nézett ki, hogy a csütörtök este, a migránsok által Bicskén elfoglalt „szabadságvonat” (borotvahabbal fújták fel rá angolul a feliratot) egy olyan unalmas patthelyzetet követően fog kiürülni, mint az egy nappal korábbi kőbányai migránsblues után a budapesti rozsdaövezet peronja. Magyarán a kivezényelt rendőrök vagy a bevándorlók elfáradására, vagy a média unalmára rájátszva szép csendben megoldja valahogy a tarthatatlan helyzetet. Ám jött a semmiből egy hosszú tehervonat, amit behúztak az éhségsztrájkoló menekültek szerelvénye és az élőben közvetítő kamerák közé, így a világ közvéleménye hatalmas konténereket látott csak gumibotozó rohamrendőrök és kővel dobálózó migránsok helyett.

Az utóbbit már a menekültek elmondásából tudom, a sínek között, vadszilvát ropogtatva meséli. Hamiskás mosollyal, kezét feltartva mondja, hogy mindez önvédelemből történt, ők nem bűnözők, ők csak szeretnének békében haladni Németország felé. Ugyanilyen kettősség mutatkozik meg abban is, hogy bulibárós fejkendőjében, utánzat D&G napszemüvegben és kis fehér horgonyokkal díszített sötétkék ingében arra panaszkodik, hogy az egyik mellettük elhaladó vonatból vodkát locsoltak rájuk. És hát ők muszlimok, nem szeretik az ilyesmit.

Nem szeretik a tábort sem. Mintha valami egyezményes jel lenne, úgy mutatja fejcsóválva és vízszintesen legyezve szír, afgán és pakisztáni egyaránt, hogy „no camp”, azaz nem kérnek még a nyílt menekültszállóból sem. Gyökerezhet ez az elutasítás a sátras röszkei hangárból, de az is lehet, hogy a nyílt táborban élő barátok, rokonok meséltek nekik, mert az sem szívderítő. A táborba nem engedtek be, ezért a kerítés túloldaláról, illetve a közeli Tescóból visszaérőktől származó információkra, meg a júniusban tapasztaltakra tudok csak hagyatkozni: egy négyágyas szobában heten alszanak, néha egymáson is, étel pedig nagyon ritkán van, és nagyon kevés.

Úgyhogy inkább gyalogolnak a migránsok, közben pedig buzdítják, hergelik magukat és egymást. Kedvenc szavuk a természetesen a Germany, azaz Németország, lábjegyzetként emlegetik még Ausztriát is, mint valami purgatóriumot a tejjel-mézzel folyó Merkel-ország előtt. A második ilyen vezényszavuk a border, vagyis a határ. Ők Bicskén abban a tudatban törtek ki a készenléti rendőrök elől, hogy harminc-negyven kilométerre vannak Hegyeshalomtól. Félve mondom nekik, hogy sokkal messzebb vagyunk még, kutyagolhatnak még száznál is jóval több kilométert. Erre jellemzően három reakció érkezik: felhúzott szemöldök, azaz csodálkozás. De mennek tovább. Aztán: felhúzott szemöldök, kinyújtott nyelv, azaz fáradtság. De mennek tovább. És a legjellemzőbb: „no problem”. És persze mennek tovább.

Pihenőket csak megállók előtt tartunk, meg hogy bevárjuk a lemaradókat. Rendőrökkel pedig kevésszer találkozunk: Szárliget előtt egy szemüveges rendőrnő az arca előtt ablaktörlőzik, szájáról pedig azt olvasom le, hogy „ti nem vagytok normálisak”. Az állomáson kollégái kenyeret és vizet dobnak a migránsok közé egy drótkerítés mögül. A Bicskén két napig rendőröktől semmit el nem fogadó migránsok most a sínekről visszapattanó szeleteket egy mozdulattal gyűrik a szájukba. Egy pakisztáni fiú annyira boldog lesz, hogy azt kiabálja, szereti Magyarországot. Néha szembejön egy vonat: próbálom fürkészni az utasok tekintetét, de okostelefonokat látok csak. A történelmi pillanatok egyetlen Instagram-profilról sem hiányozhatnak.

Továbbhaladva már egy tucatnyi rendőrrel találkozunk, egy pocakos, bajszos egyenruhás elmondja, hogy csak azt szeretnék, ha egy vágányon haladnának, de szeméből látom, hogy pontosan tudja, milyen reménytelen vállalkozás ez. A migránskaraván láttán a rendőrök félnek, egy kollégájuk velünk tartana, de lebeszélik: „Józsi, hagyjad, nem tudjuk őket megtartani, még megdobnak kővel.” Visszahívják a tolmácsukat is.

