(Gyönyörűek a körön felvonuló telivérek, az ember csak kapkodja a fejét. Egy hároméves sárga mént néztem ki magamnak, valami azt súgja, ő nyeri majd a futamot. Melléveszem még azt a virgonc pejt is, ott… nem, inkább azt a másikat a sor végén… A virgonc annyira eleven, hogy alighanem elfárad, mire futnia kell… Igen, akkor 8-as és 3-as oda-vissza. Rájuk fogadok, rájuk én! A tett halála az okoskodás.)
Szinte kizárólag angol telivérek futnak a galoppversenyeken. Ahogy a kutyáknál az agarak, a lovaknál ők a leggyorsabbak. Hosszú láb, inas test, könnyű csontozat, hatalmas tüdő… És persze a született versenyszellem, a győzni akarás.
(Meg ne feledkezzünk a zsokékról! A zsokékrul. Nehéz kenyér az övék. Spártai életmód, örökös fogyasztás, gőzfürdő, mérlegelés meg hasonlók – méghozzá úgy, hogy közben a kondíció is csúcson legyen. Koszorút csak a győztes kap, a többi a csípős beszólásokon osztozik. Boldogult Kállai Pali volt köztük a legnagyobb. Jól ismertem, egyszer az én Bukfencemet is lovagolta. Még 73 évesen is nyeregbe szállt – 2006-ban 1089 futamgyőzelemmel a háta mögött galoppozott fel az égi pályára. Neve a Kincsem-szobor mögött, a főépület homlokzatán áll.)
Nem hencegésképp, de nekem is volt alkalmam megismerni az angol telivéreket. Boldogult ifjúkoromban az Egy magyar nábob című filmben kaszkadőrként ültem ilyen lovon. Mint a pünkösdi királyválasztásos jelenet egyik bőgatyás parasztlegénye egy ilyen, a galopp-pályáról érkező, „kiselejtezett”, izgága telivért kellett megülnöm. Természetesen – Várkonyi Zoltán rendező forgatókönyve szerint – szőrén. Aki ült már csontos hátú lovon nyereg nélkül, az tudja, miről beszélek. A forgatás óriási lármájában már akkor ágaskodtak, hányták magukat a lovak, amikor még föl se kapaszkodtunk rájuk. Mit mondjak, a nap végén nem volt igazán dallamos a járásom…




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!