Véres politikai harc segítette a reformációt

A protestáns kultúrából fakadó vívmányok nem jöhettek volna létre a gyenge császárság, háborúk és árulások nélkül.

A reformáció jelentősége abban a „lelkiismereti szembenézésben” áll, ami lehetőséget teremtett az akkor 1500 éves egyházi kultusztól és gondolkodásmódtól való elszakadásra, és ami politikai, társadalmi változásokkal és új tudományos szemléletmód kialakulásával járt – mondta Krász Lilla, az Eötvös Loránd Tudományegyetem történésze lapunknak a reformáció 500. évfordulója kapcsán. A protestáns egyházak a mai napon ünneplik, hogy Luther Márton 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára szegezte 95 pontos javaslatát a katolikus egyház és vallás megújítására.

A katolikus tanok megújításában Luther és követői abban haladták meg elődeiket, hogy a vallási vitákat és az új tanokat a köznéppel – saját nyelvükön – is megismertették és módszeresen terjesztették. Sikereik kapcsán Krász Lilla kiemelte: bár a Gutenberg-féle könyvnyomtatás jó ideje létezett, a technikai vívmánnyal először a protestánsok éltek, ezáltal gondolataikat nagy példányszámú röplapokon, gyorsan és közérthetően terjeszthették. Krász Lilla hozzátette, a számos fejedelemségre, grófságra tagolt Német-római Császárságban sokkal jobb lehetőségei voltak a reformereknek, mint egy erős királyságban lettek voltak. A paraszti rétegben nagy támogatottságra tettek szert, ugyanis a lutheri tanok terheik csökkentésével és a szabad plébánosválasztás jogának ígéretével kecsegtettek. A parasztok körében fellépő elégedetlenség az elitellenes német parasztháborúban csúcsosodott ki (1524–1525), amelyet véresen levertek a nemesi és császári hadak, köztük olyanok is, akik egyébként a lutheri tanokat követték.

A reformáció nemcsak azért terjedhetett sikeresen, mert érdemi valláskritikával állt elő, hanem mert több társadalmi csoport is lehetőséget látott benne jogai szélesítésére. A fejedelmek és grófok érdekeltté váltak a protestantizmus terjesztésében, ugyanis a katolikus javakat kisajátíthatták és az irányításuk alatt az evangélikus egyház szolgálatába állíthatták (egyházi hatalom), egyúttal nagyobb önállóságot szerezhettek az uralkodóval szemben (világi hatalom). Ugyanakkor az nem állítható, hogy kizárólag a hatalomvágy vezérelte a tiltakozókat, sokan meggyőződéses lutheránusok voltak.

A „protestáns” elnevezés is abból a politikai mozgalomból ered, amely az 1529. évi speyeri birodalmi gyűlés után alakult, ahol a lutheránus, illetve ágostai hitvallást vallókat korlátozták hitük gyakorlásában és terjesztésében. A tiltakozók (protestálók) táborából alakult politikai-hadi szövetség és a katolikus hit mellett kiálló Habsburg V. Károly császár és támogatói között 1555-ig sorozatosan kiújultak a harcok. Az érdekellentétek kuszaságát jellemzi, hogy V. Károly is csak váltakozó eredménnyel tudta megnyerni a pápai állam támogatását a protestánsokkal szemben: a császár túlzott megerősödése miatt VII. Kelemen pápa még az Oszmán Birodalommal is szövetségre lépett egy időre. Ugyanakkor V. Károly hadait támogatta az evangélikus Móric szász herceg, annak ellenére, hogy a császárral szemben harcolt unokatestvére, az evangélikus József Frigyes szász választófejedelem. A József Frigyes vezette erők vereséget szenvedtek (1547), ám V. Károlynak mégis engednie kellett. Az 1555-ben végül elfogadott augsburgi vallásbéke rögzítette, hogy „akié a föld, azé a vallás”, tehát a fejedelmek hitéhez kötötte az ott élő alárendeltek vallását. A jobbágyok megkapták a szabad költözés jogát – bár csak korlátozottan tudtak élni vele. Krász Lilla elmondta, a vallásszabadságot követően az új szemléletmód kiteljesedhetett, sorra nyíltak a német protestáns iskolák és egyetemek, ahol új tudományok fejlődhettek. Teret nyertek a nemzeti nyelvek is. Az evangélikus vallás gyors terjedésének vitathatatlan vívmányaként jelenhetett meg 1589-ben az első magyar bibliafordítás, a Károli-biblia (vizsolyi biblia).