Ha elfogynak az édesanyák

A magyar demográfiai válság kérdése végre ismét a társadalmi vita homlokterébe került. Benda József ezt tekinti az Orbán Viktor miniszterelnök februári évértékelőjében bejelentett hétpontos családvédelmi akcióterv legfontosabb hozadékának. A társadalompedagógus a számadatokon nyugvó tendenciák alapján nem győzi hangsúlyozni, jelentős késésben vagyunk, azonnali és jelentős mértékű cselekvéssorozatra van szükség.

Benda József azt mondja, a gyereknevelés munka, amit azonban a társadalom eddig nem kívánt megfizetni Fotó: MTI/Balázs Attila

„Az adatok nemcsak azt jelzik egyértelműen, hogy a magyarság demográfiai helyzete nem fenntartható, hanem azt is, hogy a helyes irányban történő gyors elmozdulás esetén fél évünk van még arra, hogy a tendenciát megfordíthassuk.”

SZÉLES TÁRHÁZ

Családi pótlék, gyes, gyed, családi adókedvezmény – a családpolitikai intézkedéseknek széles tárháza van. Átmenetileg az adott korban mindegyik hozzájárult a demográfia válság enyhítéséhez, de megoldást nem jelentett – állítja Benda József. A családi pótlékot már 1912-ben törvénybe iktatták, de társadalombiztosítási szolgáltatássá 1946-ban vált, s az után is többször módosították a kedvezményezettek körét. A gyest 1968-ban, a gyed-et pedig 1985-ben vezették be, legsikeresebb beavatkozásnak mégis az 1972-ben hozott, úgynevezett népesedéspolitikai határozatok bizonyultak, legalábbis átmenetileg. Vajon miért?

– A legfontosabb intézkedéseket kiemelve 1972-ben kiterjesztették a családi pótlékot a második gyermekre, s ekkortól lehetett igényelni a kamatmentes lakáshitelt, a három gyermekesek hamarabb juthattak lakáshoz, és persze már létezett a gyes. Összehasonlítva azokkal az évekkel, amikor a gyerekek jelentős hányada nem csupán napi, hanem heti, sőt havi bölcsődében nevelkedett, ez jelentős előrelépés volt. Éppen azért hozott eredményt, mert lehetővé tette az édesanyáknak, hogy megfelelő körülmények mellett otthon maradhassanak a gyermekeikkel. Ezek a juttatások később aztán vesztettek az értékükből, s tovább emelkedett a munkába álló édesanyák aránya, ami óhatatlanul a termékenység csökkenéséhez vezetett – összegzi Benda József.

Benda József, a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztályának elnöke, az Összefogás a Gyermek és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely vezetője a január 12-én – még a Magyar Időkben – megjelent elemzésében tükröt mutatott nem csupán a demográfus szakmának, a politikai döntéshozóknak, hanem a teljes magyar társadalomnak. E kijelentést ugyanis, bárhogyan is szeretnénk, nem lehet másként olvasni: ha fél éven – azaz most már csupán négy hónapon – belül nem történik látványos fordulat a magyar népesedési folyamatokban, akkor a magyarság megmaradási esélyei – legalábbis a matematikai összefüggések rendszerében – konvergálnak a nullához; egészen pőrén fogalmazva, a magyar nép visszafordíthatatlanul elveszíti tartalékait.

Jól értelmezem a sorait, erről van szó? – kérdezem személyes találkozásunkkor, amire a társadalompedagógus szakember bólint egyet.

– A szakadék szélén egyensúlyozunk évek óta – kezd bele a magyarázatba. Egy közösség, egy ország várható népességét a következő képlettel lehet a legegyszerűbben leírni: várható élettartam szorozva az éves születésszámmal. Mivel Magyarországon ez utóbbi szám idestova egy évtizede kilencvenezer, a várható élettartam pedig durván hetven év, adódik, hogy a jelenlegi tendenciák mellett a magyarság lélekszáma néhány évtized alatt hat egész hárommillió fő alá kerül.

