Egy kúriai ítélet nem ér semmit?

A kishantosi biogazdaság bízik abban, hogy Magyarország egyszer jogállam lesz.

Ezért készülhetnek el azok a képek, amik egy jogállamban elképzelhetetlenek volnának, bár csak néhány traktor dolgozik egy szántóföldön. Valójában az történik, hogy egy jogerősen megsemmisített szerződés ellenére sincs jogorvoslat, mert a jogellenes árverezés kezdveményezettjei veszik saját birtokukba a magyar állam tulajdonát. „A közvagyon egy darabját” – idézi a bírónő szavait Ács Sándorné.

Állítják, a vegyszerezés hatására minden növény elpusztult, elszáradt, ezzel 22 év munkája ment tönkre: ennyi ideig művelték vegyszermentesen a területeket. A Kovács P. Zoltán szavaival élve törvénytelenül megpályáztatott 27 hektáron és a szomszédos, a Mezőfalvai Zrt. tulajdonába tartozó szántón is két-két traktor zúg. A két terület között földút húzódik, dzsipek parkolnak rajta.

Először a Mezőfalvai Zrt. dolgozóihoz megyünk oda. 2014-ben ennek az egyébként német kézben lévő cégnek a vezérigazgatója, Zászlós Tibor utasítást adott ki, hogy csak azok léphessenek a földek közti utakra, akiknek ő, az utak tulajdonosa megengedi. (Hantos dűlőútjai a privatizációval a Mezőfalvai Zrt. tulajdonába kerültek.)

Az utasítást Zászlós vélhetően azért adta ki, mert ekkor kezdték meg az új bérlők betárcsázni a kishantosiak épp szárba szökkenő vetését. A kishantosiak rendőrt is hívtak, akik nem intézkedtek a kérdéses jogi státusú szántón, ami mögött azt sejtették, hogy a vezérigazgató évente kitüntet és pénzjutalomban részesít néhány Fejér megyei rendőrt. Zászlós Tibor egyébként a Baracskai Rabgazdaság egykori párttitkára, jelenleg a Nemzeti Agrárkamara alelnöke is.

Minket odaengedtek a földekre. A munkások épp szünetet tartottak, közben pedig gazt égettek. Megállunk a szálló füstben, és beszélgetni kezdünk.

– Kié a szomszédos szántó?
– A biogazdaságé.
– De ki szánt most rajta?
– Azt nem tudjuk.
– Nem ismerik ezeket a munkásokat?
– Nem.
– Nem is szoktak beszélgetni?
– Nem. Menjenek tovább, ott a biogazdaság épülete, kérdezzék meg, ki szánt náluk.
– Voltunk már ott. Nem ők. Akkor ki lehet?

A társaság testes, szakállas hangadója itt jelentőségteljesen elmosolyodott, halk szavú kollégája pedig vette a lapot.

– Mi nem nyilatkozunk.

Egy perc múlva levonultak. Hasonló beszélgetést folytatunk a fiatal traktorossal a szomszédban is.

– Kinek a földje ez?
– Nem tudom. Megbízásból dolgozom.
– Kinek a megbízásából?
– Nem tudom.
– Nem tudod, hogy kinek a megbízásából dolgozol?
– Nem mondhatom meg.
– Mit vetsz?
– Kukoricát.
– És trágyázod is valamivel?
– Nem tudom.

Közben újabb haszonjármű érkezik, Rabi János vezeti, bemutatkozunk, kezet fogunk, szóba elegyedünk.

– Azzal kapcsolatban szeretnénk feltenni egy kérdést, hogy a Kúria
– Nem szeretnék ebben a kérdésben nyilatkozni, kérem, hagyjanak dolgozni – mondja, majd sarkon fordul, és felül a traktorjára.

Ács Sándorné minderre csak annyit mond, hogy ha kizárólag vele történne mindez, és nem ez folyna országszerte, akkor elfogadná a helyzetet, még egy papírt is aláírna erről. Többször, felindulva mondja el azt is, hogy itt az állam vagyona csökken éppen, amikor műtrágyával és vegyszerekkel szórják be a földeket.

Per pillanat a mintagazdaságnak nulla hektár a termőföldje, de két okuk is van rá, hogy ne adják fel. Egyrészt bíznak benne, hogy egyszer majd számítanak Magyarországon a paragrafusok, és akkor nem a nulláról kezdik majd újra a gazdálkodást. Másrészt a fenntartható fejlődést szeretnék bemutatni, ebben hisznek, ezt ismertetik meg a népfőiskola hallgatóival, még ha nehézségek árán is.

Tizenöt munkahely szűnt meg a mintagazdaság megsemmisítése miatt, amit ezen a vidéken a település, Hantos is meg fog érezni Ács Sándorné szerint. Ők jelenleg minden, szó szerint talpalatnyi földet bevetnek és felhasználnak. Például gyümölcsfákat, salátát és újhagymát vetettek több kis földterületre: az egyik földsávot az útból alakították ki, a másik veteményes helyén nemrég még egy épület állt. Frissen felújított lepkeházukba konferenciák, vagy akár esküvők vendégeit várják. Szerveznek még gyerekeknek is bemutatókat, ezeknek az egyik legnépszerűbb helyszíne a csodakert, ahol földrész szerint vannak csoportosítva a növények.

A csodakert vége azonban egy gazos ugarba fut. Egykor ez is kishantosi szántó volt, ma azonban egy miniszteri intézkedés nyomán ez a terület „lehetőséget teremt az ökológiai ismeretek oktatásának lehetőségére”. (Az idézet szó szerinti, Fazekas Sándor földművelésügyi minisztertől származik.) A valóságban ez úgy fest, hogy a Dr. Entz Ferenc Mezőgazdasági, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakképző Iskola 45 kilométerről próbálja művelni a 22 hektáros területet. Mindezt végignézik a kishantosiak, és kénytelenek valahonnan máshonnan ételt szerezni megmaradt rackajuhaiknak. Ugyan mind az iskola, mind a gazdaság működtetői jól járnának, ha kiengednék a birkákat legelni, de Ács Sándorné szerint „ebben a háborús időben csak mindannyian bajba kerülnénk, pedig ez lenne a logikus”.

Hasonlóan abszurd a helyzete a mezőfalviak egykor kedvelt, a biogazdaság szomszédságában álló horgásztavának is. Mára sorompóval zárták le, idegeneknek belépni tilos. Pecázni így a tó mellett fekvő zavaros, békanyálas vízben tudnak. Egy pepita kalapos férfitól kérdezősködnénk a Kishantos-ügyről meg a jogtalanul szántó új földbirtokosokról. De ő legyintve annyit mond csak: dolgoznak a fiúk, különben meg zavaros ügy ez. Mellette egy kis festékesvödörben törpeharcsák kapkodnak levegőért. Vizük véres és zavaros.