Kozma Imre 1989-ről: Új reményt kaptak nálunk a keletnémetek

Több tízezer keletnémet jött Magyarországra 1989 nyarán, mert az NDK-ban elterjedt a pletyka, hogy pár órára megnyitják az osztrák-magyar határt. Heteket, hónapokat táboroztak itt Magyarországon, hogy aztán innen újból eljussanak hazájuk nyugati részébe. Szállásra, ételre és pár jó szóra is szükségük volt. Ebben segített az akkor éppen megalakult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és egy budai plébániai közösség. Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke mesélt a 30 évvel ezelőtti határnyitásról.

A magyar politika nem akarta kontrollálni a tevékenységüket?

Németh Miklós volt a minisztertanács elnöke, aki rendszeresen ki is látogatott a táborba. Volt, hogy instrukciókat próbált adni önöknek? Nagyon boldogok voltunk, mert valami olyat tehettünk, amit még sohasem: egyszerre sok embernek segítettünk. Ezt a hatalomban lévők is jó szemmel nézték. Számomra ez volt az igazi rendszerváltás, hogy a hatalom nem szól bele a keresztény küldetésünkből eredő feladatvállalásunkba.

Hol vagyunk ehhez képest most, harminc évvel később? Elképzelhető lenne, hogy a zugligeti plébánia környékén élők idegen emberek tömegének segítenek? Azt a falat, ami akkor leomlott, szimbolikusan nem építettük újra?

A második világháborút követő kommunista évtizedekben olyan emberek éltek, akik még keresztény neveltetésben részesültek. Ezek az emberek a nyomás alatt is fontosnak tartották a keresztényi értékeket. Az emberi kapcsolataikban meghatározó volt, hogy egymásnak adósai vagyunk. Ma ez az üzenet már nincs a zsigereinkben. Mára felnőtt egy generáció ilyen indíttatás nélkül. Az emberek ugyanakkor ma sem rosszabbak a régieknél! A keresztény értékekkel szemben közömbös emberek is tudnak jót tenni. Az a különbség talán, hogy ma mindig megfogalmazódik valamilyen érdek, még akkor is, ha jót tesz az ember. Abban az időben ennek nem volt üzenete. Mert a második világháború után az emberek egyszerűen túlélni akartak. Kevésbé volt fontos az egyéni érdek. Együtt akarták túlélni a nehéz időket. Ez a fajta elkötelezettség, hogy egymásért élünk és egymásért felelősséget vállalunk, gyengült.

Amikor a harminc évvel ezelőtti eseményekre emlékezünk, segít erre figyelmeztetni bennünket?

Harminc évvel ezelőtt nem kellett szólni az embereknek, hogy gyertek, segítsetek, mert jöttek maguktól. Többen jöttek, mint amennyi emberre szükség volt! A feladatot látták. Például az első napon, a reggeli felhívás után, este már állt a tábor a zugligeti templomkertben, 960 embert le tudtunk fektetni. Ma hívjuk az embereket és nem jönnek, mert senki sem akar ráérni. Egy egészséges társadalomban ez nem így van. Bizonyára hiányérzet miatt hivatkozunk Európában is, hazánkban is a keresztény örökségre és a keresztény értékekre. A páneurópai piknik után következtek a romániai események. A köztársasági elnök úr engem kért fel a segélyakciók szervezésére. Ezzel kapcsolatos egy szívet melengető élményem: A vasárnapi szentmisén felvetettem, hogy szükségem lenne 70-80, 30-50 év közötti férfiemberre, akik egy hónapot önként fel tudnak ajánlani az életükből ennek a programnak a sikeres megvalósítása érdekében. Százharminckilencen jelentkeztek.

Lehetne ez a Páneurópa 30! üzenete?

Ma már nem elegendő egy felhívás. Az emberek akkor jobban elhitték, hogy lehet olyat tenni, aminek van értelme. Sorvasztja a tetterőt, hogy sokan a legnemesebb törekvéseket is hamis mérlegre teszik. 1994-ben történt, amikor a zugligeti templom falán egy emléktáblát helyeztünk el, a tábornyitás 5. évfordulóján. Az avató beszédet Otto-Raban von Heinichen német nagykövet úr mondta. A három mondatos megnyilatkozása így hangzott: „Kérdezem önöktől, ismernek-e egy olyan népet, egy olyan nemzetet, amely a nálánál nagyobbat, gazdagabbat önzetlenül segített? Én, egy ilyen népet, egy ilyen nemzetet ismerek. Ilyen nemzet csak egy van a világon, a MAGYAR, mert a magyaroknak van a legnagyobb szíve.”

A teljes interjú IDE kattintva érhető el.