Két pillanat alatt bedőlhet a Patyomkin-falu

A politikus szerint lehet, hogy valamikor majd éppen az oroszbarátság „sebzi halálra” Orbán Viktort. Interjú.

– Mekkora tétben fogadna arra, hogy 2018-ban kormányváltás lesz?
– Ha a jelenlegi folyamatokból indulok ki, túl nagy tétben nem, de csodák mindig voltak.

– Mitől vár csodát?
– A csoda attól az, ami, hogy nem látjuk előre. Ebben a parlamenti ciklusban soha nem látott mértékben szabja meg a magyar belpolitikai folyamatokat a geopolitikai erőtér. A „csoda” nem is annyira belső folyamatokból fakadhat, hanem hogy az országhatáron kívül vannak-e bizonyos nem feltétlenül előre látható, és nem is feltétlenül általunk befolyásolható események, tendenciák.

– Milyen külső folyamatokra gondol? Olyanra, mint a migránsválság volt?
– Pontosan, és akkor az a kormány kezére játszott. Bár én azt gondolom, hogy ott hazardírozott is a miniszterelnök, mert akár a visszájára is elsülhetett volna az egész a kormánypárt szempontjából.

– Akár arra is lehet gondolni, hogy egy külföldi állam bármilyen szinten beavatkozna a magyar belpolitikába?
– Nagyon szeretném hinni, hogy Közép-Európában olyasmi nem fordulhat elő, mint ami mondjuk Dél-Amerikában vagy Ázsiában. Orbán Viktort a magyar embereknek kell leváltani, és ők is fogják leváltani előbb-utóbb.

– Befolyásolhatja ezeket a bizonyos, ön által említett külső tényezőket az, hogy a magyar miniszterelnök háborús retorikát alkalmaz, amikor például Brüsszelről beszél?
– Nem nagyon látom be, hogy például a legnagyobb nyugat-európai hatalom, Németország miért akarná megbuktatni Orbán Viktort. A német nagyvállalatoknak soha nem volt olyan jó dolguk, mint a multisimogató, neoliberális gazdaságpolitikát folytató Orbán-kormány alatt.

– Akkor a „harc”, az adok-kapok csak kommunikációs szinten zajlik?
– Ennél nyilván többről van szó. Azt lássuk világosan, hogy amikor a magyar jogállamon igazán komoly jogsérelmek estek, Nyugaton nem verték félre a harangot. Pontosan emlékszem, hogy amikor 2010 októberében az Alkotmánybíróság jogkörét csökkentették, és a magyar jogállam megindult a lejtőn, amin, Sólyom László szavaival élve, azóta sincsen megállás – jegyzem meg, én jelentettem be az első tüntetést a nemzeti cinizmus rendszere ellen –, nem csilingeltek sem Berlinben, sem Brüsszelben. Akkor kezdték csak el, amikor a szektorális adókat beemelte a költségvetésbe a kormány. Másról van szó szerintem. A migrációs válság kapcsán meglehetősen koncepciótlanul, provinciálisan, de mégiscsak magyar kezdeményezésre indult be egy szorosabb együttműködés az unió keleti végén. A kétsebességes Európát erőltető Merkel–Macron-tengelynek púp a hátán, ha velük szemben egy 70 milliós ellenpólus jön létre a térségben. Ez valós konfliktus.

– Ha mégsem lép fel semmilyen külső behatás, a magyar ellenzék ön szerint képes a kormányváltásra 2018-ban?
– Ezt majd megbeszéljük jövő tavasszal.

– Nem akar esélyeket latolgatni?
– Őszintén szólva nincsen kedvem, és ezt ma már meg is engedhetem magamnak. Eléggé szánalmasnak tartom – ami elsősorban az ellenzéki véleményformálók felelőssége –, hogy megint több szó esik arról, hogy a pártok és egyes képviselőik milyen helyosztót játszanak egymással. Nagy tanulsága a magyar politikatörténetnek, hogy a magyar emberek ha önszántukból dönthetnek, akkor a nyugodt erőre szeretnek szavazni. A kormányt egy olyan ellenzéki politika tudja megverni akár 2018-ban, akár később, amely arról beszél, hogy milyen ajánlata van Magyarország számára. Katasztrofális, ha egymással azon versenyeznek, hogy ki tud borzalmasabb bibliai átkokat szórni a miniszterelnökre, vagy ki tud hatásosabban armageddont jósolni egy esetleges negyedik Orbán-kormány időszakára. Ráadásul a riogatások Magyarországon tragikus módon tudnak önbeteljesítők lenni.

