Több szakvizsgával rendelkező főorvosunkkal szombat este 9-kor elegyedünk szóba, nemrég kezdődött az ügyelete. Évekkel ezelőtt magánorvosként ismertük meg, csak véletlenül tudtuk meg, hogy főállásban az állami rendszerben dolgozik. Ugyanígy jártunk szinte mindenkivel, aki az elmúlt 5-10 évben orvosként utunkba került: a ritka kivétel volt az, aki magánpraxisa mellett valamilyen szinten ne lett volna jelen az állami rendszerben is. Függetlenül attól, hogy belgyógyászról, reumatológusról, infektológusról, neurológusról vagy éppen kardiológusról beszélünk. Az arányok mindenkinél mások, de a többség nem félállásban van, hanem főállás mellett magánrendel.
– Hogy miért van ez így? Azért, mert csak a magánpraxisból nem biztos, hogy meg lehet élni. De igazából az egész témát ketté kell választani: magánorvosnál lehet mellplasztikát csináltatni, el lehet menni meddőségi tanácsadásra, allergiavizsgálatra. De aki igazán beteg, lázas, vagy kórházi ágyra szorul, az nem magánrendelőbe megy, hanem besétál a háziorvoshoz, egy kórházba vagy egy szakrendelésre – emeli ki a főorvos.
Kizárólag magánrendelésen szinte csak bőrgyógyász, szemész vagy allergológus tud boldogulni, de az sem okvetlenül, hiszen fekvőhelyre egy bőrgyógyásznak is szüksége lehet. Egyszerűen azért, mert vannak olyan bőrbetegségek, amelyek nagyon súlyosak. Az orvosok egy része pusztán ezért, tehát az infrastruktúra miatt ragaszkodik az állami rendszerhez. Másoknak röntgenre vagy ultrahangra van szüksége, vagy éppen laborra és szövettenyésztésre, hogy azt se a betegnek kelljen külön intéznie. Elvileg a két ellátást az orvosok elválasztják, de bőven van példa ennek ellenkezőjére is.
– Nincs magán kontra állami ellátás. Egyszerűen arról van szó, hogy a magánellátás nem olyan elfogadott, mint az állami, onnan nem lehet társadalombiztosítás által finanszírozott vizsgálatot kérni, nem lehet állami szakrendelésre beutalót sem adni. Akkor sem, ha az indokolt, a beteg pedig fizeti a társadalombiztosítást, és az ellátást az állami rendszerben is meg kellene kapnia. A gondok itt kezdődnek, mert emiatt a magánbetegeket egyszerűen beviszik a közfinanszírozottba. A kettős mércének számtalan variánsával találkozunk, a legklasszikusabb az, hogy ezek a betegek hamarabb kapnak időpontot az állami rendszerben, gyorsabban megkaphatják a kezelést – mondja a főorvos.
Amikor fölhozzuk, hogy igen, de sokan eleve azért mennek magánrendelőbe, mert meg tudják fizetni, azt pedig érzik, hogy az állami képtelen őket ellátni, a doktor félbeszakít.
– Nem az a probléma, hogy képtelen, hanem az, hogy nem is akarja őket ellátni. A kettő nem ugyanaz.
Meglátása szerint a magánszektorba való átterelés nem titkolt cél, hiszen mindenki tudja, hogy az állami rendszerben nincs elég szakorvos. Ebből pedig az is következik, hogy akik ezt vállalni tudják, azoknak könnyebb 10-20 ezer forintért magánorvostól konzultációt vagy egyszerűbb vizsgálatot kérni, mint várni heteket vagy hónapokat az állami szakrendelőkben. Utóbbit csak akkor nem lehet kihagyni, ha a betegség komolyabb teendőt vagy drágább vizsgálatot tesz szükségessé.
Szakorvosi területtől függetlenül ugyanerről számol be minden orvos, akivel a témáról beszélgettünk, a különbségek csupán árnyalatnyiak.
– Tény, hogy a magánrendelőben el tudjuk végezni az alapvető vizsgálatokat, tudunk vért venni, magánlaborban vizsgálatokat kérni, hormonszinteket nézni. De egy műtét több százezer forintba vagy még annál is többe kerül, nem tudják kifizetni a betegek, azt már muszáj vállalnia az államnak – ezt már egy endokrinológus főorvos mondja nekünk, akinek a területén különösen komoly az orvoshiány, a szakrendelőkben sokszor több hónapra tudnak csak időpontot adni.
– Nálam a magánrendelésnek két célja van: az egyik, hogy a betegnek legyen lehetősége arra, hogy hamarabb találkozzon velem, a másik pedig az, hogy azok is eljöhessenek hozzám, akik a területi illetékesség szerint működő állami rendszerben nem tehetnék meg ezt. Viszont a két ellátóhely elszámolása között nincs kapcsolat, magánbetegek laborvizsgálatait sem végezzük állami ellátóhelyen – emeli ki. A főorvos azt vallja, hogy a kettőnek időben és térben el kell különülnie, az átjáró egyedül az orvos személye lehet, ahhoz a betegek ragaszkodnak.
A helyzet nőgyógyászoknál talán a legdurvább, ők nem kétlakiként gyakorlatilag nem tudnak létezni.
