Érthetetlen, hogy hogyan, de valahogy bekeveredik a sínek közé egy damaszkuszi férfi és felesége. A férfi lökdösődni kezd. Nem haragszik, csak így demonstrálja, hogy hogy bántak vele a rendőrök. Várandós feleségével tizenkét órája vártak már az indulásra. Panaszkodik Szíriára („bomba, bomba, bomba, mindennap”) és Röszkére is („nem volt étel a börtönben”). A sínek között jött ő is Szerbiából, börtön alatt alighanem az adminisztrációs pontot, a hangárt érti.
De nem tudunk tovább beszélgetni, mert megint verekedés tör ki a tömegben, most már rohamsisakos készenlétisek sietnek a helyszínre, a nők és a gyerek pedig elkezdik lelökdösni a peronról a fotósokat. Közben betolat egy vonat, amiről elterjed a tömegben, hogy az megy majd menetrend szerint kilenc óra tízkor Németországba. De egy kalauz megsúgja nekünk – mintha a migránsok értenének magyarul –, hogy próbálkozzunk inkább a tizenegyes vágánnyal, a nagy kivetítőre ugyanis nem merik kiírni, hogy honnan indulnak a nemzetközi railjetek. – Miért? – kérdezzük kicsit eljátszva a naivat. – Mert elözönlenék, csak azért – szól az egykedvű felelet.
A rendőrök közben leszolgált óráikat számolgatják, van, aki huszonnyolcnál tart, más megjegyzi, hogy holnap délutánig itt lesznek. Sorfalukat azonban kénytelenek megnyitni, mert az időközben befutott szolnoki gyors utasai leszállnának, és a sínek között próbálnának továbbmenni. Hiába, üzemkezdésnél nem lehet holmi történelmi népvándorlásra hivatkozni.
Aztán patthelyzet alakul ki. Migránsok a rácsok mögött, előttük rendőrsorfal, mögöttük a sajtó, az újságírók mögé pedig ki tudja, hogyan, de beszivárgott jó pár további bevándorló. Ők kérdezgetik, hogy melyik vonat hova megy, de mire választ kapnának, a hangosbemondóban egy unott női hang közli, hogy bizonytalan ideig nincs forgalom a Keleti pályaudvaron. Mindezt megismétli olyan ötpercenként. Magyarul.
