Lassan gyógyulnak a nagy sebeink

Kolontár, Devecser, Szajol, Deutschlandsberg, Ózd, Komárom és Ököritófülpös olyan települések, amelyek hallatán a legtöbbünknek azonnal brutális balesetek, természeti és ipari katasztrófák jutnak eszébe. Olyan évtizedes, évszázados, az emlékezetünkbe égett tragédiák, amelyekben több tucat vagy akár több száz ártatlan ember veszett oda. Bár az érintett településeken mindenütt próbálják feldolgozni a szörnyűségeket, időről időre, egy rövid pillanatra szembenéznek a veszteségeikkel, és együtt emlékeznek meg az elhunytakról.

Ajka közelében 2010. október 4-én szakadt át a vörösiszap-tározó gátja, ami tíz ember életét követelte Fotó: MTI/Nagy Lajos

Minden év október 4-én 12.30-kor, a 2010-es vörösiszap-katasztrófa időpontjában koszorúzást tartanak a kolontári emlékhelyen, az életfánál. Magyarország legnagyobb ipari szerencsétlenségé­ben kilenc kolontári ember halt meg és sokan megsérültek.

Éppen ezért minden megemlékezés kezdetén kilencszer kondul meg a lélekharang, amelyet adományként kaptak egy őrbottyáni harangöntő mestertől.

Ajka közelében 2010. október 4-én szakadt át a vörösiszap-tározó gátja, ami tíz ember életét követelte
Fotó: MTI/Nagy Lajos

Délután öt órakor gyászmisét tartanak az elhunytak emlékére, a szertartáson a hozzátartozók is részt vesznek. Utána Tili Károly polgármester beszédet mond, majd a tömeg fáklyás felvonulással végigsétál az egykor elöntött területeken. Minden egyes letarolt ház helyén kis tábla áll, ahol mécsest helyeznek el, és néma főhajtással emlékeznek.

– Az elvesztett emberek a mai napig Kolontárhoz tartoznak; csak az hal meg, akit elfelejtenek. Az utókornak kötelessége megemlékeznie egy ilyen tragédiáról – fogalmazott Tili Károly.

Nem felejtik a vörösiszap-katasztrófát a szomszédos Devecseren sem, ahol ugyan közvetlenül a tragédiában senki nem vesztette életét, de Ferenczi Gábor polgármester szerint többen a sorscsapás utáni hetekben, vélhetően azzal összefüggésben haltak meg.

Úgy véli, ezek az emberek kimutathatóan a tragédia miatti egészségkárosodás következtében hunytak el hetekkel később, akár szívinfarktusban. Emellett rengeteg volt a sérült, a katasztrófa nagyon sok családot érintett.

– Felejtenének az emberek, de egy ilyen traumát nem lehet kitörölni. S azért is kell emlékezni, hogy emlékeztetni tudjunk mindenkit arra: még egy ilyen tragédia nem történhet meg.

Nem szabad a profithajhászásnak olyan méreteket öltenie, hogy az emberek élete, biztonsága másodlagos legyen – hangsúlyozta Ferenczi Gábor. Devecserben is minden évben október 4-én tartják a megemlékezést, amely délután a Makovecz-lakóparkban, az Újjászületés-kápolnánál egy ökumenikus istentisztelettel kezdődik, előtte a Devecseri Ifjúsági Fúvószenekar ad elő térzenét.

Ezután jó idő esetén a lakóparkból, ahová a károsult családok egy részét átköltöztették, átvonulnak az emlékparkba, oda, ahol a bajba jutott emberek korábban laktak.

Beszédeket tartanak és koszorúznak a kopjafánál, amelyet néhány évvel ezelőtt állítottak. A helyi mesterek munkáján tizennyolc, a katasztrófában megsemmisült utca táblája látható.

Közös sírban nyugszanak

Csaknem harminc évvel ezelőtt, 1990. március 3-án az ózdi kohászat a legtragikusabb napját élte meg. A folyamatos acélöntőműben a száztonnás üstből elfolyt az acél, ami vízzel találkozva hidrogénrobbanást okozott. A tragédiában tizenhárom munkás halt meg, összesen 23 gyermek vesztette el az édesapját.

