„Sok a fenék, és kevés a szék”: miért nem politizálnak a magyar fiatalok?

Ha elmenne szavazni a 18–29 éves korosztály, akkora erőt képviselne, mint amennyi voksot a baloldal kapott 2014-ben.

Az Azonnali.hu-n fut egy nagyon tanulságos videósorozat. Egy bizonytalan fiatal választó, Szilágyi Bence borász és egyetemista járja körbe a lap segítségével a jövő évi választáson indulni kívánó pártokat, hogy kérdéseket tegyen fel. Pártot akar ugyanis magának választani. A fiatal választó eddig Ungár Pétert (LMP), Gyurcsány Ferencet (DK), Mirkóczki Ádámot (Jobbik), Fekete-Győr Andrást (Momentum) és Juhász Pétert (Együtt) faggatta. Az interjúsorozatot szimbolikusan is értelmezhetjük: ha a pártok nem kommunikálnak külön a fiatal választók felé, akkor a fiatal választó házhoz megy, hogy feltegye a kérdéseit. 

Lassan közhelyszámba megy, hogy a magyar fiatalok még régiós, illetve európai összevetésben is inaktívak, ha politikáról van szó. Sőt: egyenesen valamiféle gyanús, megvetendő dolognak tartják a politikát, amivel tisztességes ember nem foglalkozik. Ennek következtében aztán nem választanak pártot, nem vesznek részt sem a pártpolitikai életben, sem egyéb közéleti aktivitást nem mutatnak számottevően, és végül a szavazáson is alacsony számban vesznek részt. Ráadásul az utóbbi évek hozadéka, hogy egyre több fiatal el is hagyja Magyarországot. 

Szabó Andrea, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa kérdésünkre elmondta: fontos lehatárolni, hogy kiket értünk fiatalok alatt. A kutatásokban a 18–29 évesek attitűdjeit vizsgálják. A KSH adatai szerint ez a csoport meghatározó lehetne egy választáson:

ha mind elmennének szavazni, akkor olyan erőt képviselhetnének, mint amennyi voksot a teljes baloldal összeszedett a 2014-es választásokon.

Az egész korcsoportra érvényes az inaktivitás, de erősebb az alsó szegmensben; viszont kivételt képeznek a felsőoktatásban tanuló hallgatók, illetve a nagyvárosokban, főleg Budapesten élők, akik társaiknál aktívabbak politikai kérdésekben. Főleg őket láthatjuk a tüntetéseken és az egyetemi mozgalmakban; és ezek a csoportok a választás előtt is egyre inkább aktivizálódnak. 

Az inaktivitás kialakulása a kutató szerint hosszú folyamat. Alapvetően sohasem voltak különösebben politikailag aktívak a magyar fiatalok, jól mutatja ezt, hogy a nyolcvanas évek végén,

a rendszerváltás környékén sem volt széles körben elkötelezett ezen a téren ez a korcsoport.

Inkább arról lehetett beszélni, hogy volt egy „élcsapat”, a Fidesz, rajtuk kívül azonban kevéssé mozgatta meg a fiatalokat a történelmi eseménysor: nem érezték nagy számban magukénak sem a rendszerváltás témáit, sem az azt követően kialakuló demokratikus politikai élet vitáit. A pártok inkább a szavazatmaximalizálásra törekedtek, ezért nem fogalmaztak meg üzeneteket az inaktív fiataloknak, inkább az idősebb generációkra alapoztak. A politika ezért egy távoli, kevésbé érdekes világnak tűnt a fiataloknak, és hamar negatívvá vált a megítélése. 

„Én a kivétel vagyok, én mindig is politikus akartam lenni” – mondja Szarvas Koppány Bendegúz a most fiatal nemzedék talán legismertebb, régóta aktív politikusa, aki eredetileg a Demokratikus Koalíció ifjúsági szervezetét vezette, mielőtt kilépett a pártból, és idén a Momentumhoz igazolt. Az ő tapasztalatai is alátámasztják a kutatásokat: még az egyetemen is, ahol sokan panaszkodtak a politikai helyzetre, hiába mondta, hogy akkor menjünk ki az utcára, mindenki csak legyintett.

Szerinte a dolog már az iskolában elkezdődik, ahol hiába van diákönkormányzat, azt a tanárok sem veszik komolyan.

Hajnal Miklós, a Momentum szóvivője pozitív példaként a saját gimnáziumát említi, ahol volt vitakör, de ez a fajta önszerveződés nem általános. 

Kanász-Nagy Máté, az LMP szóvivője úgy gondolja, hogy csak látszólag éri meg a pártoknak, hogy az aktívakra koncentrálják az erőforrásokat. Az LMP például nem egyszerűen kormány-, hanem korszakváltást szeretne, ehhez pedig új szavazókat kell bevonni, így például érdemes a fiatalokra koncentrálni. Szerinte is igaz, hogy a fiatalok inaktívak, de elmondta: érdemes ezt kontextusban látni, hiszen történelmi okokból az egész magyar társadalomról elmondható ez. Szerinte

ennek a Kádár-korszak társadalmi szerződése az oka, amely csak annyit kért a magyaroktól 1956 után, hogy ne foglalkozzanak a politikával.

