Október 13. nem a kudarc napja

Számokban erősebb lett, de lényegében változatlan az ellenzék, az önkormányzati választások nyertese pedig a jobboldali szavazók hangulata és az ellenzéki narratíva ellenére egyértelműen a Fidesz–KDNP – közölte a Magyar Nemzetnek adott interjúban Szánthó Miklós. Az Alapjogokért Központ vezetője szerint kétségtelenül új helyzet állt elő október 13-a után, ám ha aznap az Országgyűlés összetételéről kellett volna dönteni, a kormánypártok a 106 egyéni választókerületből 81-ben nyertek volna. Kitért arra is, hogy az ellenzéki összefogást kikezdheti az idő és a körülmények, de talán valószínűbb, hogy a vágyott hatalom érdekében együtt maradnak 2022-ig.

Kié a (fő)hatalom? – vetette fel Szánthó Miklós Fotó: Bach Máté

– Az önkormányzati választások után külön-külön szinte valamennyi ellenzéki párt kihirdette, hogy ő az igazi győztese a megmérettetésnek, miközben a Fidesz-KDNP is sikeresnek tartja a szereplését. Ennyi győztes egyszerre kicsit valóságidegennek tűnik, nem?

– A Fidesz-KDNP önmagához és a korábbi választási eredményekhez képest kifejezetten jól, a nagyvárosokban viszont a várakozásokhoz képest alulteljesített. Az ellenzéki horrorkoalíció kiemelt helyeken – például Budapesten – sikert ért el, azonban az össz­eredmény nagyon más képet mutat. Ha az országos belföldi szavazati arányokat nézzük, a Fidesz-KDNP 2010 óta a legjobb teljesítményét nyújtotta, miközben az „összellenzék” az egyik legrosszabbat, éppen csak felülmúlták a történelmi mélypontot jelentő tavaszi EP-eredményeiket. De tény, a fővárosi áttörés nem volt benne a levegőben, és ezért a jobboldali bázis valóságérzékelése más, mint amit a számok valójában indokolnának.

– Ezzel együtt akár fordulatként is értékelhetjük, ami történt?

– Nem beszélnék fordulatról, átrendeződésről igen. De többtényezős a kérdés. Ha egy országos listás választást modellezünk a hazai voksok alapján – amit a legjobban a megyei listákra és egyéni képviselőjelöltekre leadott szavazatokkal lehet megtenni –, akkor a Fidesz majd kétmillió szavazatot szerzett, az ellenzék viszont kevesebb mint 1,6 milliót. A magasabb részvétel ellenére ráadásul az ellenzék hatvanezer szavazatot vesztett, a Fidesz kétszázezret nyert 2014-hez képest. A kormánypártok így a leadott szavazatok 52, míg az ellenzéki összefogás a 42 százalékát szerezte meg. Ha a szavazatszámokat átfordítjuk országgyűlési választókerületekre, az látszik, hogy a 106-ból a Fidesz-KDNP 81-et megnyert volna, ami összességében egy nagyon stabil többséget adna a parlamentben. Budapesten viszont csak három mandátumot szereznének, itt az ellenzék előnye majdnem tíz százalék. A megyei jogú városokban teljesen kiegyenlített a helyzet, az ez alatti szinten viszont hatalmas, húszszázalékos a Fidesz előnye. Nem is arról van szó, hogy az ellenzék jobban teljesített volna fő- és nagyvárosi szinten, hanem arról, hogy itt az ellenzék politikai összeállását lekövették a szavazók. Az optikai csalódás abból ered, hogy a 2010-es és ’14-es eredmények alapján már-már hihető volt, hogy Budapest jobboldali irányba orientálódik, de valójában az elmúlt kilenc év volt itt a kivételes állapot, és a főváros most visszatér normál politikai üzemmódjába. Kis többséggel ugyan, de Budapesten alapvetően egy aktív balliberális választóközösség él, mint világszerte a nagyvárosokban. Ennek is következtében szerintem összességében a választási eredmények hatása az, hogy vér kerül az ellenzéki erekbe, politikai versenyre kell felkészülni a következő években.

– Hosszabb távon is életképes lehet az ellenzéki összefogás?

