Segítséget kérni a legbátrabb lépés

Amikor Petke Zsolt beismerte magának, hogy alkoholfüggő, már hosszú évek óta osztályvezető főorvosként dolgozott. Az addiktológus büszke arra, hogy az otthonról hozott mintákat és a gyermekkori sérüléseit képes volt felülírni és letenni a poharat. Az alkoholizmus és a generációkon átívelő titkolózás összefüggéseiről, az ellátórendszert ért kritikáról és a közös újrakezdésről beszélgettünk a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) osztályvezetőjével.

A szakorvos, aki maga is küzd a betegséggel, több mint három éve tiszta Fotó: Mirkó István

– A statisztikák szerint 1997 óta 47 százalékkal csökkent a becsült alkoholbetegek száma. Az ellátórendszerbe került női alkoholfüggők száma pedig az elmúlt húsz évben 37 százalékkal lett kevesebb. Ez valós eredmény, vagy azt jelenti, hogy egyre kevesebben kérnek segítséget?

– Hiszem, hogy évről évre kevesebb az alkoholfüggő, és egyre többen kérnek segítséget, vagyis vállalnak felelősséget önmagukért. Ugyanakkor a nőknél sajnos még mindig nem fér bele a családi idillbe egy zugivó családanya, akinek „az lenne a feladata, hogy megteremtse a harmóniát”. Tizennyolc éve, amikor elkezdtem dolgozni, már az is nagy szó volt, ha valaki segítséget mert kérni. Számomra az lenne a további fejlődés, ha a családtagok támogatni tudnák egymást a változásban, elsősorban azzal, hogy mindenki a maga problémáira kér segítséget.

– Az ellátórendszert az utóbbi időben az a kritika érte, hogy a férfiakra szabták, és elmarad a nők trauma­központú megsegítése.

– Ezt nem lehet ennyire leegyszerűsíteni. Mindkét nem ugyanolyan veszélyeztetett. Amikor valaki segítséget kér, nem a traumafókusz az első, hanem a józanság beállítása. A hölgyek véleményem szerint azért kérnek nehezebben segítséget, mert a társadalom erősebben megbélyegzi a női szerhasználókat. A megelőzés fontos mérföldköve, hogy a függőséget megszabadítsuk a megbélyegzettségtől, azaz átkeretezzük a „nő létedre” mondatot, és népszerűbbé tegyük azt, hogy segítséget kérni bátorság.

– Miben más egy női alkoholista?

– Klinikai tapasztalataim szerint kiugróan magas a szexuális bántalmazás a nők körében. Olyan traumákat hoznak be hozzánk, amelyeket még a tapasztalt terapeutának is nehéz hallgatnia. A női függőket ráadásul a közösség kirekeszti, így inkább gyógyszerhasználókká válnak, mert az kevésbé szembetűnő. Senki sem szórakozásból válik függővé, mind súlyos elakadásokkal küzdenek. Ez fakadhat fizikai bántalmazásból, de a beszélgetés hiányából vagy az érzelmek megvonásából is. Bőven bele lehet rokkanni abba, ha gyerekkorunkban senki nem kíváncsi az érzelmeinkre. Három dolog hiányzik a függő családjában: a beszélgetés, az érzésekről való diskurzus és a bizalom.

– Mikor beszélünk függőségről?

– Amennyiben a kliensnek és/vagy a környezetének zavaró a szerhasználat. A felépülés tehát csak akkor indulhat el, ha a függő, valamint a környezete – tehát a szülők és a barátok – is szeretne változtatni. Gyakran fordulnak ugyanis hozzánk a rokonok, hogy elrendezzék a gyerek, a mama, a szomszéd kezelését, meg akarnak változtatni egy családtagot, miközben a legjobb, amit tehetnek, ha magukon dolgoznak elsősorban, mondjuk egy hozzátartozói csoportunkban. Nekik is éppen úgy szükségük van segítségre, ez ugyanis nem egyéni, hanem családi betegség.

– Tehát az úgynevezett transzgenerációs trauma, vagyis az örökölt családminták miatt is kialakulhat a szenvedélybetegség?