A város önkormányzata március 3-át a megemlékezés napjává nyilvánította, a gyári temetőben emlékoszlopot állítottak, amelyre a tizenhárom elhunyt nevét felvésték. Emellett az ifjúsági parkban emlékfákat ültettek, és emlékkövet helyeztek el; utóbbit később az egykori robbanás közelébe, a helyi ipari park területére szállítottak át.

– Minden ötödik évben nagyszabású rendezvényt szervezünk, de a köztes időben is koszorúzunk, és emlékezünk a tragédiában elhunytakra az önkormányzattal együttműködve. Jövőre kerek évforduló lesz, amire szeretnénk méltóképpen felkészülni, ehhez pályázati forrásokat is keresünk – közölte lapunkkal Bokor Sándor, az Ózdi Ipari Örökségvédők Baráti Körének tagja. A férfi annak idején az üzemben dolgozott, ismerte a legtöbb elhunytat, egyikük nagyon jó barátja volt.

Hatalmas mulatságnak indult, de borzalmas tragédia lett abból a húsvéti bálból, amelyet 1910. március 27-én, vasárnap rendeztek a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Ököritófülpösön (akkori nevén Szatmárököritón). A bálra tizenhét községből érkeztek fiatalok, összesen hatszázötvenen zsúfolódtak össze az eseménynek otthont adó csűrben.

A szerencsétlenség azért következett be, mert az épület rágyulladt a húsvéti bálozókra. Az építmény hatalmas terét lampionok világították meg, amelyek akkor főként disznóhólyagból készültek, bennük pedig gyertya világított.

Egy ilyen lampion fogott tüzet, majd a lángok nagyon gyorsan terjedtek, a tetőszerkezet égő darabjai szinte rögtön elkezdtek lehullani a bálozókra. Az emberek pánikba estek, sokan nem tudták idejében elhagyni a csűrt, mert két kijárat is zárva volt. A rendezők előzőleg így próbálták akadályozni, hogy a bálba bárki jegy nélkül jusson be.

A tragédiában összesen 312 ember halt meg, továbbá kilencvenkilencen megsérültek. A tűzvészre a csűr helyén álló parkban emlékoszlop emlékeztet.

Az épületben egyébként 1886-ban is volt egy tragikus esemény, akkor – szintén egy bálban – hatalmas verekedés tört ki, előkerültek a bicskák is, végül öten meghaltak, huszonhatan megsebesültek. Szabó Béla polgármester érdeklődésünkre arról tájékoztatott, hogy minden évben megkoszorúzzák a tűzvész emlékművét.

– Az elhunytakat annak idején közös sírban temették el, amelyet szeretnénk majd felújítani. A tragédia az iskolában is téma, a mai napig nem felejtjük el, ami annak idején történt – tette hozzá.

Pap lett a megmentett kisfiúból

Minden idők legnagyobb magyarországi földrengése több mint 250 évvel ezelőtt, 1763-ban volt Komáromban, a város térségét a Richter-skála szerinti 6,3-as fokozatú földmozgás rázta meg. Hatvanhárman haltak meg, a településen álló 1169 épületből 279 ház összeomlott, csaknem nyolcvan pedig megrongálódott.

Molnár Attila, Komárom polgármester elmondta, hogy sem náluk, sem Észak-Komáromban nem tartanak külön megemlékezést a tragédiáról. – A Selye János Kórház régi kastélyparkjának a kertjében van egy Szentháromság-szobor, amely a földrengés áldozatainak állít emléket. Ha valaki hozzánk látogat, erre mindig felhívjuk a figyelmét.

Ugyanakkor bármennyire is régen volt a természeti csapás, az emberek fejében ott élnek a történtek. Amikor 2013 nyarán volt a nagy árvíz, sokan mondták, hogy csak nehogy egy újabb földrengés legyen – jegyezte meg Komárom első embere.

A szajoli vonatszerencsétlenség a magyar vasút történetének egyik legsúlyosabb balesete volt. Az 1994. december 2-án történt tragédia emberi mulasztás miatt következett be, a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat – a mozdonyt és az első kocsit kivéve – úgynevezett váltófelvágás miatt rohant nagy sebességgel az állomásépületbe.

A balesetben huszonheten a helyszínen életüket vesztették, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig különböző sérüléseket szenvedtek. A vasútállomáson, a baleset helyszínén emlékművet állítottak, amit 1996. június 29-én avattak fel.

