A bennük lévő fájdalmat kívántuk kihangosítani – Film forog az Ormánságban

Az egész települést felbolydító filmforgatás tanúi lehetünk Siklósbodonyban. Szót kapnak a mélyben élők is.

A vőlegény három éve várja, hogy Alizkát menyasszonyi ruhában meglássa – pörögnek a rigmusok, zajlik a leánykikérés a siklósbodonyi paplak előtt. A hivatalból boldog pár nem túl lelkes; alig szólnak egymáshoz. Annál buzgóbb a vőfély, a négy örömszülő, a fotós, az operatőr.

Az egész települést felbolydító filmforgatás tanúi lehetünk: a történetet a helybeliek találták ki, a stáb, Boross Martin rendező segítségével öntötték végső formába, s örökítik meg ezen a forró április közepi vasárnapon. Romák és nem romák vegyesen, – s mondhatnánk azt is, hogy szerencsére – a külső figyelőnek megkülönböztethetetlenül vesznek részt az életükről, a mindennapjaikról szóló szerepjátékban.

A Káva Kulturális Műhely, a StereoAkt, a Parforum (egykori anBlokk) Részvételi Műhely és további független műhelyek, alkotók, valamint roma civil aktivisták kezdeményezésére 2016 tavaszán kezdődött, hat községet érintő művészetpedagógiai foglalkozássorozat utolsó lépéseit követjük nyomon Siklósbodonyban. Az örömanya egyébként ismerős; rövid gondolkodás után rádöbbenek, hogy honnan: pesti színházi előadásban láttam tavaly kora ősszel, az Elveszettek című, a menekültkérdéshez való viszonyunkat boncolgató interaktív játék egyik szereplője volt, nem mellesleg pedig a helyi polgármester felesége, Lakatos Ginának hívják.

Siklósbodony, az Ormánság szélén fekvő egyutcás kistelepülés ránézésre akár paradicsommá is válhatna: a kopott, sokszor omladozó vakolatú házakon szinte tapintatosan bújnak meg az egykori jómód jelei, az ablakokat övező díszítmények – akár gazdag sváb falu is lehetett volna hajdanán. Legalábbis ez az érzésünk támad, amikor a lovaskocsival felvezetett, csörömpölő traktorral zárt lakodalmas menettel, s az azt kísérő forgatócsoporttal felvonulunk, bejárjuk a községet. Drón köröz felettünk, mint hamarosan megtudom, a filmezésről készülő dokumentummozi kelléke.

– Alig voltak itt svábok. Aki volt, az is kitelepült – mondja egy idősebb asszony. (Hazaérve fellapozom a korabeli népszámlálási statisztikát: a 214 főből mindössze hárman mondták magukat németnek 1941-ben.) Tyúkok rebbennek szét közeledtünkre, egy kietlen udvar mélyéből két ló figyel minket. Siklósbodony élő, gondozott falunak mutatja magát. Legalábbis elsőre. Pedig alig tart valaki állatot, nem éri meg. Takarmány nincs, mert drága és föld sincs, ahol megtermeljék, tudom meg az asszonytól. A falu alsó végén üres házhelyek sorakoznak bozóttal benőve: ami itt állt, régen összedőlt. Köztük annak a családnak a háza is, akiket az ötvenes években hurcoltak el kényszermunkára a Hortobágyra. Közelebb a templomhoz szinte kisvárosi századfordulós ház tűnik fel; egy nagygazdáé volt. Ma a két unoka lakik benne: egyikük, Attila a filmben az örömapát játssza. Egyébként disznót tart, bikát fedeztet, földet művel, s készül a néhány hónap múlva esedékes érettségire.

Néhány ház még és visszaérünk kiindulópontunkra. A templom oldalában a falu közös veteményese fekszik hatalmas fóliasátorral: piacra termelnek, idén megpróbálkoznak a fűszerpaprikával. Tavaly óta az egyik nagyobb pincében gombát is termesztenek. A közelben most három hatalmas kondér rotyog; lassan kezdődik az eszem-iszom babgulyással, pörkölttel, a vegetáriánusok kedvéért főzött paprikás krumplival.

