„Egy jó speednél nincs jobb szer”

A steril tű mellé törődést is kapnak a szenvedélybetegek a VII. kerületben. Már százaknak segítettek.

Youzec és Fáraó érkezik a helyiségbe. Előbbi elmondja, hét éve él a fővárosban, Miskolcról érkezett, ahol állítása szerint a diósgyőri vasgyári szakközépiskolába járt. Pentakristállyal kezdte, emlékszik, első alkalommal még elhúzta a kezét, annyira félt a tűszúrástól, mire partnere egyszerűen a szájába spriccelte a szert. Teljesen beállt. Ezután évekig masszívan tolta az anyagot, ma kevesebbet használ, amiben segítségére van, hogy egy szelektívhulladék-gyűjtő telepen dolgozik. Szavainak némiképp ellentmond, hogy próbál több tűhöz is hozzájutni, de Galló Ramóna, az alapítvány munkatársa közli: a szabály, az szabály, ahány tűt hoznak, annyit vihetnek, plusz két darabot.

Gajdos András, az alapítvány másik munkatársa halkan megjegyzi: nem mindig fontos, igaz-e, amit mondanak a hozzájuk látogatók, a lényeg az, miért mondják. Ha mindig tükröt tartanának a szerhasználó elé, attól „befeszülhetnének”, a függőség ugyanis alapvetően a tagadásról szól. Sohasem vallanák be, valójában mennyit szúrnak és hányszor. Akad olyan látogató, aki jó ideje állítja, viszi valakinek a tűt, pedig a szakemberek tudják, valótlan, amit állít, de nem törődnek vele, elfogadják állítását, és megvárják, míg egyszer előáll azzal, segítségre van szüksége.

Fáraó (aki megmutatja ugyan karján a lövések nyomát, de beszélgetni nem kíván) Youzeckel gyorsan megiszik egy meleg teát, majd utóbbi levesz a fogasra kiakasztott ruhák közül egy nadrágot, amit azon nyomban magára is ölt. Lábszaga elviselhetetlen, a folyamatosan égő füstölő illata csak sokára semlegesíti a férfi által hátrahagyott kellemetlen ájert.

Egy baseballsapkás, farmert viselő, középkorú férfi jön, egy tűt hoz, egy teát kér még. – Sietsz? – kérdi tőle András, „mennék tovább”, mondja, és már kint is van az épületből. Megtudom, a férfi a környéken lakik. A droghasználók félnek a hatóságoktól, hogy elkapják őket tiltott tudatmódosító szer birtoklásáért, mások attól, hogy munkahelyükön kiderül káros szenvedélyük. Nem utolsósorban pedig attól, hogy betegséget kapnak el. Egy gyors nyálteszttel az Art Éra munkatársai viszont ki tudják mutatni, hogy HIV-pozitív-e vagy hepatitis C-vel fertőzött-e egy szerhasználó. Előbbire szerencsére még nem volt példa, de hepatitisszel fertőzöttet kiszűrtek már, őket ártalomcsökkentő eszközökkel és információkkal látják el, és igyekeznek kezelésre továbbküldeni.

Egy testesebb fiú érkezik, halkan köszön, s leül a díványra. Ramónához jött megelőző felvilágosítási elterelésre, amelyet az ügyészség rendelt el számára. E programban olyanok vesznek részt, akik nem masszív szerhasználók, még az is előfordulhat, hogy csak egyszer fogyasztottak drogot, ám pont elkapták őket. Ha eljár fél éven át kéthetente egyszer, nem lesz priusza, ellenkező esetben lefolytatják ellene az eljárást.

Hárman lépnek a helyiségbe, két nő, egy férfi, három különböző hányatott sors. A két nő nagyon nyüzsög, szinte felfordul a szoba, úgy pattognak egyik helyről a másikra, harmadik társuk, Richárd próbálja kordában tartani őket. Valószínű, hogy nemrég toltak valamit. Szabix terrakotta színű cipőjét igazgatva ül le. A 25 év körüli roma lány egy éve jár ide, korábban a Kálvária téren működött szervezetnél jutott steril tűhöz. Azt mondja, csöves, bár állítása szerint az apjánál lakik. Majd váratlanul közli, nincs kedve tovább társalogni, inkább megkéri Puy Tamást, keresse meg neki a félkarú rabló nevű játékot az interneten, többé fel sem kel a gép mellől.

Richárd 1994 óta drogozik. Alkalmanként az építőiparban talál munkát. Vendéglátós végzettsége van, ám mint mondja, gyenge az idegrendszere ahhoz a szakmához. – Belecsúsztam a komoly éjszakába, súlyos arcokkal kerültem kapcsolatba – emlékszik, majd sorolja: LSD-s bélyeggel kezdett, aztán speed, ecstasy, zene, kristály volt a sorrend. Egy alkalommal heroint is szúrt, de borzasztó élmény volt számára, többé nem próbálta. Azt mondja, „egy jó speednél” nincs jobb szer. Manapság kristályt vesz, amiből 3000 forint egy félgrammos adag. Hogy a hatás meddig tart, attól függ, milyen minőséget fog ki.

Tünde 40 éves. Arra kér, beszélgetés helyett inkább lakást vagy pénzt adjak neki. Aztán mégis szóba áll velem. Elmeséli, korábban Hatvanban élt, apja egy nőt futtatott a Józsefvárosban. 13 éves volt, amikor anyja váratlanul bement érte az iskolába, kivette, és elköltöztek a fővárosba. Egy nap kint állt az utcán, amikor egy férfi megállt mellette, és azt kérdezte: mennyi egy menet. Anyjához rohant, nem értette a helyzetet, szülője viszont bevezette a férfit a hátsó szobába és lányát is odatessékelte. Így lett belőle utcalány. Gyakran jártak náluk prostituáltak, egy alkalommal két lány rávette, hadd szúrjanak heroint a vénájába. Annyira rosszul lett, hogy meztelenre vetkőzve kiszaladt az udvarra.

Megtelik a kis helyiség, Demon látogat le Törpével. Előbbinek cigaretta pihen a fülcimpája mögött, kér tűt, óvszert és egy teát. Mellém huppan a bőrdíványra. – Tizenhárom éve húzom ezt a nyomorult utcát – kezd monológjába. Elmondja, a Döbrentei téren csövezik, mert pár hete kirúgták az állásából, most koldul, pékségekből viszi el a maradékot. Azt tervezi, hogy Sopronkövesdre megy dolgozni egy céghez, amely szállást biztosít a munkavállalóknak.

Később kis vita alakul ki a lányok és Demon között, egyikük a Mindenhatót okolja élete félresiklásáért, mire Demon leszögezi: „Istennek ehhez semmi köze”. Ám hamar vége szakad a polémiának, Törpe a lépcsőről jelzi, hogy megjött az anyag. – Jó csúzlizást! – kiált utánuk a két nő, de már érkezik is egy új szerhasználó, katonai ruhában, sápadtan. A fiatal, tüskehajú fiú alig időzik, megkapja, amiért jött, s már ott sincs.

– A cél, hogy visszaadjuk az embereket az életnek, hogy tudjanak változtatni a sorsukon. Van, akinél pár hónap után el tudjuk érni, vegyen részt egy rehabilitáción a Leo Amici 2002 Alapítvány komlói intézményében, ahol húsz éve foglalkoznak drogfüggőkkel – mondja Puy Tamás. Az említett alapítvány kezelésén két és fél évtized alatt ötszáz ember vett részt.