Az utcáról alig látható az Art Éra Alapítvány VII. kerületi helyiségének bejárata. A kis szuterén ajtaja hétköznap tízkor nyit, a szervezethez többek között steril tűért térhetnek be a szerhasználók. Az alapítvány munkatársai igyekeznek kellemes, higiénikus környezetet teremteni, hitvallásuk, hogy olyan miliő várja az ideérkezőket, amiben ideális esetben akár élhetnének is. Ezt szolgálja a kellemes, halk zene, a füstölő illata, a gyakori takarítás.
A tűcsere tulajdonképpen csak egy eszköz, amivel idevonzzák azokat, akiknek segítségre van szükségük. Az alapítvány célja elérni olyan szenvedélybetegeket, akik még nem jelentek meg az ellátórendszerben. 2009 óta másfél ezren regisztráltak náluk, van, aki csak egyszer jött, mást sikerült rehabilitációra küldeni. Ily módon már több száz emberen sikerült segíteniük.
Akad, aki a tűért már nem menne be egy szervezethez, de ha kap más szolgáltatást is, ha meghallgatják, akkor igen. Az Art Éra irodájában a steril tű cseréje mellett elbeszélgetnek velük, forró teával, szendviccsel kínálják őket. A szerhasználók adományba kapott ruhanemű közül válogathatnak, aki igényt tart rá, csütörtökönként levágják a haját vagy kimosatják a ruháit. A hajvágás igazán érdekes, mert a drogosoknál a testi kontaktus fokozottan intim dolog. – Hajvágáskor teljesen másként viselkednek, olyan jó a hangulat, hogy őrület – mondja Puy Tamás, az alapítvány elnöke.
Negyed tizenegy felé érkezik az első kliens, jól öltözött, magas férfi, leadja a használt tűket, átveszi a sterileket, s már távozik is. Az alapítvány munkatársaitól megtudom, nem ő az egyetlen, aki jól szituált, akad, aki méregdrága öltözetben érkezik tűcserére. Többeknek családjuk, jól fizető állásuk van, mégsem tudnak leszokni, vagy az őket érő folyamatos stressz, vagy szimplán a kialakult függőség miatt.
Az idejárók fele-fele arányban utcán tengődők és függőségüket az otthon rejtekében megélők. Természetesen más célokat kell kitűzni egy magasan kvalifikált és egy lecsúszott szerhasználónak, egy utcán élő függő nem (mindig) fogja föl állapotát, így nehezebb őt magasabb küszöbű rehabilitációra bejuttatni, mesélik a civil szervezet munkatársai. Az utcán élők primer igénye, hogy legyen ruhájuk, ihassanak, ehessenek, esetleg megtudhassák, melyik szállóra mehetnek be éjszakára vagy mit jelent egyáltalán egy internetcím.
Youzec és Fáraó érkezik a helyiségbe. Előbbi elmondja, hét éve él a fővárosban, Miskolcról érkezett, ahol állítása szerint a diósgyőri vasgyári szakközépiskolába járt. Pentakristállyal kezdte, emlékszik, első alkalommal még elhúzta a kezét, annyira félt a tűszúrástól, mire partnere egyszerűen a szájába spriccelte a szert. Teljesen beállt. Ezután évekig masszívan tolta az anyagot, ma kevesebbet használ, amiben segítségére van, hogy egy szelektívhulladék-gyűjtő telepen dolgozik. Szavainak némiképp ellentmond, hogy próbál több tűhöz is hozzájutni, de Galló Ramóna, az alapítvány munkatársa közli: a szabály, az szabály, ahány tűt hoznak, annyit vihetnek, plusz két darabot.
Gajdos András, az alapítvány másik munkatársa halkan megjegyzi: nem mindig fontos, igaz-e, amit mondanak a hozzájuk látogatók, a lényeg az, miért mondják. Ha mindig tükröt tartanának a szerhasználó elé, attól „befeszülhetnének”, a függőség ugyanis alapvetően a tagadásról szól. Sohasem vallanák be, valójában mennyit szúrnak és hányszor. Akad olyan látogató, aki jó ideje állítja, viszi valakinek a tűt, pedig a szakemberek tudják, valótlan, amit állít, de nem törődnek vele, elfogadják állítását, és megvárják, míg egyszer előáll azzal, segítségre van szüksége.
Fáraó (aki megmutatja ugyan karján a lövések nyomát, de beszélgetni nem kíván) Youzeckel gyorsan megiszik egy meleg teát, majd utóbbi levesz a fogasra kiakasztott ruhák közül egy nadrágot, amit azon nyomban magára is ölt. Lábszaga elviselhetetlen, a folyamatosan égő füstölő illata csak sokára semlegesíti a férfi által hátrahagyott kellemetlen ájert.
Egy baseballsapkás, farmert viselő, középkorú férfi jön, egy tűt hoz, egy teát kér még. – Sietsz? – kérdi tőle András, „mennék tovább”, mondja, és már kint is van az épületből. Megtudom, a férfi a környéken lakik. A droghasználók félnek a hatóságoktól, hogy elkapják őket tiltott tudatmódosító szer birtoklásáért, mások attól, hogy munkahelyükön kiderül káros szenvedélyük. Nem utolsósorban pedig attól, hogy betegséget kapnak el. Egy gyors nyálteszttel az Art Éra munkatársai viszont ki tudják mutatni, hogy HIV-pozitív-e vagy hepatitis C-vel fertőzött-e egy szerhasználó. Előbbire szerencsére még nem volt példa, de hepatitisszel fertőzöttet kiszűrtek már, őket ártalomcsökkentő eszközökkel és információkkal látják el, és igyekeznek kezelésre továbbküldeni.
Egy testesebb fiú érkezik, halkan köszön, s leül a díványra. Ramónához jött megelőző felvilágosítási elterelésre, amelyet az ügyészség rendelt el számára. E programban olyanok vesznek részt, akik nem masszív szerhasználók, még az is előfordulhat, hogy csak egyszer fogyasztottak drogot, ám pont elkapták őket. Ha eljár fél éven át kéthetente egyszer, nem lesz priusza, ellenkező esetben lefolytatják ellene az eljárást.
Hárman lépnek a helyiségbe, két nő, egy férfi, három különböző hányatott sors. A két nő nagyon nyüzsög, szinte felfordul a szoba, úgy pattognak egyik helyről a másikra, harmadik társuk, Richárd próbálja kordában tartani őket. Valószínű, hogy nemrég toltak valamit. Szabix terrakotta színű cipőjét igazgatva ül le. A 25 év körüli roma lány egy éve jár ide, korábban a Kálvária téren működött szervezetnél jutott steril tűhöz. Azt mondja, csöves, bár állítása szerint az apjánál lakik. Majd váratlanul közli, nincs kedve tovább társalogni, inkább megkéri Puy Tamást, keresse meg neki a félkarú rabló nevű játékot az interneten, többé fel sem kel a gép mellől.
Richárd 1994 óta drogozik. Alkalmanként az építőiparban talál munkát. Vendéglátós végzettsége van, ám mint mondja, gyenge az idegrendszere ahhoz a szakmához. – Belecsúsztam a komoly éjszakába, súlyos arcokkal kerültem kapcsolatba – emlékszik, majd sorolja: LSD-s bélyeggel kezdett, aztán speed, ecstasy, zene, kristály volt a sorrend. Egy alkalommal heroint is szúrt, de borzasztó élmény volt számára, többé nem próbálta. Azt mondja, „egy jó speednél” nincs jobb szer. Manapság kristályt vesz, amiből 3000 forint egy félgrammos adag. Hogy a hatás meddig tart, attól függ, milyen minőséget fog ki.
Tünde 40 éves. Arra kér, beszélgetés helyett inkább lakást vagy pénzt adjak neki. Aztán mégis szóba áll velem. Elmeséli, korábban Hatvanban élt, apja egy nőt futtatott a Józsefvárosban. 13 éves volt, amikor anyja váratlanul bement érte az iskolába, kivette, és elköltöztek a fővárosba. Egy nap kint állt az utcán, amikor egy férfi megállt mellette, és azt kérdezte: mennyi egy menet. Anyjához rohant, nem értette a helyzetet, szülője viszont bevezette a férfit a hátsó szobába és lányát is odatessékelte. Így lett belőle utcalány. Gyakran jártak náluk prostituáltak, egy alkalommal két lány rávette, hadd szúrjanak heroint a vénájába. Annyira rosszul lett, hogy meztelenre vetkőzve kiszaladt az udvarra.
Megtelik a kis helyiség, Demon látogat le Törpével. Előbbinek cigaretta pihen a fülcimpája mögött, kér tűt, óvszert és egy teát. Mellém huppan a bőrdíványra. – Tizenhárom éve húzom ezt a nyomorult utcát – kezd monológjába. Elmondja, a Döbrentei téren csövezik, mert pár hete kirúgták az állásából, most koldul, pékségekből viszi el a maradékot. Azt tervezi, hogy Sopronkövesdre megy dolgozni egy céghez, amely szállást biztosít a munkavállalóknak.
Később kis vita alakul ki a lányok és Demon között, egyikük a Mindenhatót okolja élete félresiklásáért, mire Demon leszögezi: „Istennek ehhez semmi köze”. Ám hamar vége szakad a polémiának, Törpe a lépcsőről jelzi, hogy megjött az anyag. – Jó csúzlizást! – kiált utánuk a két nő, de már érkezik is egy új szerhasználó, katonai ruhában, sápadtan. A fiatal, tüskehajú fiú alig időzik, megkapja, amiért jött, s már ott sincs.
– A cél, hogy visszaadjuk az embereket az életnek, hogy tudjanak változtatni a sorsukon. Van, akinél pár hónap után el tudjuk érni, vegyen részt egy rehabilitáción a Leo Amici 2002 Alapítvány komlói intézményében, ahol húsz éve foglalkoznak drogfüggőkkel – mondja Puy Tamás. Az említett alapítvány kezelésén két és fél évtized alatt ötszáz ember vett részt.