Barta Róbert polgármester talán ha a húszas évei végét tapossa. Hosszú időn át kamionozott, a 2014-es választásokon kiütve közel negyedszázadon át hatalmon lévő, megfáradt, a megyeszékhelyről kijáró elődjét állt a falu élére, s tette rendbe az elgazosodott környezetet. Papíron százötvenen élnek itt, ténylegesen 120-130-an. Szerencséjükre nagyon sok a gyerek, szinte mindenki aktív korú, 8-10 körülbelül a nyugdíjasok száma, huszonnyolcan közmunkáznak.

– Azt akartam, hogy a fiatalok ne tébláboljanak céltalanul, mint korábban. A feleségem révén ismerkedtem meg a programmal. Összehozza a falut: a szereplők alig várják, hogy jöjjön a hétvége, s kezdődjön a következő foglalkozás. Sokan sajnos hónapról hónapra élnek, belesüppednek a közmunkás létbe, ki se mozdulnak innen. Ezen kellene változtatni – mondja. A legnagyobb félelmük a nemrégiben felröppent hírből ered, hogy megszűnik a kistelepülések önállósága. „Közös tanácsok” lesznek, mint a Kádár-rendszerben.

– Ha innen elviszik a demokráciát vagyis az önkormányzatiságot, akkor nekünk végünk. Nem lesz gazdája a falunak – teszi hozzá. A beszélgetés végül az együttélés kérdésére fordul. A polgármester nyomatékosan annyit mond, hogy Siklósbodonyban egyáltalán nincs „cigánykérdés”.

Hogy miért nincs, az a helyiekkel való beszélgetésből hamar kiderül. Az első roma család a hatvanas évek elején érkezett a faluba. Az integráció – bár a kifejezést helyben nem használták – olyan sikeres volt, hogy már az első generációsok beházasodtak egy őshonos családba. Azóta érkeztek mások is, s a falu lakossága annyira összekeveredett, hogy ma tényleg bajosan lennének szétbogozhatók a származási szálak.

– Kivételes az ilyen jellegű település – mondja Oblath Márton szociológus, a tíz hónapos program egyik vezetője. A környékbeli falvakban a romák és nem romák között ugyan zavartalan a viszony, ám érzékelhetően elkülönülnek egymástól. Baranya persze Észak-Magyarországhoz képest, ahol érezhető a feszültség, szerencsés. – Azt szeretnénk, hogy egy közmunkás, egy mélyszegénységben élő kiszolgáltatott ember képes legyen megfogalmazni, hogyan látja a saját társadalmi környezetét. A borsodi Szomolyán közmunkás asszonyok vettek részt a programban. Színházat csináltunk még az ősszel Szívhang címmel. A bennük lévő érzéseket, fájdalmakat, a jövőjükről való gondolkodást kívántuk „kihangosítani” a közösen összeállított színpadi előadásban.

Ami Szomolyán a Szívhang, az Siklósbodonyban a fotóhang. A módszer Dél-Amerikából ered, negyvennégy éves. Atyja a kritikai pedagógia megalapozója, Paulo Freire, aki 1973-ban Limában végzett terepmunkájakor arra kérte a fiatalokat, hogy fotózzák le az „elnyomást”. A fotóhang lényege tehát a tudatos képkészítés, azon keresztül pedig annak megfogalmazása, hogy a felvétel mit miért ábrázol, az, hogy ki vagyok a közösségen belül. A féléves fotósorozat-készítés alatt a résztvevők egyre inkább szembesülnek társadalmi viszonyaikkal.

A tudatosulási folyamatnak megvannak az eredményei persze Siklósbodonyban is, ám a módszer olyan folyamatokat is elindított, amelyekre a szervezők nem számítottak. A fiúk egy része megszerette a fényképezést. A vőlegényt alakító 16 éves, egy ideig állami gondozásban élt Ricsi például örökségéből egy tükörreflexes gépet vásárolt, s azóta versenyt is nyert képeivel, sőt párok, esküvők fotózását is vállalja.

Többen pedig a használatba kapott fényképezőkkel elkezdtek rövid filmfelvételeket, etűdöket készíteni például a hazánkba belépő eltévedt menekültekről. Ekkor döntöttek úgy a program szervezői, hogy eredeti elképzeléseiket megváltoztatva filmforgatásba kezdenek. A témát a helyiek választották, az esküvő, a lakodalom párbeszédeit, konfliktushelyzeteit is ők állították össze. A mozi hamarosan elkészül. A végleges változatot április 28-án mutatják be a Trafóban.