– Továbbra is félelemmel tekintenek és idegenkednek a családtagok attól, hogy az otthonukban, az ő környezetükben várják be szeretteik a halálukat – mondta a Magyar Nemzetnek adott interjújában Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem docense. A gyásszal foglalkozó szakember szerint olyan tabuk emelkedtek az elmúlt fél évszázadban a halállal kapcsolatban, hogy akkor is a kórházi ápolást szorgalmazzák szeretteik esetében az emberek, ha a haldoklónak az otthoni környezet sokkal megfelelőbb lenne.
Emlékeztetett arra, hogy a múlt század elején, akár fiatalon, akár öregen halt meg valaki, általában a családi környezetben érte a vég, a második világháborút követően azonban elterjedt, hogy kórházban szülnek, születnek az emberek, és azóta majdnem mindenki ott is hal meg. Mindezek következtében a családok eltávolodtak a halál folyamatától, az kiszorult az otthonok falai közül. Az elmúlt négy-öt évben azonban némi változás tapasztalható Hegedűs Katalin szavai szerint, a hospice-osztályok mellett már több lehetőség nyílik arra is, hogy szakápolói segítséget kérjenek az emberek az otthoni ellátáshoz, így a családjuk körében halhatnak meg a betegek.
– Az emberek idegenkednek a fertőtlenítőszagú kórházaktól az életük végén – emelte ki a Semmelweis Egyetem docense. Egy mentálisan egészséges ember is szorong, zavarttá válhat ilyen környezetben, ezért hajlamosak a rokonok azt hinni róluk, hogy leépültek. Hegedűs azt is jelezte, otthoni környezetben sokszor tovább is élhetnének ezek a betegek, ha megóvják őket ettől a megpróbáltatástól. Tapasztalatai azt mutatják, a családtagok számára is jobb lehet így: akik otthon maradtak a haldoklóval, arról számoltak be, hogy „gazdagodtak” az emlékkel, noha érzelmileg megterhelő volt a búcsúzás folyamata. Mindemögött az áll, hogy lehetőségük volt még beszélgetni beteg rokonukkal, a közös emlékek felidézése pedig kellemes, megnyugtató érzéssel járt.
– Az orvosok is úgy szocializálódtak, hogy meghosszabbítsák az emberek életét, pedig egy beteg nem biztos, hogy arra vágyik, hogy még két héttel tovább szenvedjen – hívta fel a kényes kérdésre a figyelmet az egyetemi docens, aki tudatosan kerülte az eutanázia elnevezés használatát. Úgy gondolja, több nyilvános vitára van szükség, hogy kiderüljön, mit kíván a beteg, és mit tenne az orvos. Napjainkban csak informális, az egyenes mondatokat kerülő beszélgetések zajlanak a kórházakban arról, hogy bizonyos stádiumú betegeknél milyen kezelést „nem szoktak már” alkalmazni. A családok többsége is általában azt szeretné, hogy a szeretteik minél tovább velük legyenek, nem biztos azonban, hogy kiderül, egyetért-e a beteg; ezért ennek tisztázását sürgeti. Hozzátette, hogy bizonyos életmentő vagy életben tartó beavatkozásokat már megtagadhat a beteg, ha erről még beszámítható állapotban rendelkezik egy dokumentumban – aminek van jogszabályi háttere, és az orvost is védi a törvény előtt.
– Ez azonban nem eutanázia, erre ügyelni is kell, mert attól itthon mindenki megretten – mondta Hegedűs Katalin, aki szerint a magyarok egy része emberölésként tekint az eutanáziára. Fontosnak tartja: különbséget kell tenni aközött, amikor valakinek tudatosan olyan szert adnak be, amely a halálát okozza, vagy amikor valaki a neki nyújtott kezelést tagadja meg. A félelmek mögött áll az is, hogy évszázadokon át az orvos döntött az eutanázia alkalmazásáról, abban nem volt döntési lehetősége a betegnek – emlékeztetett.
Az emberek körében még mindig gyakori az a „hárítás”, hogy ha valamilyen betegség tünetét érzékelik, akkor nem mennek azonnal orvoshoz. Tanulmányok igazolják, hogy a férfiak sokkal ritkában mennek orvoshoz, ugyanakkor a férfiak és a nők közötti eltérés mögött nem a halálfélelem áll – mondta a Semmelweis Egyetem docense. A nők foglalkoznak általában a családtagok ápolásával, ezért valamivel hamarabb fordulnak orvoshoz is, illetve ők veszik rá a férfiakat is a kivizsgálásokra.
– A vallásos emberek halálfélelme nem olyan erős, így nem azzal foglalkoznak, hogy szétbomlanak a temetés után – válaszolta arra a felvetésünkre, hogy nem könnyű megbarátkozni azzal a gondolattal, mi történik velünk a halálunk után. Az idősebbek halálfélelme ugyanakkor szintén nem túl erős – szemben a fiatalokéval –, mert életük során több ismerősüket temették el, akikkel kapcsolatban azt is megtapasztalhatták, hogy milyen méltó búcsút venni valakitől. Az Elisabeth Kübler-Ross nevéhez köthető, a halál elfogadásának stádiumairól szóló elmélettel kapcsolatban az a tapasztalata, hogy nagyon kevés ember jut el a megbékélésig.
Ezt azzal indokolja, hogy még mindig sok hazugság és hamis reménykeltés övezi a haldoklókat az állapotukról, aki nem beszélhetik ki magukat, nem tudnak megbékélni.
– Egy hallgatóm mondta, hogy haldokló édesanyjára végig úgy tekintettek, mint szülőre, nem pedig haldoklóra – hozta fel példaként, hogy milyen az, amikor nem idegenkednek a halál miatt a családtagok. Sok embernek fontos, hogy a halála közeledtével megbizonyosodjon arról, hogy valamilyen nyomot fog hagyni a világban. Erre épül napjainkban kanadai mintára a „méltóságterápia”, amelynek során egy kérdéssort tesznek fel a haldoklónak, többek között arról, hogy mit tartott fontosnak az életében, mit valósított meg. Az erről készült dokumentumot a családjának adják, így biztosan tudhatja, hogy emléke ebben a formában is megmarad. – Képzelje el, hogy ez hogyan működhet kórházi környezetben, a gépek csipogása közepette egy többágyas kórteremben – tette hozzá. – Töltsenek minél több időt az unokák a nagyszüleikkel, tegyék fel a kérdéseket – szorgalmazza Hegedűs Katalin, mert szerinte az a legjobb, ha kölcsönösen tudnak minőségi beszélgetést folytatni a családtagok.
Az átértékelődött húsvéttal, pünkösddel, karácsonnyal szemben a halottak napjával kapcsolatban még mindig tartja magát egyféle máz, merevség a társadalom körében. A szakember nem látja indokoltnak ugyanakkor, hogy egy kijelölt napon emlékezünk meg halottainkról, mert a halál annál sokkal természetesebb jelenség.
