Nem futott ki Münchenbe a damaszkuszi gyors

Két sínpár között helyezkedett el a történelem főutcája a Keleti pályaudvaron.

Érthetetlen, hogy hogyan, de valahogy bekeveredik a sínek közé egy damaszkuszi férfi és felesége. A férfi lökdösődni kezd. Nem haragszik, csak így demonstrálja, hogy hogy bántak vele a rendőrök. Várandós feleségével tizenkét órája vártak már az indulásra. Panaszkodik Szíriára („bomba, bomba, bomba, mindennap”) és Röszkére is („nem volt étel a börtönben”). A sínek között jött ő is Szerbiából, börtön alatt alighanem az adminisztrációs pontot, a hangárt érti.

De nem tudunk tovább beszélgetni, mert megint verekedés tör ki a tömegben, most már rohamsisakos készenlétisek sietnek a helyszínre, a nők és a gyerek pedig elkezdik lelökdösni a peronról a fotósokat. Közben betolat egy vonat, amiről elterjed a tömegben, hogy az megy majd menetrend szerint kilenc óra tízkor Németországba. De egy kalauz megsúgja nekünk – mintha a migránsok értenének magyarul –, hogy próbálkozzunk inkább a tizenegyes vágánnyal, a nagy kivetítőre ugyanis nem merik kiírni, hogy honnan indulnak a nemzetközi railjetek. – Miért? – kérdezzük kicsit eljátszva a naivat. – Mert elözönlenék, csak azért – szól az egykedvű felelet.

A rendőrök közben leszolgált óráikat számolgatják, van, aki huszonnyolcnál tart, más megjegyzi, hogy holnap délutánig itt lesznek. Sorfalukat azonban kénytelenek megnyitni, mert az időközben befutott szolnoki gyors utasai leszállnának, és a sínek között próbálnának továbbmenni. Hiába, üzemkezdésnél nem lehet holmi történelmi népvándorlásra hivatkozni.

Aztán patthelyzet alakul ki. Migránsok a rácsok mögött, előttük rendőrsorfal, mögöttük a sajtó, az újságírók mögé pedig ki tudja, hogyan, de beszivárgott jó pár további bevándorló. Ők kérdezgetik, hogy melyik vonat hova megy, de mire választ kapnának, a hangosbemondóban egy unott női hang közli, hogy bizonytalan ideig nincs forgalom a Keleti pályaudvaron. Mindezt megismétli olyan ötpercenként. Magyarul.

Van migráns, akit erre elkezd rázni a sírás, van aki Allah felé dobja kezeit, de olyan is akad, aki bedühödik, és a kormányt szidja a rendőröknek. Angolul, amit az egyenruhások persze nem értenek. A süketek párbeszédének az vet véget, hogy a migránsok tapsolni és skandálni kezdenek, ez egy idő után átvált éneklésbe és ugrálásba. Germany és freedom, ezek a kedd reggeli slágerek, és egy csontváz pólós gyerek a vezérszónok. Szikrázó tekintettel buzdítja a nála legalább háromszor idősebbeket egy póznára kapaszkodva. Biztos hallunk még felőle.

Tülekedés közben a rendőrök azt beszélték, hogy a kiemelésnek nincs értelme, úgyhogy az erősítés megérkezésével a kiszorítás mellett döntenek. Mire a Baross térre kikerül az összes migráns, addigra már angolul is bemondták, hogy a Keleti bezárt, bizonytalan ideig nem közlekednek a vonatok. A ráccsal lezárt Baross Étterembe megyünk. Bordó kárpitok és aranyozott oszlopfők közé érkezünk, ezért kisebbfajta sokként hat az egyik pincér gyorselemzése: olyan, mint egy focimeccs, akkor van itt ennyi rendőr. Neki talán még a történelem főutcáján se lenne semmi látnivaló.

Napra pontosan 45 éve itt dolgozó kollégájának viszont emlékei vannak, elő is hívja őket: a délelőtti tömegről az 1979-es lengyelországi krízis jut az eszébe, a pályaudvar lezárásáról pedig a metróépítésnél, a Kerepesi útnál talált bomba. Csevegésünk alatt kint a migránsok Magyarországot szidják, Németországot éltetik, a rádióból pedig szól a Sweet Dreams a Eurythmicstől. Mindenkinek, aki szereti.