Ebből az is következik, hogy a tízmilliós népesség megtartásához évente legalább 140 ezer gyereknek kellene születnie – a jelenlegi 90 ezerrel szemben. S mielőtt erősen hitetlenkednénk, vessük közbe, az évi 90 ezer születés még a kedvező szcenárió, hiszen a számában fogyatkozó népességnek kellene évtizedek múltán is évente kilencvenezer utódot világra hoznia, ami a jelenlegi folyamatok mellett képtelenségnek tűnik.

– Nem véletlen, hogy a demográfus szakma nem használja ezt az egyszerű képletet, mert mintha a közérthetőség helyett éppen az lenne a cél, hogy a népesedés ügye mint valami elvont kérdés jelenjen meg a tudományos és a társadalmi vitákban – teszi hozzá Benda József.

Felvetem, hová lettek, miért nem láthatóak, hallhatóak manapság a szellem olyan óriásai, mint Illyés Gyula, Kodolányi Lajos, Fülep Lajos, s közülük is talán az első helyre kívánkozva Fekete Gyula, akik már a hatvanas években felhívták a figyelmet az aggasztó tendenciákra.

– A kormány évek munkájával jelentős eredményeket ért el a családok középpontba állításával. Ma már az alkotmánytól a médián keresztül a GDP-ig sok területen áttörést értünk el a családbarát szemlélet kialakítása felé – sorolja az eredményeket ki Benda József. Majd hozzáteszi: – Elégedettségre még sincs okunk, mert óriási fenyegetéssel állunk szemben.

Ez az, amit az emberek valamiért nem akarnak megérteni, elfogadni. Hiszen ma is dolgukra indultak, holnap, sőt négy hónap múlva is ezt teszik, az élet nem áll meg, az időjárás is szeszélyes, „majd születik több gyerek is” – a köznyelvben így szokás elütni ezt a problémát.

Miért nem tűr tehát további halasztást a válság kezelése?

– Többé-kevésbé köztudott, hogy Magyarországon az ötvenes évek közepén több éven át viszonylag magas volt a születések száma – ismerteti a folyamatokat Benda József –, meghaladta az azt megelőzőleg csak a húszas években, a harmincas évek elején regisztrált évi kétszázezer főt.

Az igazi zuhanás 1954-ben kezdődött

A Ratkó-korszak gyermekei, vetem közbe, amire helytelenítőleg rázza a fejét.

– Igen, így szokás emlegetni őket, de ez nem egészen pontos, ugyanis részletes elemzéssel kimutatható, hogy nem pusztán, sőt megkockáztatom elsősorban nem az abortusztilalom okozta a magas születésszámokat, hiszen a csökkenés már a rendelet 1956. évi visszavonása előtt megindult. A forradalom évében húszezerrel kevesebben születtek, mint 1955-ben. Az igazi zuhanás 1954-ben indult meg, és 8 év alatt majdnem százezerrel csökkent a születések száma.

Döbbenetes fordulat, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy mindez összefüggésben lehet a kommunista-szocialista berendezkedéssel.

A folyamatot a hatvanas években sikerült megállítani, sőt a hetvenes évek közepére szinte megfordítani, ekkor a legmagasabb termékenységű évben, 1975-ben, kis híján ismét elérte a kétszázezret a születések száma.

Ezt a korosztályt szokás Ratkó-unokákként emlegetni, ami ellen Benda József természetesen ismét szelíden tiltakozik. A lényeg mindebből már kihüvelyezhető. Elértünk azokhoz az évekhez, amikor egyfelől egy nagyszámú generáció a halálozás küszöbéhez ért, egy másik – jellemzően az előző gyermekeiből álló – pedig kilép a termékenység időszakából.

S a tendencia a hetvenes évek közepétől – kisebb ingadozásokkal – változatlan. Folyamatosan csökken a születések száma, először 1998-ban esett 100 ezer alá, 2011-ben és tavaly pedig már a 90 ezret sem érte el.