– Szerintem a pesszimista forgatókönyvből kell kiindulni, vagyis azzal kell számolni, hogy ez az átvitt, bár Karácsony legutóbbi nyilatkozatait tekintve akár a szó szoros értelmében is vehető szivárványkoalíció közösen megy majd neki a következő országgyűlési választásoknak. Nyilván iszonyatos ellentétek feszülnek köztük is, de látni kell, hogy mostantól fogva minden politikai mozgás 2022 fénytörésében értelmeződik. A Budapest adta sikerélmény, amelyben az ellenzéki pártoknak és szavazóik­nak jóformán 2006 óta nem volt részük, valamint az önkormányzatokkal megszerzett infrastruktúra és nyilvánosság fontos mozgatórugó az összetartásuk szempontjából, és ebből építkezhetnek a két és fél év múlva tartandó parlamenti kampányolásra. Látszik, hogy erkölcsi gát már nincs az ellenzéki oldalon annak kapcsán, hogy ki kivel működik együtt. Mert mi történt végső soron azáltal például, hogy a DK-s, MSZP-s jelöltek neve mellett ott volt a Jobbik logója is? Az, hogy a balliberális politikai szféra maga legitimált egy antiszemita, szélsőjobboldali pártot. A szomorú, de tényszerű történelmi és politikai tapasztalat az, hogy nemzetközi és nemzeti szocialisztikus elképzelések egy ponton találkoznak.

– Frontváros vagy bezzegváros lesz Budapestből?

– Arra számítok, amit Demszky Gábor is tett ellenzéki főpolgármesterként. A városüzemeltetés és fejlesztéspolitika a háttérbe szorul, és egy rossz értelemben vett ellenzéki politizálás kezdődik, tehát olyan konfrontációs felületeket keresnek majd Budapestről kiindulva, amelyeket úgy keretezhetnek, hogy ők a Budapest-pártiak, a kormány pedig a Budapest-ellenes. Ezt a csapdát a kormánynak nyilván el kell kerülnie, ezekbe a felesleges harcokba nem szabad belemenni. Ugyanakkor az önmagában rémisztő, hogy korábbi nyilatkozatai alapján az új városvezetés valamiféle homoszexuálisbarát környezetet akar kialakítani meg prevenciós abortuszprogramokat, és a Széll Kálmán teret csak azért nem tervezik visszanevezni, mert ő „legalább nem volt náci kollaboráns”.

– Visszatérve az ellenzékre: ez a fajta összefogás végső soron nem a tökéletes elértéktelenedést, önfeladást jelenti a vágyott hatalom érdekében?

– De, nyilván. Ha az ember összeturmixolja a hamburgerbucit, a salátát, a sajtot meg a húspogácsát, akkor abból nem Big Mac lesz, hanem moslék. Gondoljunk csak bele, hogy most végső soron a fővárosban a Gyurcsány Ferenc antitéziseként felemelkedő Jobbik ahhoz asszisztált, hogy a Gyurcsány-éra emberei visszatérhessenek a Városházára. Az is kérdés, hogy az említett volt miniszterelnök meddig bírja ki, hogy Karácsony mögött a háttérbe húzódva ne próbáljon meg vezető szerepre törni. Az MSZP is mondhatja, hogy mivel ők adják a legtöbb ellenzéki polgármestert a fővárosban, az övékének kell lennie az első és az utolsó szónak. Ha az ígéretekhez híven külön frakciókat alakítanak majd a képviselő-testületekben, az is potenciális ütközőfaktor. Ennyi dudás egyszerre nem fér meg egy csárdában. A kérdés az, hogy a gátlástalanság és a hataloméhség összetart­ja-e őket 2022-ig vagy sem. Szerintem igen, de ha kannibalizálják egymást addig, azzal nemcsak a jobboldal, de az ország is jobban járna.

– Azon túlmenően, hogy a „független-objektív” nyugati sajtó leplezetlenül örül Karácsony Gergely és az ellenzék eredményeinek, lehetnek a választásoknak más egyéb nemzetközi következményei vagy tanulsága is?

– Szerintem legfőképpen az a tanulság, hogy amit eddig a nyugati sajtó erőszakosan sulykolt – azaz hogy az egész magyar közjogi struktúra, benne a választási rendszerrel, antidemokratikus, mert a Fideszre van szabva –, egész egyszerűen hazugság. Érdekes, hogy most, amint ebben a választójogi szisztémában egy részsikert tudott felmutatni az ellenzék, nem hallani kritikus hangokat, hirtelen kiderült, hogy a választási rendszer mégis legitim. A másik nemzetközi tanulság, hogy az eredmények visszatükrözik – pontosabban felerősítve mutatják – azt a korábban is meglévő trendet, miszerint a jövő igazi politikai választóvonala a transzatlanti civilizáció­ban nem a kelet–nyugat vagy észak–dél ellentét mentén húzódik, hanem a kozmopolitább-globalistább metropoliszok és a vidéki, rurális, helyhez kötöttséget értékelő életformák között.