– Van ma ilyen nyugodt erő?
– Erről is érdemesebb lenne jövő tavasszal beszélni.

– Az LMP nem ment bele az összefogósdiba, arról beszél, hogy mit szeretne, mégis a parlamenti küszöb körül mérik. Ön szerint be tudnak jutni az Országgyűlésbe?
– Ha azt vesszük, hogy az LMP a 2010-es és a 2014-es választás előtt hogyan állt, akkor azt gondolom, hogy a mostani induló pozíciója kifejezetten jó. Jobban áll ma időarányosan, mint 2009-ben vagy 2013-ban.

– Nemrég azt mondta, hogy akkor lehet legyőzni a Fideszt, ha kétmillió alá csökken a szavazótábora. A kutatások elég stabil bázist mutatnak a kormánypártoknak, ezt mégis megvalósíthatónak tartja?
– Úgy biztosan nem, ha a teljes ellenzék állandóan azzal szembesíti a bőven kétmillió feletti fideszes rajongótábort, hogy maguk is tettestársak, de minimum ostoba emberek. Viszont ha van legalább egy ellenzéki párt részéről olyan ajánlat, amely egyaránt vonzó lehet volt fideszeseknek és ellenzékieknek, illetve még mobilizálja is a 2014-ben távol maradt, de véleménnyel bíró 6-800 ezer embert, akkor le lehet váltani a Fideszt. Ez reményeim szerint elsősorban az LMP lehetne, de lehet a Jobbik, lehet akár az MSZP is.

– Róna Péter azt mondja, hogy teljes ellenzéki összefogásra van szükség, beleértve az MSZP-t ugyanúgy, mint a Jobbikot.
– Nagyon tisztelem Róna Pétert, aki azt vetette fel, hogy ha az egész Európához tartozás kérdését a választás tétjévé teszik az ellenzéki pártok, arra felfűzhető egy ilyen koalíció. Nem tudom, nincs nálam a bölcsek köve, lehet, hogy Róna Péternek igaza van. Azért vagyok mégis meglehetősen szkeptikus, mert az Európai Unióhoz való viszony sem teljesen homogén. Az elgondolás annyiban racionális, hogy az uniós tagságot a választók háromnegyede támogatja, ám legalább ennyien vannak azok is, akik az unióval szembeni kritikákat osztják.

– Az uniós kérdéstől függetlenül itthon elképzelhető lehet egy ilyen teljes körű összefogás?
– Amíg pusztán arról van szó, hogy mindenkit egy platformra terelünk, az öngyilkosság. Nem véletlen, hogy ennyi ellenzéki párt van Magyarországon, csak a parlamenti patkót nézve háromfelé fragmentálódott az ellenzéki oldal. Ehhez jönnek még a mikropártok meg a Momentum. A széttagoltság azért van, mert a magyar társadalom ennyire megosztott, és nem azért, mert a pártközpontok gonoszak, buták vagy kollaboránsok. Élnek köztünk radikális jobbosok, gyurcsányista nyugdíjasok, liberális értelmiségiek, zöldaktivisták, bizniszszocik, becsapott földművesek, kivándorolt fiatalok és így tovább, s ezeknek a csoportoknak sokszor homlokegyenest ellentétes előjelű bajuk van a jelenlegi rezsimmel. Őket nem lehet csak úgy egybeterelni. A kérdés az, hogyan lehet választókerületi szinten úgy maximalizálni az ellenzéki voksokat, hogy közben a pártok szociokulturálisan nagyon eltérő kemény magja ne érezze magát átverve. Egyszerre irányt mutatni azoknak az ellenzékieknek, akiknek „mindegy, csak ne Orbán”, és megőrizni azokat, akik hideglelést kapnak a másik ellenzéki párttól is. Ez a nagy feladvány! Az első lépcsőfokról sosem esik szó, pedig ez az lenne, hogy a pártok elkezdik a kampányukat összehangolni. Nem kellenek közös jelöltek az egyéni választókerületekben, főleg nem közös lista, csak előállítani egy olyan helyzetet, ami választókerületenként egy irányba maximalizálja a szavazatokat. Arra biztatva az embereket, hogy akár osszák meg a listás és egyéni szavazatukat, és így senkit sem érne sérelem. Ez egyetlen dolgon múlik, hogy megvan-e a minimális bizalom a pártok vezetői között.