Így hát azt se gondoljuk, hogy népességfogyásunk magától megáll majd valamikor durván hatmillió főnél. A folyamat ugyanis – miként már utaltunk rá – öngerjesztő: az egyre csökkenő lélekszámú népességnek kellene pótolni az egyre növekvő hiányt. Még egyszerűbben fogalmazva: a szülőképes korban lévő nők száma olyan mértékben lecsökken, hogy nem lesz, aki megszülje a magyar gyerekeket.

Hogy mi vár ránk a következő évtizedben, azt Benda József a magyar korfát elemezve magyarázza el.

– A termékenységi korhatárt a demográfus szakma negyvenöt évnél húzza meg, a népesedési intézkedéseknél a döntéshozók valamiért negyven évvel kalkulálnak. A legnagyobb létszámú női generációk ma már 41-43 évesek. A negyven éves hölgyek száma 2019-ben 81 ezer fő, ami évente ötezerrel fogyatkozik. Öt év múlva 55 ezer, majd egy újabb drasztikus törés következtében tíz év múlva már csupán 35 ezer lesz.

A számok nyelvén ezért fordult drámaivá a magyar demográfiai helyzet.

SIKERTÖRTÉNET?

Mikor vonhatjuk le a következtetést, hogy az év elején bejelentett hétpontos családvédelmi akcióterv mennyire lesz sikeres? – erről is kikértük Benda József véleményét.

– Az abortuszok számának remélt csökkenéséből, a terhességgondozásra jelentkezők számának növekedéséből már fél éven belül le lehet szűrni az intézkedések vélhető hatását. A TFR esetleges néhány százalékpontos emelkedése az én felfogásom szerint ma már nem elégséges. További lépésekkel, a HISZÜK életpálya modellel, meggyőződésem, hogy a születések számát akár egy éven belül tíz-tizenöt százalékkal lehetne növelni – jelenti ki.

A HISZÜK-ről a szakértői műhely honlapján lelhetők föl bővebb információk.

Egy újabb fogalmat megemlítve, a teljes termékenységi arányszámnak, a TFR-nek (tehát az egy nőre jutó gyerekek számának) konstans népesség esetében 2,1 körül kellene szóródnia. Magyarországon ez a mutató a hetvenes évek néhány évfolyamát leszámítva 1958 óta nem éri el ezt a szintet, a rendszerváltozás idején 1,8-1,9 között ingadozott, majd lecsökkent 1,3-ra, sőt az alá is, az elmúlt években emelkedett enyhén, 1,5-re. A ránk váró jövőt elemezve, évfolyamonként 35 ezer szülőképes nővel számolva a 90 ezres szinthez a TFR-nek jóval 2,5 fölé kellene ugrania.

– A Magyar Nemzeti Bank versenyképességi programjában megfogalmazott 110 ezres születésszám eléréséhez, évjáratonkénti 55 ezer körüli szülőképes korú nővel számolva, minden családban legalább két gyermeknek kellene születnie, és akkor juthatnánk el egy 8 milliós népességhez. A tízmilliós népesség eléréséhez évi 140-150 ezres születésszámra volna szükség, ami már 3 fölötti TFR-t feltételez – hivatkozik az MNB közelmúltban napvilágot látott elemzésére Benda József.

Ki fogja tehát megszülni a magyar gyerekeket? Hogyan állítható meg, megállítható-e egyáltalán a népességcsökkenés folyamata?

Kevésbé drámaian, a jelenre, a rövid távú folyamatokra összpontosítva úgy is megfogalmazhatjuk ezt a kérdést: mit remélhetünk a hétpontos családvédelmi akciótervtől?

– A csok demográfiai szempontból még nem értékelhető – szögezi le elöljáróban Benda József.

