Ahogyan a Trabant a rendőröknek, a mai fiataloknak az lehet furcsa, hogy voltak idők, amikor Kelet-Németországból Nyugat-Németországba a zugligeti plébániakerten keresztül vezetett az út. Miért pont Zugliget?
Zugliget talán azért lett fontos, mert egy nagy igazságot fejezett ki az ottani közösség: azt, hogy a kereszténységnek missziója van, és az egyház küldetése nem a templom falain belülre szól, hanem a falakon kívülre. A plébánia tevékenységét már ismerték a nyugat németek: Zugligetben ugyanis már korábban, a nyolcvanas évek közepén sikerült felépíteni az első szociális hálót, amit a kommunista párt tagjai is csendes örömmel fogadtak. Eközben a templomba érkező emberek autóinak rendszámát írogatták a rendőrök, engem pedig rendszeresen kihallgatásokra hívogattak a titkosrendőrségre. Nagyon sajátos dolog volt akkor, hogy egy keresztény közösségben van kockázatvállalási készség. Ezért talán nem volt véletlen, hogy 1989. augusztus 13-án este, a nyugatnémet konzul éppen engem keresett meg a zugligeti plébánián, és segítséget kért.
Kellett bátorság a másik oldalon is? Hiszen akik ideérkeztek keletnémetek, csak úgy, mint mi, úgy szocializálódtak, hogy soha senkiben nem szabad megbízni. Találkozott bizalmatlansággal?
Akkor, amikor megjelentek Budapest utcáin a keletnémetek, a mi utcánkban is és a templom előtti parkban is lakókocsik álltak, több százan táboroztak itt. Mintegy 30 ezer keletnémet volt a fővárosban. Mi a templom környékén lévőket természetesen megszólítottuk, beszélgettünk velük, de akkor még szó sem volt táborról vagy arról, hogy megnyitjuk a templom kapuit. Egyelőre csak a szívünket nyitottuk ki. Nagyon kedvesek voltak az utcában lakók is, akik beengedték ezeket az embereket az otthonaikba, moshattak és tisztálkodhattak náluk. Érdekes, hogy amikor megnyitottuk a tábor kapuját, akkor döbbentek rá a menekültek, hogy ezektől az emberektől talán félni is lehetett volna. Valamennyien úgy érkeztek ide, hogy vissza sosem mennek; ugyanakkor féltek attól, hogy ha egy helyen gyülekeznek, visszatoloncolhatják őket hazájukba. Talán emiatt féltek tőlünk is. Ami megdöbbentőbb, hogy egymástól még jobban tartottak. Összesen négy tábor volt Budapesten. Három hónap alatt 48 600 ember fordult meg ezekben a táborokban. Nem oldotta a feszültséget az sem, hogy táboronként 7-800 önkéntes dolgozott, nálunk a zugligeti közösség tagjai. Nagyjából két hét után kezdtek „oldódni”, ekkor kezdtünk el mi is mélyebb beszélgetéseket kezdeményezni. Arról például, hogy mik a terveik, vagy arról, hogy miért jöttek el a hazájukból. Bár ők látszólag egymással nem kommunikáltak, mégis mindegyik szinte ugyanazt mondta, egymástól függetlenül: „Elvették az örökségünket.” Mit értettek az örökség alatt? Az őseik hagyatékát, azokat a kincseket, amelyek formálják és alakítják az ember gondolkodását. Ezt vették el tőlük, és helyette más ideológiát erőltettek rájuk. Elegük lett ebből.
