Ki veri a menekülteket?

Előfordulhatnak incidensek – ezt senki nem tagadta, akivel a szerb–magyar határon beszéltünk.

Horgoson egyébként etnikai feszültséget is okozott korábban a menekültek jelenléte, mert a településen néhány roma család állt rá arra, hogy jó pénzért átvigye őket a határon. A helyi magyarok és szerbek ezt nem néztek túl jó szemmel. Persze ennek a kerítés megépülése véget vetett, ekkor a feszültségek is oldódtak.

Vissza a kioszkhoz. A tulajdonos szerint a szerb rendőrök már nem nagyon foglalkoznak a menekültekkel, de „azért nem kell őket félteni, ha van rá okuk és alkalmuk, biztosan eljár a kezük”. A településen belül senkivel nem találkozunk, ezután indulunk neki a szántóföldeknek. A határt el sem lehet téveszteni, a két kerítés közötti sávban fel-alá furikázó magyar rendőrautók reflektorai messziről látszanak. A kerítéshez érve jön a már említett esti séta, időnként ránk villan egy-egy zseblámpa a „záron túlról”, vagy felvillan egy-egy reflektor, de igazából a kutyát sem érdekli a jelenlétünk. Az őrtornyok üresek, menet közben azt latolgatjuk, mennyi esélyünk lenne, ha mondjuk megpróbálnánk átvágni magunkat a híres-hírhedt gyodán, majd a két másik kerítésen. Az autók ugyanis teljesen rendszertelenül jönnek, van, hogy szinte percenként tűnik fel egy, majd hosszabb ideig semmi.

A tranzitzónánál néhány nyomorúságos sátor, körülöttük szemét. Beköszönünk az egyikbe, néhány fiatal srác jön elő, kedvesen köszöntenek minket. Ketten közülük jól beszélnek angolul. Mindannyian Afganisztánból jöttek, már legalább egy hónapja vannak itt a kerítésnél, a leghidegebb időszakot is itt töltötték. A verésekről, sebesülésekről annyit mondanak, rendszeresen találkoznak olyanokkal, akik a határ magyarországi oldaláról kerülnek vissza, és ilyenekről számolnak be, láttak már betört orrú, törött kezű menekültet is.

Azt nem állítják, hogy kifejezetten a rendőrök lennének az elkövetők, de azt igen, hogy a támadók egyenruhát viseltek. (A magyarországi oldalon a rendőrökön kívül mezőőrök, illetve az ásotthalmi polgárőrök is szoktak feltartóztatni menekülteket.) Amikor arról kérdezem őket, hogyan akarnak bejutni Magyarországra, kissé tanácstalannak tűnnek. Azzal tisztában vannak, hogy a menekültkérelmet beadni gyakorlatilag értelmetlen, úgyis elutasítják.

Egyikük azt mondja, a sátrak lakóinak nagy része a hozzátartozóit várja, mert azt hallották, ha egy egész család egyszerre jelentkezik, akkor őket automatikusan elszállítják a tranzitzónából Budapestre. Amikor elmondom nekik, hogy ha eddig így is lett volna, éppen most fogadnak el törvényt arról, hogy mindenkinek őrzött körülmények között, a tranzitzónában kell várnia, nem tűnnek nagyon meglepettnek. „Tudjuk, hogy a magyar kormány nem szeret minket” – mondja egyikük kínjában nevetve. Ismételt kérdésemre, hogy mégis hogy jutnának át a határon, kitérő válaszokat adnak: „majd valahogy megpróbáljuk”. Azt határozottan tagadják, hogy megpróbálnák átvágni a drótokat.

„Három négy drótot elcsípni nem egy nagy dolog, és utána már át lehet bújni, ha szerencsés vagy. Persze, hogy mindennap megpróbálják.” Ezt már egy olyan valaki mondta nekünk a kerítés magyarországi oldaláról, aki nem nyilatkozhatna. Persze néhányan szóba álltak velünk. Hogy a rendőrök vernék a menekülteket, azt senki nem mondja, a „visszakísérés” az a kifejezés, amit használnak arra az esetre, ha a határ hat-nyolc kilométeres sávjában kapják el őket. Óvatosan próbálunk meg provokálni („És olyan előfordul, hogy valamelyik menekült esetleg erőszakos?”), de minden kísérletre az a válasz, hogy magyar rendőr nem ver menekültet. Egy újabb próbálkozásra („Megbilincselitek őket, amikor visszahozzátok, ugye?”) pedig csak annyit válaszol egyikük, hogy „Én itt még megbilincselt menekültet nem láttam.”

Persze a rendőröknek is vannak történeteik megtámadott, sérüléseket szerzett menekültekről. „Akad itt nem messze egy gazda, akinek van nyolc-tíz kutyája. Rendszeresen elengedi őket, az állatok pedig megtámadják a menekülteket” – mondják, miközben bent állunk az elhagyatott földek közepén, messze a kivilágított Belgrád–Budapest-autópályától. Szerb kollégáikkal kapcsolatban a magyar rendőrök nem akartak állást foglalni. A magyarok egyébként hetes váltásokban, sátrakban laknak a határon, így volt akkor is, amikor mínusz húsz fok volt. A szolgálat „elvileg tizenkét óra, de gyakorlatilag addig tart, amíg azt nem mondják, vége”, az étel pedig „olyan, mint az iskolai menzán”.

Egyelőre ennyit tudtunk kideríteni. Egymásnak ellentmondó állításokat hallottunk az erőszakról, amelyről az Orvosok Határok Nélkül szervezetnek fotói is vannak. De még így, a helyszínen járva sem állapítható meg biztosan, hogy ki veri a menekülteket.