Az Alapjogokért Központ vezetője szerint Karácsony Gergellyel visszatérhet a Demszky-korszak
Fotó: Bach Máté

– Egyes ellenzéki politikusok sokszor külföldön is igyekeznek a kormány ellen politizálni. Ez most fölerősödhet?

– Vélhetően, de nincs új a nap alatt. A nagy nemzetközi trendek és kérdések – például a migráció, a multikulti vagy a klímahisztéria – továbbra is napirenden lesznek, amelyekre reagálni kell, mert a – hazai ellenzék támogatásával – évek óta zajló Magyarország elleni támadások folytatódnak majd. Persze annyival kiegészítve, hogy az Economist már diadalittasan közölheti, „Budapestet is elvesztette az Orbán-rezsim”, és a fővárosi vezetés nyilván rá fog erősíteni az ideológiai indíttatású külföldi kritikákra.

– Milyen tanulságokat vonhat le a jobboldal – különösen az a jobboldali választóközösség, amely kudarcként élte meg október 13-át – a választási eredményekből?

– Látni kell a fától az erdőt. Budapest elvesztése szubjektíve is rossz érzés, politikailag is érzékeny veszteség, de ha a választási eredmények összességét nézzük, továbbra is az van, hogy a kormányzás kilencedik évében a Fidesz–KDNP zsinórban a tizenkettedik országos választást nyerte meg 2006 óta. Kevés hely van a világon, ahol ilyen hosszú és valóban harcos kormányzás után ekkora megerősítést kapnak a hatalmon lévő erők. A jobboldali bázisnak szerintem objektíven kell értékelnie az eredményeket, meg kell nyugodnia, hogy intellektuálisan és lelkileg is alkalmazkodni tudjon az új politikai versenyhez – amelyben az ellenfelek a régiek. Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség, ezt nem szabad elfelejteni.

– Gyakori vád az ellenzék részéről, hogy erős jobboldali médiatúlsúly van hazánkban. A kudarcaikat részint mindig erre vezették vissza. Az október 13-i választások eredménye akár ezt is cáfolhatja?

– Mint a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány elnöke (a KESMA a Magyar Nemzet kiadójának is tulajdonosa), nem érzékelek semmiféle jobboldali médiatúlsúlyt Magyarországon. Ha az elérési számokat nézzük, egy enyhe – 55 vs. 45 százalék – balliberális fölény van. De ahogy a választási eredmények kapcsán, az érzékelés – főleg a baloldal részéről – itt is más, mint a valóság. Az ellenzéki újságírók, megmondóemberek ugyanis a 90-es, 2000-es évek elejének sajtóviszonyaiban szocia­lizálódtak – vagy azt kezelik alapbeállításként –, amikor valóságértelmezés terén a balliberális oldal jóformán monopolhelyzetben volt. Szerintük az volt a normális állapot, akkor volt kiegyensúlyozott a hazai médiahelyzet. Az elmúlt 10-15 évben pusztán annyi történt, hogy a jobboldal is kialakította saját értelmezési felületeit, így a baloldal elvesztette abszolút domináns pozícióját e téren. Ezt ők persze úgy élik meg, hogy „megszűnt a független-objektív újságírás”. Nem tudom, hogy az egyébként vállalhatatlan Borkai-ügynek pontosan mekkora hatása volt végül a választási eredményekre, de nézzék meg, hogy a balliberális sajtónak mekkora tere és lehetősége volt belőle országos narratívát építeni. Beigazolódott, hogy ma Magyarországon igazából az ellenzéki pártok helyett a balliberális sajtó politizál, az ellenzéki pártok kommunikációs feladatait a média látta el. Ráadásul ha a nyugati sajtóviszonyokat nézem – például Németországot, ahol a minden szinten indoktrinált politikai korrektség miatt jóformán nincs véleménynyilvánítási szabadság –, Magyarországon kifejezetten egészséges, szabad a médiahelyzet.