– A négy gyermeket nevelő nők szja-mentessége szép gesztus, ám nem ismerjük, a gyermekszületésekre milyen hatást fejthet ki. Nemrég reprezentatív felmérést készítettünk a fiatalok körében, megkérdezve, mire lenne szükségük ahhoz, hogy további gyermekkel gyarapodjon a családjuk. Az eredmények azt mutatják, hogy család és karrier egy, kettő, legfeljebb három gyermek esetében egyeztethető össze.

Benda József azt mondja, a gyereknevelés munka, amit azonban a társadalom eddig nem kívánt megfizetni
Fotó: MTI/Balázs Attila

Az a nő, aki négy vagy több gyereket vállal, az lényegében az életét a gyerekei felnevelésének rendeli alá. Ennek a rétegnek a támogatása a még előttünk álló legsürgősebb feladat. A kérdés szerepelt is a nemzeti konzultációban, várjuk a bejelentését, amit az akcióterv egyelőre nyitva hagyott.

A hétszemélyes autóvásárlás állami támogatása két és fél millió forinttal ismét egy kis segítség, de mivel csak új autó esetében hívható le, kevesek számára elérhető. A tízmillió forintos hitel, amely három gyermek esetében támogatássá alakul át, reményeink szerint növelheti a gyermekvállalási kedvet, de tovább kellene lépnünk. Véleményem szerint a négy és több gyerekes családok számának jelentős jelenthetné a kiutat a válságból.

Eltűntek a négy és több gyerekes családok

Benda József ekkor előkeresi a statisztikai adatokat, amelyek azt mutatják, hogy a négy és több gyerekes családok lényegében eltűntek a magyar társadalomból. Az adatok – ahogy ő mondja, generációtörténeti – elemzésével eljutunk oda, amit ő és az általa vezetett Összefogás a Gyermek- és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely lényegében az egyetlen, de reális megoldásnak tekint.

Ennek lényegét így foglalja össze: – A magyar társadalom a nyugatival összehasonlítva a tekintetben még mindig egészségesnek mondható, hogy a nők körében viszonylag alacsony, öt százaléknyi azok köre, akik egyértelműen és öntudatosan elutasítják a gyerekvállalást. Hetven százalék akarja összeegyeztetni a családot és a karriert, és a fiatalok közel huszonöt százaléka a családot tekinti élete céljának. Miként utaltam rá, a hetven százalékot kitevő derékhad egy, kettő, esetleg három gyereket hajlandó vállalni. A társadalom termékenységét éppen ezért a nagy családosok száma határozza, helyesebben határozhatja meg. Őket kellene támogatni azzal, hogy a gyermeknevelést munkaként ismeri el a társadalom. Ez az alapvetése az általunk kidolgozott hivatásos szülők életpálya modellnek, a HISZÜK-nek.

Újra kell gondolni az evidenciákat

Sok szakértő tart attól, hogy egy ilyen intézkedés a „felelőtlen”, a gyermekeiből mélyszegénységben élő rétegeket támogatná. Benda József állítja, szó sincs erről.

– Nem erről szól a program. A HISZÜK életpálya modell nem alanyi jogú szociális segély, hanem egy munkaviszony. Nem azonos a ma is létező főállású anyaság intézményével. Egy alkalmassági vizsgához, középfokú – azaz legalább szakmunkás – végzettséghez, büntetlen előélethez kötött, amihez folyamatos képzési, mentorálási támogatás társul.

Ez azért jó megoldás, mert jelenleg éppen a nagycsaládosokat sújtja diszkrimináció, többszörös tehertétellel, pedig éppen őket kellene kiemelten támogatni – jelenti ki a társadalompedagógus, majd a kutatásaikból konkrét számadatok említ: – A harmincöt év feletti korosztályban a családra mint életcélra tekintők száma mintegy kétszázezer pár, s ők szeretnének is még gyermeket vállalni, de az anyagiak szorításában ezt nem tehetik meg. A gyermek a mai világban társadalmi érték, tehát a gyermeknevelés – igaz, ma még „láthatatlannak” nevezett – munka, amit azonban a társadalom eddig nem kívánt megfizetni. Pedig ezt kellene tenni, amihez talán éppen most érkezett el az idő.

