Kora este a Magyar Nemzeti Múzeum és a Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága a Ferencvárosi pályaudvaron a Málenkij Robot Emlékhelynél szervez megemlékezést. Köszöntőt mond Varga Benedek, a múzeum főigazgatója. Megemlékező beszédet mond Menczer Erzsébet.
Az Országgyűlés 2012. május 21-én határozott úgy, hogy november 25-e legyen a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja, mert 1953-ban ekkor léphetett ismét magyar földre azon politikai rabok első csoportja, amelynek tagjai túlélték a Gulág borzalmait.
A határozat szerint arról a mintegy 800 ezer magyarról van szó, akit 1944 őszétől hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak többéves kényszermunkára, illetve akit a második világháború után 5-25 esztendőre száműztek a Gulág rabtelepeire a „magyar hatóságok hathatós közreműködésével, koholt vádak alapján”.
Soha, sehol, senkinek
Szinte minden második magyar család érintett valamilyen formában a szovjet rezsim által okozott társadalmi traumában, amely anyagilag, egészségileg és lelkileg is hatással volt és mind a mai napig kihat az áldozatok, a hozzátartozók, sőt az utódok életére is. Tudjuk jól: a málenkij robot, pontosabban a „málenkájá rábótá” nem három nap vagy három hét munka volt, és nem minden esetben csak a Szovjetunió háború utáni újjáépítését szolgálta, hanem „óvintézkedési” módszer is, hogy az ellenségnek minősített személyeket eltávolítsák az útból. Az ártatlanul elhurcoltak számára – nemtől függetlenül – ez jobb esetben is három-öt évnyi embertelen körülmények közötti létet és robotot jelentett, nem beszélve azokról a megaláztatásokról, amelyeket a legtöbben sosem tudtak kiheverni. Ezen emberi sorsok és megrázóbbnál megrázóbb szenvedéstörténetek ismeretének hiányában generációk nőttek fel. De „vannak ügyek, amelyeket nem lehet letudni”.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!