– Megvan?
– Úgy tűnik, hogy még a legnagyobb ellenzéki párton belül sincs meg.

– Így a Fidesz legfeljebb az abszolút többségét veszítené el, és vele szemben nem egy nagy kormányképes erő, hanem több, különféle támogatottságú párt állna.
– Ha az Orbán-rezsim akár csak egyetlen szavazattal is alulmarad, és elveszíti a kormánytöbbséget, az a Fideszen belül is teljesen új helyzetet állít elő. Érdemes visszagondolni a 2014 októbere utáni állapotra, a migrációs válság előtti nyolc hónapra. A Fideszen belül is megjelentek repedések. Amikor nyerő pozícióban vannak, a Fidesz sziklaszilárd, és nincs semmilyen manőver, amivel meg lehet bontani. Abban a pillanatban viszont, hogy megtörik a legyőzhetetlenség varázsa, ez meg fog bomlani. De nem mennék ennyire előre, mert még a megalapozó hangulat sem érződik.

– Részt fog venni az LMP kampányában?
– Egyáltalán nem, sőt, ilyen interjúkat sem fogok adni kampányidőszakban.

– Nemrég derült ki, hogy a kampányban újra Magyarországra jön Putyin orosz elnök. Profitálhat ebből a kormánypárt?
– Nyilván nem. Azt kell látni, és erre Gyurcsány Ferenc 2004 és 2006 közötti példája kitűnő, hogy van olyan időszak, amikor valakin nem fog a golyó, de ha valamiért megtörik a varázs, akkor ugyanazok a lövések, amelyek addig leperegtek róla, halálra sebzik. 2014 októberétől is volt egy olyan periódus, amikor valami hasonló kezdődött el a Fidesznél. A látványos gazdagodások elkezdtek súlyos sebeket ejteni a kormánypárton, az utána bekövetkező migránskrízis lényegében mentőkötél volt számukra. Ráadásul a jobboldali hagyományvilágban 1849, 1945, 1956 emléke eleven, s az oroszbarátság nem pozitív. Előbb-utóbb, amikor megtörik a varázs, amikor már nem lehet fenntartani a kormányzás illúzióját, akkor például az oroszbarátság lehet egy olyan tétel, ami halálra sebzi Orbán Viktort. Nem biztos, hogy most, de előbb-utóbb ez sokba fog neki kerülni.

– Miből gondolja, hogy a – megfogalmazása szerinti – varázs megtörhet? A kutatások egyáltalán nem ezt mutatják.
– Mindaz, amivel a kormányzati kommunikáció dicsekszik, hogy a felületi számok mennyire jók, az nagyon ingatag lábakon áll. Nem a magyar gazdaság teljesítőképességén nyugszanak, hanem részben a fejlesztési forrásokon, részben pedig az idetelepített összeszerelő üzemeken. Ha nem lesz európai uniós forrás, vagy radikálisan csökken a mértéke, ha a kleptokrata kormány már mindent kiutalt offshore paradicsomokba, ha az autógyártás nem pörög akkora fordulatszámon, mint most, akkor két pillanat alatt bedőlhet az egész Patyomkin-falu.