Benda József tehát azzal érvel, hogy a támogatások körét egyrészt ki kellene terjeszteni a negyven év felettiekre – hiszen ez a legnépesebb korosztály, és sokan szeretnének még közülük is gyermeket vállalni –, másrészt nem csupán a harmadik, hanem a negyedik, ötödik és a további gyerekek megszületését is ösztönözni kellene. Sőt ezt kellene ösztönözni igazán.

Amikor közbevetem, hogy létezik egy olyan álláspont, miszerint a negyvenedik életévhez közeledve, hát még azon túl egyre nagyobb kockázattal jár a gyerekvállalás, ezt feleli: – Nem vagyok orvos, de tudom, hogy ebben a kérdésben eltérő vélemények olvashatók, ezért óvakodom a határozott kijelentéstől. Ám egy egészséges nő, ameddig termékeny, miért ne hozhatna világra gyermeket? Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy társadalmi léptékben nem ez jelenti az elsődleges kockázatot. Hanem az elhanyagolva, szeretethiányban felnőtt gyerekek tömege. Akikben így egyrészt nem alakul az „ősbizalom” az élet iránt, s felnőve sem tudnak bizalommal tekinteni embertársaikra. Hosszú távon ez vezet az önzésen alapuló társadalomhoz, amelyben élünk. S ma már az is kutatott jelenség, hogy a kisgyermekkori traumát megélt felnőttek sokkal jobban ki vannak téve az ismert népbetegségeknek, amelyek spektruma a cukorbetegségtől a szív-, és érrendszeri képleteken át egészen a rákos megbetegedésekig terjed.

Benda József szinte végszóként fogalmazza meg, miben is gyökerezik a magyar – és hát az európai – társadalom demográfiai válsága.

– Mindennél fontosabb, hogy az ötvenes évektől kezdve a munkavállaló nők aránya huszonötről hetvenöt százalékra emelkedett, ezzel párhuzamosan a termékenység drasztikusan lecsökkent. Ez nem véletlen egybeesés, amit a további transzgenerációs hatások is terhelnek. Ki kell mondani, hogy a fenntartható társadalom érdekében újragondolásra szorul a családtól távoli munkahelyeken végzett munka és a gyermekvállalás egyensúlya. A népesedési válságból való kilábalásnak ez a felismerés és az ebből fakadó teljesen új szemléletű családtámogatási rendszer a legfontosabb feltétele.

Ne féljünk kimondani: megmaradásunk záloga.

„Kádár elvtárs megértette”

A demográfia mint tudományág megszületését éppen a népesedési válság hívta életre Magyarországon. A hatvanas évek elején, amikor a válság jelentkezett, s annak lényegét próbálták elmagyarázni az állami vezetőknek, feljegyezték, hogy „Kádár elvtárs megértette a TFR jelentőségét”. A rendszerváltó mozgalom a népesedési válság orvoslását is zászlajára tűzte, már 1988-ban megfogalmazódott egy demográfiai minisztérium felállításának szükségessége, egy népesedési stratégia elkészítése és a Főállású anyaság intézménye, amely a mai napig nem valósult meg.

– Ez egyfelől sajnálatos, sőt döbbenetes, másfelől azonban látni kell, hogy a hivatásos demográfusok egy része úgy gondolkodik, hogy a „népesedési politika már túlnyerte magát” – fogalmaz meg kemény szavakat Benda József. Nem kimondva, de azt éreztetve, miszerint a válságból való kikecmergésnek hazánkban is vannak ellenlábasai. – Örvendetes ugyanakkor, hogy a 7 pontos akcióterv és a Magyar Nemzeti Bank napjainkban megjelent Versenyképességi programja – hosszú évtizedek bénult csöndje után – végre határozott, új irányt mutat a népességpolitikában.