A női hadifoglyok többsége 1949-ig hazatérhetett a lágerekből, de tévedés azt hinni, hogy a sorsuk jobbra fordult volna, hiszen évtizedekig a Szovjetunió ellenségeként, a társadalom számkivetettjeként tekintettek rájuk. Az őket ért bántalmakról tilos volt beszélni, mivel a lágerekből a kommunizmusba tértek vissza Magyarországra, ahol a határon gépfegyverrel rájuk váró ávósok szigorú parancsként közölték velük: „Ami veletek történt, államtitok, nem beszélhettek róla soha.”
A konferencia előadói a kutatásaik során feltárt élettörténetekkel megelevenítették mind az elhurcolt, mind az otthon maradt nők szenvedéstörténetét. Azokét, akik napi 10-12 órában szénbányában robotoltak, vagy bekötötték őket a lovak helyett szántani. Azokét, akik kisgyermeküket kényszerültek otthon hagyni, akiket létszám-kiegészítés gyanánt az út széléről ragadtak el, akiket terhesen hurcoltak el a lágerekbe, vagy nagyon sok esetben a lágerekben becstelenítették meg őket, így kényszermunkatáborban adtak életet gyermeküknek – vagy akiknek hazatértük után már soha nem lehetett utódjuk.
De az árvává vagy özveggyé tett otthon maradottak is éppoly elszenvedői voltak a történteknek, hiszen férfiak nélkül kiszolgáltatottá váltak a rendszerrel szemben. Nem mellesleg egyedül kellett elvégezniük a ház körüli teendőket, nevelni a saját és sokszor a szülők nélkül maradt gyerekeket, ellátni az időseket és betegeket, menteni a menthetőt.
A lágerekbe elhurcolt nőkről és az ellenük elkövetett gyalázatos tettekről még ennyire átfogó kutatás nem született, ezért is volt hiánypótló a Szabadság helyett erőszak – Magyar női sorsok 1944–45-ben című konferencia. Összességében még mindig sok feltáratlan részlete van történelmünknek ebből az időszakból, de aki valóban ismerni akarja a múltat, vagy éppen kötelességének érzi megismertetni ezt a fájó örökséget, ez a konferenciakötet kiváló tudásanyagként szolgál számára.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!