Ennek lényegét így foglalja össze: – A magyar társadalom a nyugatival összehasonlítva a tekintetben még mindig egészségesnek mondható, hogy a nők körében viszonylag alacsony, öt százaléknyi azok köre, akik egyértelműen és öntudatosan elutasítják a gyerekvállalást. Hetven százalék akarja összeegyeztetni a családot és a karriert, és a fiatalok közel huszonöt százaléka a családot tekinti élete céljának. Miként utaltam rá, a hetven százalékot kitevő derékhad egy, kettő, esetleg három gyereket hajlandó vállalni. A társadalom termékenységét éppen ezért a nagy családosok száma határozza, helyesebben határozhatja meg. Őket kellene támogatni azzal, hogy a gyermeknevelést munkaként ismeri el a társadalom. Ez az alapvetése az általunk kidolgozott hivatásos szülők életpálya modellnek, a HISZÜK-nek.
Újra kell gondolni az evidenciákat
Sok szakértő tart attól, hogy egy ilyen intézkedés a „felelőtlen”, a gyermekeiből mélyszegénységben élő rétegeket támogatná. Benda József állítja, szó sincs erről.
– Nem erről szól a program. A HISZÜK életpálya modell nem alanyi jogú szociális segély, hanem egy munkaviszony. Nem azonos a ma is létező főállású anyaság intézményével. Egy alkalmassági vizsgához, középfokú – azaz legalább szakmunkás – végzettséghez, büntetlen előélethez kötött, amihez folyamatos képzési, mentorálási támogatás társul.
Ez azért jó megoldás, mert jelenleg éppen a nagycsaládosokat sújtja diszkrimináció, többszörös tehertétellel, pedig éppen őket kellene kiemelten támogatni – jelenti ki a társadalompedagógus, majd a kutatásaikból konkrét számadatok említ: – A harmincöt év feletti korosztályban a családra mint életcélra tekintők száma mintegy kétszázezer pár, s ők szeretnének is még gyermeket vállalni, de az anyagiak szorításában ezt nem tehetik meg. A gyermek a mai világban társadalmi érték, tehát a gyermeknevelés – igaz, ma még „láthatatlannak” nevezett – munka, amit azonban a társadalom eddig nem kívánt megfizetni. Pedig ezt kellene tenni, amihez talán éppen most érkezett el az idő.

Benda József tehát azzal érvel, hogy a támogatások körét egyrészt ki kellene terjeszteni a negyven év felettiekre – hiszen ez a legnépesebb korosztály, és sokan szeretnének még közülük is gyermeket vállalni –, másrészt nem csupán a harmadik, hanem a negyedik, ötödik és a további gyerekek megszületését is ösztönözni kellene. Sőt ezt kellene ösztönözni igazán.
Amikor közbevetem, hogy létezik egy olyan álláspont, miszerint a negyvenedik életévhez közeledve, hát még azon túl egyre nagyobb kockázattal jár a gyerekvállalás, ezt feleli: – Nem vagyok orvos, de tudom, hogy ebben a kérdésben eltérő vélemények olvashatók, ezért óvakodom a határozott kijelentéstől. Ám egy egészséges nő, ameddig termékeny, miért ne hozhatna világra gyermeket? Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy társadalmi léptékben nem ez jelenti az elsődleges kockázatot. Hanem az elhanyagolva, szeretethiányban felnőtt gyerekek tömege. Akikben így egyrészt nem alakul az „ősbizalom” az élet iránt, s felnőve sem tudnak bizalommal tekinteni embertársaikra. Hosszú távon ez vezet az önzésen alapuló társadalomhoz, amelyben élünk. S ma már az is kutatott jelenség, hogy a kisgyermekkori traumát megélt felnőttek sokkal jobban ki vannak téve az ismert népbetegségeknek, amelyek spektruma a cukorbetegségtől a szív-, és érrendszeri képleteken át egészen a rákos megbetegedésekig terjed.
Benda József szinte végszóként fogalmazza meg, miben is gyökerezik a magyar – és hát az európai – társadalom demográfiai válsága.
– Mindennél fontosabb, hogy az ötvenes évektől kezdve a munkavállaló nők aránya huszonötről hetvenöt százalékra emelkedett, ezzel párhuzamosan a termékenység drasztikusan lecsökkent. Ez nem véletlen egybeesés, amit a további transzgenerációs hatások is terhelnek. Ki kell mondani, hogy a fenntartható társadalom érdekében újragondolásra szorul a családtól távoli munkahelyeken végzett munka és a gyermekvállalás egyensúlya. A népesedési válságból való kilábalásnak ez a felismerés és az ebből fakadó teljesen új szemléletű családtámogatási rendszer a legfontosabb feltétele.
Ne féljünk kimondani: megmaradásunk záloga.
„Kádár elvtárs megértette”
A demográfia mint tudományág megszületését éppen a népesedési válság hívta életre Magyarországon. A hatvanas évek elején, amikor a válság jelentkezett, s annak lényegét próbálták elmagyarázni az állami vezetőknek, feljegyezték, hogy „Kádár elvtárs megértette a TFR jelentőségét”. A rendszerváltó mozgalom a népesedési válság orvoslását is zászlajára tűzte, már 1988-ban megfogalmazódott egy demográfiai minisztérium felállításának szükségessége, egy népesedési stratégia elkészítése és a Főállású anyaság intézménye, amely a mai napig nem valósult meg.
– Ez egyfelől sajnálatos, sőt döbbenetes, másfelől azonban látni kell, hogy a hivatásos demográfusok egy része úgy gondolkodik, hogy a „népesedési politika már túlnyerte magát” – fogalmaz meg kemény szavakat Benda József. Nem kimondva, de azt éreztetve, miszerint a válságból való kikecmergésnek hazánkban is vannak ellenlábasai. – Örvendetes ugyanakkor, hogy a 7 pontos akcióterv és a Magyar Nemzeti Bank napjainkban megjelent Versenyképességi programja – hosszú évtizedek bénult csöndje után – végre határozott, új irányt mutat a népességpolitikában.