A haláltól félünk, a gyászról hallgatunk

Keveset beszélünk a gyászról, pedig a hozzátartozójukat elveszítő emberek értő segítése fontos lenne.

Mára nyoma veszett a gyászkultúrának, sőt gyászolni már egyáltalán nem divat: ma azt tartjuk erősnek, aki hamar túl tudja magát tenni a gyászon, és arra törekszik, hogy mihamarabb túllépjen a veszteségen. Magyarországon a gyászolók szervezett támogatása nem bevett szokás, alig vannak olyan csoportok, amelyek a szeretteik távozása után komoly lelki traumát átélő hozzátartozókat segítenék. A kevesek egyike a Napfogyatkozás Egyesület, amelynek fő célja az, hogy ráirányítsa a társadalom figyelmét a gyászolók nehézségeire, támogatásának fontosságára, emellett pedig egyéni és csoportos foglalkozásokkal segítse az érintetteket.

„Sajnos a média nagyon keveset foglalkozik a gyásszal, igazából csak halottak napja környékén kerül elő ez a téma. De akkor töményen, ami viszont vissza is üthet: ilyenkor az emberek már nem olvassák el a sokadik, halállal, gyásszal kapcsolatos cikket, egy idő után besokallnak a témától” – mondja Singer Magdolna író és gyásztanácsadó, a Napfogyatkozás Egyesület elnöke. A civil szervezet vezetője először a Hospice Alapítvánnyal került kapcsolatba, méghozzá azért, mert több mint két évtizeddel ezelőtt rákkal kellett szembenéznie, majd felgyógyulása után az alapítványnál kezdett önkéntes munkát végezni. Először haldoklók mellett volt, majd gyászolókkal, gyászcsoportokkal kezdett foglalkozni: ekkor tapasztalta meg azt, hogy az érintettek mennyire nehéz helyzetben vannak, mennyire tanácstalanok.

Az ismeretterjesztésre valóban nagy szükség van, ugyanis napjainkban rengeteg a gyásszal kapcsolatos téves hiedelem, ezek pedig fölösleges félelmeket gerjesztenek. Tipikusan ilyen például az, hogy a gyászidőszakot jó mihamarabb, lehetőleg már a temetés után azonnal lezárni. Pedig valójában legalább egy év kell ahhoz, hogy a gyász érzelmileg feldolgozható legyen, egyszerűen azért, mert ennyi idő alatt játszódik le minden olyan évforduló, amit már az elhunyt nélkül kell megélnünk. Az első születésnap, ahol az ünnepelt már nem lehet jelen, az első házassági évforduló, amit egyedül él át a házastárs, az első karácsony, ahol nem teljes a család. Mindaddig, amíg az emberek ezeket az érzéseket nem élik meg, nem tudják érzelmileg lezárni a gyászt.

„Nagyon fontos lenne, hogy az országban elterjedjenek a gyászfeldolgozó csoportok, mert azok nagyon hatékony segítséget tudnak nyújtani. A legtöbb ilyen csoport ősszel indul, a csoportvezetőink tapasztalata pedig az, hogy halottak napja környékén megugrik a jelentkezők száma. Főleg azok érdeklődnek, akik nem sokkal korábban veszítették el a hozzátartozójukat, a halottak napja pedig fölerősíti szomorúságukat” – mondja Singer Magdolna.

Az egyesületi elnök kiemeli, hogy a gyászfeldolgozás nagyon fontos, nem jó, ha valaki elmenekül előle. Az érzés elfojtása ugyanis hosszabb távon komolyan visszaüthet, úgy testileg, mint lelkileg: pszichoszomatikus megbetegedések és kötődési nehézségek alakulhatnak ki, túlféltés és szorongás jelentkezhet. A fel nem dolgozott gyász ráadásul generációkon keresztül is továbbadható. Ha idősek zárkóznak be és szigetelődnek el fel nem dolgozott érzéseik miatt, könnyen elindulhatnak a kóros szellemi leépülés, a demencia lejtőjén, és tartós depresszióba eshetnek. A gyászcsoportok viszont segíthetnek megelőzni a problémák komolyra fordulását. A sorstársak ugyanis már fél szavakból is megértik egymást, miközben környezetükből támaszt alig kapnak. Ennek oka egyfelől az, hogy az emberek nem is tudják, hogyan segítsenek, másfelől pedig ma a gyászoló sem szívesen fordul ismerőseihez, egy idő után szégyellni kezdni állapotát, kórosnak tartja, hogy képtelen túllépni a veszteségen. Úgy érzi, rokonait, barátait nem terhelheti fájdalmával, így inkább hallgatásba menekül.