Szajol, 1994. december 2.: harmincegy halott
Fotó: MTI/Barna Sándor

Szöllősi József, Szajol első embere elmondta, hogy ötévente tartanak nagyobb megemlékezést, egy misét mondatnak, ahol a polgármester beszél, majd megkoszorúzzák az emlékművet. A rendezvényt több fórumon is meghirdetik, és meghívják rá a vasutasokat, a mentőket és a tűzoltókat is.

A megemlékezés mindig rövid, mert nem akarnak sebeket felszakítani. Idén lesz a tragédia 25. évfordulója, amire már készülnek. A polgármester kitért arra is, hogy azokban az években is, amikor nem tartanak nagyobb megemlékezést, az esperes misét ajánl az elhunytak lelki üdvéért. – Van a tragédiának egy nagyon érdekes motívuma.

Annak idején a Szolnok Megyei Néplapban megjelent egy fotó arról, hogy egy tűzoltó kiment egy kisfiút az összeomlott épületből. A gyermek később pap lett – szeptembertől Rómában tanul tovább –, és tavaly ­augusztus 20-án első misés áldásban részesítette a szajoliakat és az őt kimentő tűzoltót is. A tervek szerint a 25. évfordulóra ő mondja majd a megemlékezőmisét – tette hozzá Szöllősi József.

Minden évben négykor Emlékeznek

Bár próbálják, nem tudják felejteni a deutschlandsbergi autóbusz-balesetet Kőszegen, Szombathelyen és a térség településein. A tragédia 1999. január 24-én történt Ausztriában, ahol tizen­nyolc kőszegi, szombathelyi és a városok térsé­gében élő síelő, főként középiskolás diák halt meg a sítábor első napján, amikor a busz a fékrendszer meghibásodása miatt egy meredek lejtőn felgyorsult, majd nagy sebességgel egy domboldalnak ütközött. A balesetben huszonheten sérültek meg, köztük többen maradandó károsodást szenvedtek.

A sítábort a kőszegi Mezőgazdasági, Kereskedelmi és Informatikai Szakközépiskola pedagógusai szervezték, de a Jurisich Miklós Gimná­zium diákjai is részt vettek a kiránduláson. Utóbbi intézmény igazgatója, Keszei Balázs kifejtette, hogy minden évben, a tragédia évfordulóján, 16 órakor megemlékezést tartanak a gimnázium udvarán annál az emlékhelynél, amit a szülők alakítottak ki. Az ott álló emlékműre felvésték a tizennyolc elhunyt nevét.

– Az utóbbi években rendszerint már csak közös imát mondanak a hozzátartozók, majd néma főhajtással emlékezünk a baleset áldozataira.

A megemlékezésünkre Szombathelyről is jönnek, velük együtt ápoljuk az elhunytak emlékét – teszi hozzá Keszei Balázs. A baleset időpontjában Puskás Tivadar, Szombathely polgármestere mentőorvosként a tragédia helyszínén segített egy kolléganőjével. A beavatkozásban nem vettek részt, egyéb feladatokat láttak el.

– Néhány perccel este nyolc óra előtt érkezett a jelzés az Országos Mentőszolgálattól, hogy Deutschlandsbergben történt egy baleset, ahová ki kell vonulnunk.

Amikor megérkeztünk a helyi kórházba, több tucat szülővel, hozzátartozóval találkoztunk, akik még nem tudták, hogy mi van a gyerekeikkel. Az már akkor biztos volt, hogy tizennyolc halott van, de azt senki nem tudta, kik az elhunytak. Annyit tudtunk tenni, hogy az aggódó szülők szorongását valamelyest oldottuk.

Később, éjjel fél háromtól pedig a halottazonosításnál közreműködtünk, ami rendkívül nehéz feladat volt. Egyenként, karonfogva végig kellett kísérnünk a hozzátartozókat a halott fia­talok koporsói előtt, akiket egy nagy tűzoltószertárban helyeztek el. A legfontosabb az volt, hogy a szülők szorongását próbáljuk oldani.

Az azonosítás egy-két órát tartott, majd ezután a sérültek hazaszállításában segítettünk – emlékezett vissza Puskás Tivadar, aki akkor a Vas Megyei Mentőszervezet vezető főorvosa volt. Benne is kitörölhetetlen emlékként élnek a balesetet követő órák.