– Egy évvel ezelőtt szállt ki a napi politikából, azóta mit csinál, miből él?
– Ahogy kijöttem az Országházból, abban a pillanatban bementem az ügyvédi kamarába, és elkezdtem újraépíteni a praxisomat. Ez ennyi idő után egyáltalán nem egyszerű, de az embert nem vezethetik megélhetési szempontok, hogy a hivatásos politikában maradjon. A politika nem lehet megélhetési kérdés – sem így, sem úgy. Az elmúlt tíz év számomra legkeservesebb tapasztalása, hogy a magyar politikai közéletet ellepték tízezer forintokért is lehajoló haszonlesők és olcsó reflektorfényt kereső szerencsétlenek. Véletlenül sem őket akarom kárhoztatni, s nem is a pártvezetőket. Rosszabb pillanataimban mindig azt mondtam magamnak, ne azokra haragudj, akik itt vannak, hanem azokra, akik örökösen a pálya szélén állnak. Tudniillik addig, amíg Magyarországon egy helyben vagy egyetemen tekintélyt szerző értelmiségi, egy kisváros sikeres civil szervezetének vezetője vagy egy eredményes vállalkozó a megszerzett presztízsét nem visszaforgatja a politikai közéletbe, hanem – hipotetikus egzisztenciális félelmekre hivatkozva – a presztízsnövekedéssel egyenes arányban távolodik a pártpolitikától, addig a magyar politikai közéleten a kontraszelekciós nyomás csak erősödni fog, és Magyarország autokratikus rezsimről autokratikus rezsimre fog botorkálni. Arra is rájöttem az elmúlt tíz évben, hogy ha nincs egy olyan cement egy pártban, ami az egészet összefogja – ezt fogalmaztam meg úgy, mint szellemi erőtér –, akkor hosszú távon kormányképes erővé nehezen tud válni egy gondolat.

– Az LMP-ből ezek szerint hiányzik ez a cement?
– Maradjunk annyiban, hogy tíz évvel ezelőtt hazardírozásba kezdtünk, azt hittük, hogy ezt majd bele lehet építeni menet közben. Arra is rá kellett jönnöm viszont az elmúlt hónapokban, hogy akkor tudok egy más típusú közéleti feladatba hatékonyan belevágni, ha megvan a kellő távolság, a rátekintés a hivatásos politikusi időszakomra.

– Ha kiszállt, miért érzi fontosnak, hogy elmondja, miről mit gondol?
– A hivatásos politikából kiszálltam ugyan, de attól még van politikai véleményem, van egy rendszerkritikus baloldali, ökopolitikai világlátásom. Megjegyzem, az LMP megalakítása előtt is szerepelgettem, legfeljebb akkor még kevesebben ismertek, és így kevesebben voltak rám kíváncsiak. Tipikus posztkádárista mentalitás, hogy csak az beszéljen a politikáról, aki a politikából él. Vissza lehet nézni, én már az LMP indulása előtt is azt mondtam, hogy a politizálásnak, a körülvevő környezet formálásának a pártpolitizálás csak az egyik, bár kétségkívül fontos, ám nem egyetlen eszköze. Az embernek időről időre mérlegre kell tennie, hogy saját politikai hitvallása érvényesülését milyen eszközzel tudja jobban szolgálni.

– Gondolkozik rajta, hogy később újra hivatásosan politizálni fog?
– A frontvonalban állni bizonyos szempontból hősiesség, de amikor az ember úgy áll oda, hogy nincs mögötte hadsereg, akkor inkább hülyeség. Még egyszer biztos nem fogok beállni a darálóba úgy, hogy a feltételek, például az a bizonyos szellemi erőtérben formálódó cement, nincsenek meg. Éppen ezért tavaly, amikor kiszálltam, nem tettem ígéretet sem arra, hogy később nem fogok visszatérni, sem az ellenkezőjére.

– Mit szól ahhoz, hogy Demeter Márta átült az LMP frakciójába?
– Az LMP aktuális ügyeit semmilyen formában nem kívánom kommentálni. Demeter Mártát – bár az atlantizmusa tőlem kissé távol áll – nagyra becsülöm, tisztességes és nagy munkabírású politikusnak tartom, akivel nem csak létszámában fog erősödni a frakció.