Nagyon egyéni, hogy a gyászt ki hogy dolgozza fel, de alapvetően két dologtól függ ennek mikéntje: az egyik tényező, hogy az elvesztett személy mennyire állt közel az érintetthez, a másik pedig az, hogy az miként viszonyul a halálhoz. Aki erre az élet természetes részeként tekint, jobban elfogadja a halandóságot, de rengetegen reagálnak elfojtással, tagadással – azaz soha nem gondolnak bele, hogy az életnek egyszer vége lesz, emiatt pedig nagy bajba kerülnek, amikor ezzel szembe kell nézniük.

A feldolgozás mikéntje nagyban függ attól is, hogy az elhunyt mennyi idős volt, miként, mennyire váratlanul halt meg, de az is sokat számít, hogy beteg volt-e. Utóbbi például lehetőséget ad az elvesztésre való felkészülésre, egyfajta megelőlegezett gyászra. Az öngyilkosság feldolgozása mindig rendkívül nehéz, ez esetben a bűntudat nagyon meg tudja viselni a hozzátartozókat, noha az nem indokolt. Akkor is magukat vádolhatják a gyászolók, ha úgy érzik, nem tettek meg mindent beteg szerettük gyógyulásáért – a bűntudatot az sem befolyásolja, hogy volt-e egyáltalán gyógymód a hozzátartozójuk bajára.

A gyászfeldolgozó csoportok vezetői különböző körökből kerülnek ki: vannak, akik korábban komoly gyászon estek át és azzal szembesültek, hogy senkitől nem kaptak segítséget, míg mások már jártak gyászcsoportokba, és felépülésük után másoknak is segíteni akartak. Szakemberek, így pszichológusok és trénerek szintén vannak köztük. Kánya Kinga korábban trénerként dolgozott, akkor tűnt föl neki, hogy mennyire megnehezítik az emberek életét a feldolgozatlan veszteségek. Gyászcsoportjaiban megtapasztalta, hogy az érintettek között attól függően is vannak különbségek, hogy azok milyen vallásúak. Gyászuk viszont közös, a feldolgozást pedig nagyban segíti az, hogy látják: mindannyiuknak ugyanazzal kell szembenéznie.

„Amikor a csoportok tagjaival arról beszélünk, hogy mi a halál, akkor sokféle szempont jelenik meg, ezek azonban nem a másik meggyőzését célozzák, hanem hozzáadnak a tagok egyéni gondolataihoz, érzéseihez” – mondja Kánya Kinga. A csoportvezető kiemeli, hogy a tagok többsége általában néhány hónapos gyászra tekint vissza, de vannak köztük olyanok is, akik már sok éve elvesztették szerettüket, csak éppen elakadtak a gyászfeldolgozásban. Önmagában az idő nem old meg mindent, csak az számít, hogy ki mennyi időt fordít a gyászra, mennyi időt tud megértő közegben tölteni. Hiába vezérli jó szándék azokat, akik azt tanácsolják a gyászolónak, hogy minél hamarabb lépjen túl a veszteségen, ezzel nem segítenek. Nem várhatják el, hogy a szerettének elvesztésével küzdő ember ott folytassa az életét, ahol abbahagyta. A régi rutinok többé nem működnek, helyettük új szokásokat kell kialakítani. A gyászolóknak az elvesztett hozzátartozó nélkül kell továbbélniük az életüket.