Ez pedig a mai napig hat: több generáció így nőtt fel, és kényelemből 1989 után sem tettek ez ellen semmit; nem úgy alakították a hazai intézményrendszert, hogy az a részvételi demokráciát erősítse. 

Ok lehet még, hogy soha nem volt még ekkora szakadék a fiatalok és az idősebbek nyelvezete között. Szabó szerint a fiatalokat most megszólító külföldi politikusok – az idősebb generációhoz tartozó amerikai Bernie Sanders vagy a brit Munkáspártot irányító, szintén idősebb Jeremy Corbyn – a fiatalok nyelvén kezdtek el beszélni, tehát a gyakorlatban megújították a politikai nyelvet. Kanász-Nagy szerint Sanders és Corbyn ilyen irányú sikereiben közrejátszik, hogy az általuk megfogalmazott – és az LMP számára is szimpatikus – globalizáció- és kapitalizmuskritikára valószínűleg fogékonyabbak a fiatalok. Hozzátette:

már az is elég lenne a fiatalok aktív szavazóvá válásához, ha azt látnák, hogy foglalkoznak az őket érintő témákkal. 

És mik lehetnek ezek a témák? Szarvas Koppány Bendegúz, Kanász-Nagy Máté és Hajnal Miklós is kiemelt helyen említi a lakhatást, illetve a fiatalok belépését a munka világába, mint olyan témákat, amelyek hangsúlyosan érdekelhetik a fiatalokat. 

Az év egyik fejleménye a területen egyébként egy főleg fiatalokból álló párt, a Momentum megalakulása volt. Szabó Andrea úgy látja, hogy a Momentummal most nagyjából hasonló a helyzet, mint a rendszerváltáskor a Fidesszel: igyekeznek megszólítani a fiatalokat, de kérdéses, hogy ez a vállalkozás mennyire lehet sikeres. Főleg egy olyan politikai környezetben, ahol hosszú távon eddig még senkinek sem sikerült csupán a fiatalok megszólítására alapoznia egyértelmű ideológia és erős vezető figurák nélkül. A Momentum szerinte most egy ilyen útkeresés közepén van az első sikeres akciójuk után. 

Szarvas Koppány Bendegúz, aki idén lépett be a Momentumba, azt látja, hogy a párt nagyon sokszínű, és azért lett neki szimpatikus, mert olyanokat tudott megszólítani, akik korábban inaktívak voltak. Hajnal Miklós pedig arról beszélt, hogy éppen az inaktivitás miatt nehezebb is elérni a fiatalokat, de mindent megtesznek azért, hogy megtalálják őket. Szerinte a Fidesz kapcsán igaz, hogy mire kiépült az a rendszer, amelyen keresztül el tudták érni a választókat, addigra már ők sem voltak olyan fiatalok, mint amikor színre léptek. Ők is azt tapasztalták az országjáráson, hogy vidéken kevés fiatal ment el a fórumaikra; most pedig az aláírásgyűjtés során gyakran azzal utasítják el fiatalok az aláírást, hogy ők nem politizálnak. 

Kérdés az is, hogy mennyi lehetősége van a fiataloknak a régebbi pártokon belül előrelépni, tehát hogy mennyire működik az utánpótlás. Szarvas Koppány Bendegúz szerint a baloldalon „sok a fenék és kevés a szék”, a Fidesznél pedig van utánpótlás, de inkább csak mennyiségi, a Fidelitas pedig a modern KISZ. Ő egyébként javasolta egy „politikus-életpályamodell” létrehozását a Demokratikus Koalíción belül. Szabó Andrea szerint érdekes módon úgy is akadozik a pártok utánpótlása, hogy vannak működő, látható ifjúsági szervezetek; míg az LMP-szóvivő úgy gondolja, hogy

lenne csatorna a pártokon belül előrelépni a fiataloknak, de a pártok megítélése visszaüt az ifjúsági szervezetekre.

A kutatások szempontjából egyébként vakfoltnak számítanak a külföldre költözött fiatalok, velük kapcsolatban reprezentatív felmérést egyelőre nem sikerült készíteni. Szabó egyetért azzal, hogy a tartós kiköltözés is végső soron egyfajta politikai döntés, hozzátéve, hogy a kisebb, kevésbé reprezentatív kutatások szerint az elvándorló fiatalok nem egy párthoz kötődnek, hanem inkább az rajzolódik ki, hogy az elmúlt években felépült rendszerrel nem szimpatizálnak, de ezt nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni.