Kőbányai migránsblues: már a rendőr is arabul tanul

Lezárt peronok, hulló gumibotok, elcsigázott migránsok, gazos barakkok. A kőbánya-kispesti rozsdaövezetben jártunk.

Ha kérdése van, hívja a sajtóosztályt. Ezzel kezdi a Kőbánya-Kispest pályaudvaron a rendőr, amikor arról kérdezzük, hogy miért is kell a négyes és az ötös vágány között húzódó peronon körülbelül száz kollégájának mintegy ötven-hatvan migránsra vigyáznia. Az okot valóban a rendőrség közleményéből tudjuk meg: egy javarészt szírekből álló csoport nem volt hajlandó a kiskunhalasi zárt, regisztrációs táborból a debreceni menekültszállóra menni.

Hogy a Keleti pályaudvarra akartak menni, hogy onnan Németországba menjenek majd tovább, vagy a Kökinél délután megálló, Bécsbe tartó Avalon expresszre szerettek volna felkapaszkodni, az nem tudni. Néhányukkal sikerült beszélnünk, de csak annyit mondtak, hogy nem akarnak „börtönbe” menni, hanem egyenesen Németországba, aztán Svédországba szeretnének továbbhaladni. Nem értik, hogy miért kell itt várakozniuk, és ennek hangot is adnak: a Baross téren látott koreográfia szerint tapsolva, gyermekeiket a kamerának dobálva kiabálnak. Az ENSZ-t éltetik, szabadságot követelnek, és ugyanazzal a nyelvtani hibával skandálják, hogy „we want go”, ami azt akarja jelenteni, hogy menni akarunk.

A posztoló készenlétisek pedig azt szeretnék, hogy mi, újságírók menjünk már el. Vagy amiatt kezdenek aggódni, hogy a sínek közzé megyünk, vagy az állomás épületéhez küldenek minket közelebb. Arra hivatkoznak, hogy az az út, amelyen Kőbánya lakossága lényegében óránkénti rendszerességgel teszi meg a napi útját Kispestre, az üzemi terület. Amikor pedig valamelyik migránsnak WC-re kell mennie, akkor készenlétisek kísérik át őket a pozdorjalemezzel foltozott, összetagelt folyosón egy toi-toihoz. Ilyenkor az odafent bámészkodó és okostelefonnal videózó utasok között vezetik el őket. Egy lazacszínű koktélruhába öltözött lány croissant-ját falatozza, úgy nézi a migránsokat. Barátnője kérdésére azonnal rávágja, nem sajnálja őket. Aztán eszik tovább.

Néha egész sokat időznek a WC-nél a migránsok, egy kamaszfiút például úgy sürgeti meg egy szőke rendőrnő, hogy gumibottal kocogtatja meg az ajtót, aztán odaveti neki: haladjál már. Idősebb férfikollégája viszont úgy gondolja, hogy megpróbál tenni valamit a rendőrség soraiban tapasztalható bábeli zűrzavar ellen: arab szavakat kérdez egy migránstól, az előre vezényszóra kíváncsi.

Több Debrecenbe tartó vonat is elmegy, de semelyik végén nincs semmiféle zárt kocsi. Ez azért érdekes, mert elcsípett walkie-talkie-beszélgetésekből és szerkesztőségekből, meg a Keletiből befutó információkból az terjed el, hogy így fogják majd odaküldeni a migránsokat. Persze arra mindenki kíváncsi, hogy erre hogy vesznek rá több tucatnyi, órákon keresztül várakoztatott embert. Elcsigázottak lesznek a rendőrök is, egyiküknek kiesik a kezéből a gumibot, mások a pajzsukra támaszkodnak. Délutánra az alakzat egyik fele teljes egészében kikerül az árnyékból a napra.

Befut Bécsből a Belgrádba tartó Avalon expressz is. A személyzet ellát minket újságokkal, többek között a Kronen Zeitung legfrissebb számával. Ebben egy tizenkilenc éves lány arról nyilatkozik, hogy egyenesen Budapestről jön, ahol totális a káosz. Sajtótermékek mellett még hasznosabb információkkal is ellátnak. Például azzal, hogy csalódottak voltak a Bécsbe megérkezett menekültek, amikor az ő szempontjukból üresen futottak be a Münchenbe tartó railjetek. A szakács pedig arról mesélt, hogy húszezres tüntetés volt az osztrák fővárosban, azt követelték, hogy engedjék be a menekülteket. Érdekes.

A vasúti személyzet minimum megosztott ebben a kérdésben. Egy nagydarab kalauz, mikor arról kérdezzük, hogy mikor jön a következő debreceni vonat, így válaszol: őt aztán nem érdekli ez az egész, szerinte az lett volna a legjobb, ha ezek az emberek otthon maradtak volna. Fémlánccal toldott táskájánál már csak a veretős techno csengőhangja volt mókásabb. A sínek mellett ottfelejtett, és pitypangokkal körbenőtt pléhbarakkokban pihenő pályamunkások már azt bizonygatják, hogy ők is elindulnának innen, ha itt háború törne ki.

Egy kollégájukat idézik fel, aki negyedik próbálkozásra tudott csak átszökni Magyarországra Ceausescu Romániájából, aztán azóta már biztos megbánta, teszik hozzá. Bosszankodnak viszont a rendőrökön. Elmondásuk szerint máskor annyi itt a drogos, hogy lépni sem lehet tőlük, akkor valahogy nem jönnek ide a zsaruk. Most meg itt vannak ennyien, ötven ember miatt, úgyhogy a menetrend is felborult. Valóban: komoly szervezést igényel az állomásnak, hogy kiesett két vágánya a forgalomból.

A hatórás műszak végeztével egészen benépesedik a Kőbánya-Kispest pályaudvar. Jönnek önkéntesek is, akik vizet vinnének a hatóságilag lezárt vágányok közé. Néha hátrafordulnak, mikor egy kopaszodó férfi arról kezd fennhangon aggódni, hogy „jönnek az iszlámok és két hónap múlva már robbantgatnak is”. Biztos nem beszélt össze azzal a pocakos, bajszos férfival, aki lent kiabál a faarcú rendőröknek, de jól kiegészítik egymást: elég lenne ide két darab Molotov-koktél, és lángolna az összes.

Fél hétkor már lemenőben van a nap, és már a sínek közé betett plexipajzson csillog. A rendőrök ugyanis már nem fegyelmezett falanxban állnak, mint reggel, igaz a migránsoknak is egyre gyérebb skandálásra futja már csak. Az pedig rejtély, hogy mi volt a rendőröknek kiadott parancs. Hogy tegyék fel a menekülteket egy különvonatra? Csak hát 12 óra alatt nem érkezett meg a különvonat. Debrecenre meg nagyon keveseket sikerült rábeszélni, ha egyáltalán. Egy szír nő például a tábor szó hallatán földön alvó embereket utánoz és csak azt hajtogatja: kolera, kolera.

Előfordulhat persze az is, hogy az égvilágon semmilyen parancsot nem kaptak a rendőrök. Így viszont meglehet, hogy még az őket leváltó készenlétis különítmény előtt megérkezik az újabb „szökevény” migránscsoport, amelyik Debrecen helyett Münchenbe vagy Bécsbe akar menni.