Ahol Kincsem köszönti az érkezőt

Nyugi, ez nem lóverseny! — szoktuk nyugalomra inteni felajzott környezetünket, miközben meg sem fordul a fejünkben, mekkora szamárságot mondtunk. A lóversenyen mindig nyugi van. Szelíd, századfordulós béke, amit csupán a futamok néhány percére szakít meg versenynapokon némi egészséges ribillió. De ez a kontraszt kell is ahhoz, hogy az embert még jobban megfogja a semmi máshoz nem hasonlítható érzés, ami a Kincsem Park bejáratánál, Tóth Béla csodakancaszobránál szembejön velünk.

Krúdy óta tudjuk, lóról, lóversenyről csak szenvedéllyel szabad írni. Másképpen nincs is értelme. Ehhez itt minden adott, hisz időtlen térben vagyunk, errefelé csak akkor nézik az órát, amikor a hangosanbeszélő közli: a lovak hamarosan rajthoz állnak.

(A felvezetőkörnél ácsorgunk. Lehet mondani, ez a galopp-pálya közepe, lelke. A futamok előtt itt lehet szem­ügyre venni a résztvevőket. A Turfot silabizáló fogadó itt dönti el, melyik lóra fogadjon, melyikre semmiképpen. Mint a divatbemutatók kifutóján billegő manökenek, úgy lejtenek el előttünk a törékeny angol telivérek. Törékenyek az ötvenkilós zsokék is, bár őket nem most mustrálják – ők majd a beérkezés után kapják meg a magukét.)

A magyar lóversenyzés történetét gróf Széchenyi István 1828-ban megjelent Lovakrul című munkájától számoljuk. A legnagyobb magyar e könyvben hirdette meg egy hazai lótenyésztő egyesület megalapítását, mondván: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen!” Bécs hírhedt kancellárja, az ármánykodó Metternich mindenáron meg akarta akadályozni a kötet megjelenését, a nemzeti szerveződés rémét, a rebelliót látta benne.

Szerencsére nem járt sikerrel.

A gróf emléktáblája a főépület falán hirdeti a magyar lóversenyzés evangéliumát. A háborgó kancellárt elsodorta a történelem.

(A korlátnál nézelődő fogadóközönség összetétele igencsak színes: az entellektüel külsejű, öltönyös úrtól a fia­tal párokon, babakocsis anyukákon át az aranyláncokkal, tetkókkal ékesített kigyúrt erőemberig mindenkivel találkozhatunk itt. A ló összehozza az embereket.)

Nehéz kenyér a zsokéké, koszorút csak a győztes kap, a többi a beszólásokon osztozik
Fotó: MTI/Mónus Márton

Nemcsak Metternich, bő száz évvel később a kommunista vezetők se nézték jó szemmel a magyar lóversenyzést. Úri passziónak, reakciós csökevénynek tartották. (Ők csupán vadászni jártak.) Azért nem tiltották be a futtatást, hiszen pénzt hozott – mindenesetre szellemi stemplit kapott minden lóversenyre járó ember. Ők lettek a lecsúszott szerencselovagok. Hadd legyen lelkiismeret-furdalása annak, aki fogadni mer!

Sok éve, egyik lóversenyes riportom után, egy szenvedélyes olvasó bírósági pert akasztott a nyakamba, mondván, az írásomat illusztráló fotón fölfedezte önmagát, amint épp a pénztárnál fogad. (Szó se róla, tényleg őt ábrázolta a kép.) Érvelése szerint a fénykép miatt sérültek a személyiségi jogai, főnöke azóta „züllött lóversenyesként” emlegeti. A bíró persze elmagyarázta neki, hogy aki tömegrendezvényen vesz részt, annak számolnia kell ezzel. A sunyi csúsztatást, hogy a lóverseny szónak ­rossz a csengése, akkor hallottam először.

(Gyönyörűek a körön felvonuló telivérek, az ember csak kapkodja a fejét. Egy hároméves sárga mént néztem ki magamnak, valami azt súgja, ő nyeri majd a futamot. Melléveszem még azt a virgonc pejt is, ott… nem, inkább azt a másikat a sor végén… A virgonc annyira eleven, hogy alighanem elfárad, mire futnia kell… Igen, akkor 8-as és 3-as oda-vissza. Rájuk fogadok, rájuk én! A tett halála az okoskodás.)

Szinte kizárólag angol telivérek futnak a galoppversenyeken. Ahogy a kutyáknál az agarak, a lovaknál ők a leg­gyorsabbak. Hosszú láb, inas test, könnyű csontozat, hatalmas tüdő… És persze a született versenyszellem, a győzni akarás.

(Meg ne feledkezzünk a zsokékról! A zsokékrul. Nehéz kenyér az övék. Spártai életmód, örökös fogyasztás, gőzfürdő, mérlegelés meg hasonlók – méghozzá úgy, hogy közben a kondíció is csúcson legyen. Koszorút csak a győztes kap, a többi a csípős beszólásokon osztozik. Boldogult Kállai Pali volt köztük a legnagyobb. Jól ismertem, egyszer az én Bukfencemet is lovagolta. Még 73 évesen is nyeregbe szállt – 2006-ban 1089 futamgyőzelemmel a háta mögött galoppozott fel az égi pályára. Neve a Kincsem-szobor mögött, a főépület homlokzatán áll.)

Nem hencegésképp, de nekem is volt alkalmam megismerni az angol telivéreket. Boldogult ifjúkoromban az Egy magyar nábob című filmben kaszkadőrként ültem ilyen lovon. Mint a pünkösdi királyválasztásos jelenet egyik bőgatyás parasztlegénye egy ilyen, a galopp-pályáról érkező, „kiselejtezett”, izgága telivért kellett megülnöm. Természetesen – Várkonyi Zoltán rendező forgatókönyve szerint – szőrén. Aki ült már csontos hátú lovon nyereg nélkül, az tudja, miről beszélek. A forgatás óriási lármájában már akkor ágaskodtak, hányták magukat a lovak, amikor még föl se kapaszkodtunk rájuk. Mit mondjak, a nap végén nem volt igazán dallamos a járásom…

(A kasszánál nincsenek sokan. No, igen, ebben az internetes világban sokan otthonról teszik meg a tippjeiket. Pedig az nem az igazi, a pálya atmoszférája, a fíling nem megy át a monitorra. Nem a pénz itt a lényeg. De azért hajrá, 8-as, 3-as!)

A tervezett slusszpoénom nem jön be. A futamot a virgonc pej nyeri. Az „enyéim” futottak még.

De a fíling megvan.