Lesújtó képet fest az NRSZH jelentése a nappali ellátást nyújtó, illetve a bentlakásos szociális intézményekben folyó szociális foglalkoztatásról. A Magyar Nemzet által megismert, hatósági ellenőrzés tapasztalatait összegfoglaló dokumentum szerint az intézményekben a legtöbb hiányosságot a betegeknek kifizetett munkabérekkel összefüggésben találták.
A hatósági ellenőrzés során 134 foglalkoztatót vizsgáltak, a foglalkoztatottak között voltak fogyatékos személyek, hajléktalanok, pszichiátriai és szenvedélybetegek. A szociális foglalkoztatás lényege, hogy az ellátottat az intézményen belül foglalkoztatják, amire szociális foglalkoztatási támogatást kapnak az államtól. A foglalkoztatás az ellátott korának, fizikai és mentális állapotának, képességeinek függvényében lehet munkarehabilitáció vagy fejlesztő-felkészítő jellegű. A munkarehabilitáció célja az ellátott munkakészségének, valamint testi és szellemi képességeinek munkavégzéssel történő megőrzése, illetve fejlesztése. A foglalkoztatás időtartama nem haladhatja meg a napi 6 és a heti 30 órát, de el kell érnie a napi 4 és a heti 20 órát.
Előírás az is, hogy a munkarehabilitációs díj havi összege nem lehet kevesebb a mindenkori kötelező legkisebb munkabér 30 százalékánál.
Ez azonban a vizsgált 109 munkarehabilitációs célú foglalkoztatást végző foglalkoztató közül húsznál (15 százalék) nem teljesül. Az intézmények több mint 70 százaléka a minimálisan fizethető összeget adja a lakóknak, és alig több mint a foglalkoztatók tizede fizet az előírtnál magasabb összegű munkarehabilitációs díjat. A jellemző hiba az volt, hogy a foglalkoztatók nem a minimálbér 30 százalékát határozták meg mint legkisebb fizetést, hanem a minimálbér 30 százalékára vetített órabért. Így a bruttó 33 ezer forintos fizetésért napi nyolc órát kellett volna robotolniuk a lakóknak, ám ők csak napi 4-6 órát dolgozhatnak, vagyis még ennek a pénznek is csak a töredékét kapták. A foglalkoztatók 12 százaléka ráadásul nem vonta le a munkarehabilitációs díjakból a jogszabály által meghatározott nyugdíjjárulékot, így az érintettek foglalkoztatását nem lehet beleszámítani a szolgálati időbe.
A fejlesztő-felkészítő foglalkoztatás keretében alkalmazottak munkabére ugyan – a munkaidővel arányosan – elérte a mindenkori legkisebb munkabér összegét, de az ellenőrök több esetben itt is azt tapasztalták, hogy a munkavállalók a javasolt óraszámnál jóval alacsonyabb időtartamban dolgoztak, amelynek oka egyértelműen a finanszírozási nehézség volt.
Az NRSZH tájékoztatása szerint az ellenőrzést követően több fenntartó módosította az ellátottakkal kötött megállapodásokat, és januárra visszamenőleg megemelték a munkarehabilitációs díj összegét, de valamennyi foglalkoztató kivétel nélkül jelezte, hogy ahol csak munkarehabilitációs foglalkoztatás folyik, magasabb kvótával finanszírozott fejlesztő foglalkoztatás nem, ott az állami támogatás nem fedezi a díj összegét. A foglalkoztatók szerint a gondot az okozza, hogy a minimálbér évről évre történő emelkedését követni kell a munkarehabilitációs díj meghatározásakor, ám a feladatmutatóra vonatkozó finanszírozás már évek óta nem nőtt, így adott támogatási összegből egyre kevesebb ellátott foglalkoztatható. Különösen érinti ez azokat a foglalkoztatókat, amelyek csak munkarehabilitációs foglalkoztatást végeznek.
A jelentés megállapítja azt is: a foglalkoztatóknak jelentős problémát okoz a forráshiány, melyet alátámaszt, hogy a foglalkoztatható személyek létszámához képest a tényleges foglalkoztatottak aránya csupán 50 százalék, vagyis csupán a kapacitások felét töltik fel. Az anyagi problémák miatt több foglalkoztató úgynevezett forgó rendszerben foglalkoztatja az ellátottakat. Így mindig csak egy-két hónapig dolgozik egy ellátott, majd ugyanennyi szünet következik. A jelentés rámutat: komoly szakmai kérdést vet fel, hogy a foglalkoztató nem az ellátott egészségi állapotának, készségének megfelelő foglalkoztatási formát választ, és nem annak megfelelő időtartamban foglalkoztatja az ellátottat, hanem a pillanatnyi anyagi helyzet a meghatározó.
A szociális foglalkoztatás keretében gyakran olyan munkát végeznek az ellátottak, amely a bentlakásos intézmény működésével kapcsolatos. Sok helyen az intézmények belső helyiségeit takarítják, az udvart, parkot gondozzák, vagy a konyhai előkészítő munkában vesznek részt a pluszjuttatásért cserébe. A jelentés szerint a saját használatra termelt zöldségek, gyümölcsök vagy az állattenyésztés ugyan bevételt nem képez, de jelentős költségcsökkentést eredményez. Mintegy 40 foglalkoztató esetében a szociális foglalkoztatás lehetővé teszi a saját igények részbeni kielégítését, ezzel együtt az ellátottak anyagi lehetőségeinek javítását, illetve foglalkoztatását. Vannak azonban olyan intézmények is, amelyek piacképes termékeket állítanak elő, és jelentős bevételre tesznek szert. Az NRSZH ugyanakkor megállapítja: az elkészült termékeket, még ha piacképesek is, egyre nehezebben tudják értékesíteni, ennek megfelelően az előre megrendelt, szerződött áruk készítésére helyezik a hangsúlyt (autóalkatrész, lopásgátló, elektronikai alkatrész).
Az ellenőrzés során vizsgálták azt is, hogy a foglalkoztató rendelkezik-e a kötelező felelősségbiztosításokkal. Míg az általános felelősségbiztosítás a munkavégzés során harmadik személynek okozott káreseményre vonatkozik, addig a munkaadói felelősségbiztosítás a munkahelyi balesetekre terjed ki. A vizsgált foglalkoztatók közel tizede a biztosítási díjak kiegyenlítését csak utólag igazolta, vagy pótlólag kötötte meg a szerződéseket.
A jogszabály előírja, hogy a szociális foglalkoztatás megvalósítása esetén 30 foglalkoztatottanként legalább egy segítőt, 90 foglalkoztatottanként pedig foglalkoztatáskoordinátort kell alkalmazni. A megfelelő dolgozói létszámra vonatkozó előírásokat szinte minden intézményben sikerült teljesíteni, de a segítők szakképzettsége esetében már közel sem ilyen jó a helyzet. A foglalkoztatók 12 százalékánál a segítők nem rendelkeztek vagy az előírt gyógypedagógiai, illetve szociális végzettséggel, vagy a munka jellegének megfelelő szakismerettel.