– Pontosan erről van szó! A felmenőink tovább örökítik nekünk a hozott mintáikat, valamint az általuk megélt traumákat és félelmeket, amelyeket mi szintén továbbadunk a gyermekeinknek. Ez egy ördögi kör, de a jó hír az, hogy ezen a személyiségbe kódolt állapoton lehet változtatni. Segítőként az a dolgom, hogy rávilágítsak és segítsek kitörni a családi hiedelmek szorításából. Tehát attól, mert az apám és az ő apja is ivott, nekem még nem ez a sorsom. Az első lépés az, hogy megvizsgáljuk ezeket az érzéseket, és felismerjük, hogy az őseink­től kapott mintákat nem feladatunk tovább cipelni. Ezután következik az önértékelés javítása.

– A családi sérelmeken túl lehet valamilyen nemzeti lélektani oka is annak, hogy élen járunk az alkoholizmusban?

– Európában átlagosan 45 százalék nagyivó, míg hazánkban ez a szám 53 százalék. Ez jelentős többlet. Európában kiugró az individualitásunk, vagyis egyedül akarjuk megoldani a problémáinkat, nehezen kérünk és fogadunk el segítséget. Ez a tulajdonság meleg­ágya a függőségeknek, karnyújtásnyira vannak a lelki elakadások. A nagymama nem mondja el, hogy mit tettek vele az oroszok, a papa nem mondja el, mit csinált a náci időkben, majd mit jelentett a a szomszédokról. A családban nem beszélünk a múltról, hiányzik a szembenézés magunkkal, a tévedések belátása, a jóvátételek, majd önmagunk elfogadása. A gyermek aztán örökli ezt a feszültséget, az ezekből fakadó félelmeket, ami alapja a függőségek kialakulásának, mivel a szerhatás az egyetlen, amely ezt a rossz érzést megszünteti.

A szakorvos, aki maga is küzd a betegséggel, több mint három éve tiszta
Fotó: Mirkó István

– Hogyan lehet ezt az örökséget átírni?

– Beszélni kell a titkokról, dolgozni kell az elfogadáson, valamint a másokkal szemben támasztott elvárások csökkentésén. Tudatosítanunk kell magunkban, és dolgoznunk kell rajta, hogy a felmenőink döntéseivel nekünk nincs dolgunk. Ezt nekem meg kellett tanulnom, mert úgy nőttem fel, hogy „lehetett volna jobb is” vagy „két pofon a kulcsa annak, hogy holnap majd ötöst hozol az iskolából”. Szülőként fontosnak tartom, hogy beszélgessünk a gyermekeinkkel az érzésekről, arról, hogy nem vagyunk szuperhősök. Ha a gyermek látja, hogy a példaképei segítséget kérnek az elakadásaikra, kommunikálnak, ő is így tesz majd.

– Egy felépülő alkoholista mesélte, hogy már hat éve tiszta, az édesanyja viszont – bár nem ismeri be – alkoholista, ezért kerüli a vele való kapcsolatot. Mit gondol, ezzel az elfordulással nem növeli a visszaesés esélyeit?

– A józanságot még azelőtt szükséges megerősíteni, hogy az érintett szembenézne azokkal a traumákkal, amelyek gyerekként vagy felnőttként érték. Csak ezután lehet elkezdeni a szülőkkel való munkát vagy egy mélyebb pszichoterápiát, hogy a függőséghez vezető traumákat elfogadja, majd elengedje. Ám ha a környezete nem áll készen részt venni ebben a munkában, a felépülő számára veszélyes visszamenni a régi barátokhoz, de még a családjához is, hiszen „a régi játszótéren, a régi játszópajtásokkal” könnyen visszaeshet. A felépülés első lépései tehát a józanodás és az újratervezés.

– Mennyi idő kell a stabilizálódáshoz?