– Nem mondhatom azt egy magánrendelőbe járó kismamának, hogy a szülését nem tudom levezetni, azt viszont csak akkor tudom megtenni, ha kórházban is dolgozom – érzékelteti a helyzetet egy nőgyógyász, aki az állami ellátóhelyre a szülések mellett főképp műteni jár. Olyan pályatársával is beszéltünk, aki magánpraxisában főképp meddőséggel foglalkozik, ám az állami rendszerre neki is szüksége van, hiszen ha munkája sikerrel jár, bizony a szülést is le kell vezetnie.
Ez a szakorvosi terület az, ahol az állami és a magánszektor közti átjárkálás gyakorlatilag nyíltan történik. Hátterében persze az is meghúzódik, hogy például a fővárosi kórházak főállásban alig alkalmaznak nőgyógyászokat, a többség önkéntes segítőként, negyedállásban, hatodállásban dolgozik. Főállást és egyéb pozíciót nem kapnak, viszont a helyzet jogalapot teremt arra, hogy a magánbetegeik szülését bent vezessék le, azzal pénzt keressenek. Ez egyfajta munkáltató kényszer, bevett rossz gyakorlat.
A másik véglet az onkológia, ahol magánellátás gyakorlatilag nem létezik: magánrendelőben csak azok dolgoznak, akiknek más szakvizsgájuk is van, de a kollégák ezt általában nem nézik jó szemmel.
– Az onkológia nagyon komplex terület, teammunka. Nálunk nincs olyan, hogy valaki jön-megy, nincs folyamatosan jelen, ha ne adj isten nőgyógyász, akkor elugrik szülést levezetni – érzékelteti a helyzetet egy onkológus főorvos.
Annak oka, hogy a rákbetegek ellátása a magánszektorban miért nem érhető el, eléggé kézenfekvő: nagyon nehéz magánúton finanszírozni. Ugyan van erre is példa, az Egyesült Államokban például több ilyen központ is üzemel, de azok sem feltétlen magánintézetek, hanem alapítványok működtetik őket. Onkológus itthon végképp csak onkológiai tanácsadóként magánrendelhet, konkrét kezelést nem tud végezni.
– Nekem is van ilyen rendelésem, eljönnek a betegek, átbeszéljük az esetet, esetleg megvizsgálom őket. De ebből nem lehet megélni, a díj töredéke annak, mint amit más szakorvos elkér egy magánrendelőben – emeli ki a főorvos.
Ellentétben más szakterületekkel, a magánszektorban tanácsadóként is dolgozó onkológusoktól a betegek félig-meddig állami asszisztálás mellett kerülhetnek át a közfinanszírozott rendszerbe.
– Mi eleve csak úgy kapunk ANTSZ-engedélyt, ha a kórházvezető vállalja, hogy ha súlyos beteget találunk, akkor annak a kezeléséhez az intézmény biztosítja a hátteret – mondja az onkológus. Hozzáteszi, hogy ezen a területen az időfaktor szinte mindig kulcskérdés, ennek ellenére az onkológiai tanácsadás magánszektorban való elérhetősége nem feltétlen jelent előnyt. Ennek oka, hogy ezen a területen az állami szektorban sincsenek komolyabb várólisták, így hamar be lehet jutni a centrumokba – a gond inkább a szakorvoknál jelentkezik, ott sokat kell várnia a betegnek. Az onkológiai tanácsadás lényege emiatt inkább az, hogy a beteg gyorsan tájékozódni tudjon, tisztában legyen azzal, milyen állapotban van, milyenek a kilátásai, milyen vizsgálatokra, kezelésre lehet szüksége. Másrészt hogy megértse, mit jelent a terápia.
– Furcsa, de a betegek többsége azért fordul hozzám, mert fogalma sincs arról, mi történik vele. Tehát tulajdonképpen amiatt, hogy meg tudja valakivel beszélni, mi is a baja – emeli ki az onkológus. Időnként távoli városokból is érkeznek hozzá betegek, illetve azok hozzátartozói, egyszerűen azért, mert érzik: orvosuk nem véletlenül legyint a vizsgálatokra, illetve hagyja abba a kezelést. Ilyenkor a magánorvos az, aki a tanácsadáson elmondja, hogy sajnos végstádiumról van szó, már nincs mit tenni. Ez a helyzet pedig végképp nem a magán- és állami szektor elválasztásának legkorrektebb módja.
Rengetegen dupláznak
Az Egészségügyi Nyilvántartási és Képzési Központ tavalyi létszámadatai még nem érhetők el, de a 2015-ös évre vonatkozó vezetői jelentés szerint az állami rendszerben 16 600 orvos dolgozik, ebből 13 700 főállásban. A magánorvosok pontos száma nem ismert, de a piaci tendenciák alapján szinte biztosra vehető, hogy számuk évről évre nő. A Szinapszis szakorvosok körében végzett felméréséből kiderül az is, hogy hazánkban 10-ből átlagosan 4 doktor kínál privát egészségügyi szolgáltatást. A cég tavaly ősszel készült kutatása arra is kitér, hogy a fizetős orvosi ellátás mellett a legfőbb érv a rövidebb várakozási idő – a válaszadók többsége, mintegy 93 százaléka emiatt venne igénybe ilyen szolgáltatást. A piackutató fél évvel korábbi felméréséből kiderül az is, hogy az emberek 23 százaléka azért is választ magánorvosi ellátást, mert úgy nem kell hálapénzt fizetnie. Az igénybe vett szolgáltatások 81 százaléka szakorvosi tanácsadás, 53 százaléka pedig valamilyen modern diagnosztikai eljárás, CT, MR vagy ultrahang vizsgálat.