A rendőrök tisztes távolból követnek egy darabig, de a migránsok nem törődnek velük. Akinek épp nagyobb baja nincs, már azon kívül, hogy fáradt és szomjas és éhes, vagy mondjuk, nem kell megállnia, hogy egy félbetépett pólóval összekötözze kettészakadt teniszcipőjét, az vagy cigit kér tőlem, vagy kérdezget, hogy mikor érünk már a határra.

A sínköveken való tipródás monotonitását beszélgetések és apró életképek dobják fel. A fején egy almazöld törölközővel menetelő szír, Salin például félve mutatja a nyakában lógó faragott keresztet, mert nem akarja, hogy a muszlimok meglássák. Ökölbe szorított kezével ütögeti meg a szívét, úgy mondja: ortodox.

Egy csíkos piképólóban, fehér frotírzokniban és vitorláscipőben bandukoló férfi pedig egyszer csak úgy ugorja át a síneket, mintha csak röptézne a teniszpályán, ehhez képest napraforgóért szökken csak le a mezőre. Egy perc múlva már kaparja is ki a szotyit a fiának. A kavarodást jól mutatja az, hogy egy terepszínű nadrágban lépkedő afgán férfinél, ki tudja honnan, egy flitteres női táska van, és a háború elől sétáló emberek békében megtűrik maguk között azt, akinek az alkarjára egy jókora Kalasnyikov géppisztoly van tetoválva. A furcsaságok között van persze szimbólumerejű jelenet is: egy elhagyott Western Union feliratú szatyor marad hátra valahol Tatabánya előtt.

Más szavakkal: a szabad pénzmozgás egyik szimbólumát megtaposták a hanyatló nap fényében, egy posztkommunista iparváros határában. Alsógallánál már besötétedik, egyre hosszabb időre állunk meg pihenni. Egy kövér pakisztáni férfi a kezét nyújtja a töltés mellett, de nincs szüksége segítségre, egyszer csak felugrik a többiekkel együtt, és mintha valami vezényszót adtak volna ki, megindul ő is. Az alsógallai állomáson némi dulakodást követően sorban állnak a migránsok a vízért, és megnézik, még mit lehet letépni a környező fákról. Kicsit megsértődnek, amiért nem fogadok el tőlük se vizet, se semmilyen frissen szedett bogyót, de elszomorodnak, mikor jelzem nekik, hogy nem tarthatok velük tovább.

Nekik valószínűleg a lezárt és csendes Tatabánya, nekem az M1-es herceghalmi pihenője a következő állomás. Itt pihentek ugyanis meg azok a migránsok, akik elindultak a Keleti pályaudvarról. Újságírók és önkéntesek vészvillogói, valamint rendőrségi szirénák adják a fényt a kilenc kilométeres dugóhoz és a sietve összerántott tranzitzónához a sötétben. Eszembe jut, hogy hát innen csak az nem lép le, aki nem akar, mire szembejön egy román rendszámú kisbusz, telis-tele menekülttel. Hát nem a Népligetből jöttek, az biztos.

Aki mégis itt maradt, annak Magyarországon élő szírek tolmácsolnak és osztanak ételt, a babakocsiban bébiételt és banánt tolnak, de a menekülteknek inkább takaró kéne, hiszen eleredt az eső. Egy afgán fiú egy rozoga biciklin hajt el mellettem, önérzetesen csenget is, hogy menjek odébb. Egy pakisztáni férfi mezítláb rohan át az autópályán, hogy elvégezze a dolgát, dzsekije hátán három betű áll: CIA. A pihenő lehajtójának tövében bográcsokat állítanak fel, „valami csirkeleves” készül majd.

Budapestre érve már azok miatt a Tranzitjárat jelzésű buszok miatt kell kerülni, amik felveszik a herceghalmiakat, és elviszik Hegyeshalomhoz a Keletinél maradtakat. A menekültek boldogan szaladnak, az őket segítő önkéntesek sírnak. A Thököly út egyik erkélyéről szól a We Are The World, és leng egy partvisra kötött fehér zászló, a megadás jele. Meg a fegyverszüneté.

Betérek a Bethlen Gábor utcai éjjel-nappaliba. Két hét óta ez az első nap, hogy nem áll előttem senki, háromszor fordultam ki korábban innen a sor miatt. A pénztáros szerint leginkább édességért jártak ide a menekültek, a biztonsági őr elmondása szerint viszont a feltöltőkártyák mellett „piát vittek sokat, töményet méghozzá”. Ekkor jut eszembe, hogy péntek ellenére egyetlenegyszer sem imádkoztak a sínek között gyalogló migránsok. Pedig egyszerű lett volna kitalálni, hogy merre van Mekka: a Bicske–Tatabánya vasútvonalon éppen csak hátra kellett volna fordulniuk.