– Két év absztinencia egy biztató eredmény, öt év egy jó kezdés a józan élethez, azonban már két-három hónap józanság elég ahhoz, hogy a klien­seink hangulata, elégedettségük az élettel soha nem látott magaslatra emelkedjen. A felépülés első évében emiatt kerülni kell a meghatározó döntéseket, ne vágjunk bele új párkapcsolatba vagy munkába, mert a józanság ilyenkor eléggé törékeny. Osztályunkon, az OPAI addiktológiáján a csoportterápiás kezelés három-négy hónapig tart, ezalatt a kliens intenzív képzésen vesz részt, amely megtanítja őt arra, hogyan legyen tartósan józan a jövőben. Ezen belül a családkonzultációinkon együtt foglalkozunk a függővel és családtagjaival, a hozzátartozói csoportokon pedig külön a családtagokkal folyik a munka.

– Ön is felépülő függő. Megbocsátott a szüleinek?

– Dolgozom rajta. Ez egyfajta indikátor számomra: ha felerősödik bennem a harag, azt jelenti, hogy túlhajtottam magam, érzékenyebb vagyok, és többször kell csoportra járnom. Édesanyámmal vannak nézeteltéréseink, ilyenkor tudom, hogy magamon, a saját hozzáállásomon kell változtatnom. El kell fogadnom, hogy ők úgy szerettek, ahogy tudtak, ezt hozták a csomagban. Én azonban felelős vagyok azért, amit ebből továbbadok, ezen nekem kell dolgoznom.

– Mi volt az első lépése a gyógyulás felé?

– A gyermekeimmel megélt kudarcaim. Három- és ötévesek voltak a fiaim, amikor azt éreztem, hogy a bennem lévő haragot és elégedetlenséget képtelen vagyok távol tartani tőlük. Gyakran kioktattam őket, hogyan kell viselkedniük, mit kellett volna tenniük és miért nem teljesítettek jobban. Amitől valójában legbelül szabadulni akartam, rájuk zúdítottam. Aztán mellbe vágott egy érzés: a bennem lévő frusztráltságért nem okolhatom a gyermekeimet, hiszen ők olyanok, amilyennek nevelem őket. Akkoriban esténként megittam két fröccsöt, mert úgy éreztem, hogy akinek ilyen nehéz hivatása van, aki ennyit dolgozik, az megérdemli, hogy kicsit lazítson. A beszélgetésünkkor 1167 napja tiszta voltam.

– Egy anonim alkoholista közösségben hallottam azt, hogy sokaknak az „üzenetátadás” segített megtenni az első lépést.

– Ez nagyon fontos aspektus a szerhasználók életében. Amikor az egyik szenvedélybeteg megkapja azt az üzenetet egy másik, felépülőben lévőtől, hogy lehet másképp is élni, akkor a gyógyulási folyamat tulajdonképpen az egészségügyi ellátórendszer kihagyásával kezdődik el; és ez jól is van így. A függőség nem egy elmebaj, hanem a magány, a bizalmatlanság, az alacsony önértékelés problémája. A közösségnek vagy egy önkormányzatnak is fontos szerepe van a felépülésben, például ha helyet ad az önsegítő csoportok működéséhez. A változás legbátrabb lépése az, hogy önsegítő közösséghez merünk fordulni. Én is ezt tartom életem legbátrabb lépésének.

Naponta nyolcezer haláleset

Évente hárommillió ember hal bele az alkoholfogyasztásba világszerte, ez napi átlagban több mint nyolcezer áldozatot jelent – derült ki az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2018-as jelentéséből. Ez azt jelenti, hogy húsz emberből egy az alkohol miatt hal meg. A WHO adatai szerint az alkohol miatti halálesetek egyharmada az ittas vezetés és a verekedés miatt történik, míg az áldozatok 21 százaléka alkohol okozta emésztőrendszeri betegségbe, 19 százaléka szív- és érrendszeri betegségbe hal bele. Főképp Európában és Amerikában, a 20–39 év közötti férfiak veszélyeztetettek, a hárommillió alkohol okozta haláleset áldozatai közül 2,3 millió férfi volt. A rendszeres alkoholfogyasztók naponta átlagosan hét és fél deci sörnek, két pohár bornak vagy két pohárnyi röviditalnak megfelelő mennyiséget isznak meg.