„A tanya az a hely, ahol el lehet rejtőzni és meg is gyógyulhatunk”

Egy fiatal pár úgy döntött: Budapest rohanása, taposómalma helyett tanyán szeretne élni, és inkább a vidék békességében felnevelni az első gyermeküket, aki hamarosan megszületik. Esetük nem egyedi, hiszen egyre több család hagyja a háta mögött a nagyvárosokat, ám a saját korosztályukban ez mégis bátor, az árral szembeúszó döntés. Ida és János azt mondja, megvannak az itteni élet küzdelmei, de nem tapasztalt még olyan összetartást és egymásra figyelést, mint itt, Kétsopronyban.

Bölcsészként szép lassan tanulták meg, hogyan kell megművelni a földet és miként kell bánni az állatokkal Fotó: Kurucz Árpád

Téli napsütés, országút, majd földút, tuják, nagy terek, fehér kapu, amely most kinyílik, és kedvesen beinvitál a ház ura – megérkeztünk a Békés megyei Kétsopronyba, ahol egy fiatal értelmiségi pár nemrég kezdte el új életét. Ide költöztek a városból.

Zuberecz-Tokár Ida és férje, Tokár János az Y generációban (a mostani húszas-harmincas korosztály) kivételes életutat választott: nem a fővárosban hajtanak a karrierjükért, nem egy multicégnél igyekeznek összeszedni az albérletrevalót, és ha fáznak, nem a padlófűtést állítják melegebbre. Ehelyett falun élnek, és, mint mondják, nem lesz meleg magától, naponta kell begyújtani a kazánt és persze elvégezni az állatok és a kert körüli teendőket. A pár tavaly nyáron házasodott össze, jövő februárban pedig megszületik első gyermekük.

Aktívabb a civil élet

Amikor fotós kollégámmal kikászálódunk a kocsiból – a falusi ház Békéscsabától nem messze fekszik, így autóztunk néhány órát Budapesttől –, János azzal kezdi: ne féljünk a kutyáktól, nem bántanak, sőt a világ két leggyávábbja, de mégiscsak hasznos jószágok, elkapják az egereket.

Bent hamisítatlan vidéki romantika fogad: alacsony ajtók, takaros, saját kézzel festett bútorok, az asztalon szép terítő és az egyik szegletben már berendezve a gyerekszoba, csupa csipkés holmival. Ida finom meggyes-csokoládés süteményt tesz elénk, és mesélni kezd arról, miért is választották ezt az életformát.

Bölcsészként szép lassan tanulták meg, hogyan kell megművelni a földet és miként kell bánni az állatokkal
Fotó: Kurucz Árpád

– Amikor egyetemre jártam, még úgy képzeltem, Budapesten fogunk élni, ahol minden könnyen elérhető, de aztán rájöttem, hogy nem tudnék ott lakni. Hatalmas a nyüzsgés és folyamatosan rosszul éreztem magam, amikor például közlekedni kellett – fogalmazza meg.

János már tavaly januárban ide költözött, a felesége májusban, miután befejezte a mesterképzést a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Most Békéscsabán tanít egy szakgimná­ziumban. Nem könnyű kenyérkereset, hiszen a kamaszok nem annyira vágynak megismerni például Ady költészetét. – El kellett fogadni és megbékélni vele, hogy itt sokszor magunknak kell megteremteni azt a szellemi közeget, ami máshol adott – mondja Ida. A férje hozzáteszi, hogy valószínűleg e miatt a vákuum miatt is sokkal aktívabb a civil élet vidéken, mint a városokban: az itt lakóknak kell megteremteniük a kultúra és szórakozás lehetőségeit és kereteit.

Kapundárium a szomszédoknál

János egy mosoly kíséretében bevallja, elsősorban ő győzte meg arról a feleségét, hogy költözzenek vidékre. – Százszor dicsérte, százszor átkozta Ida, hogy rábeszéltem, hiszen ahogy megvannak az itteni élet szépségei, úgy a nehézségei is.

Nekem a nagyszüleim származtak tanyavilágból, de én magam korábban nem éltem így: csak távoli romantika volt – meséli. János is tanárként végzett, de most nem tanít, hanem a szomszéd településen, Kondoroson dolgozik, az ottani művelődési házat és könyvtárat vezeti. Ida hozzáteszi, nemcsak a férje győzte meg, hanem egy nagyon erőteljes élmény tinédzserkorából: épp nehéz időszakot élt át, és a barátnője többször elhívta magukhoz a tanyára. – Ott folyt a patak a kertben, volt egy stégjük is, meseszerű idillt éltem át ott. Rögzült bennem, hogy a tanya az a hely, ahol el lehet rejtőzni és meg lehet gyógyulni – meséli.

A kétsopronyi közösségi életet mindketten csillogó szemekkel dicsérik, szerintük még egy faluhoz képest is sokkal összetartóbbak az emberek, és figyelnek egymásra. – Itt teljesen természetes, hogy mindenki köszön mindenkinek az utcán, ahogy az is, hogyha valami elromlik a házban, a szomszéd jön és segít megjavítani – említették példaként.

A falun lakók jellemzően konzervatívak, fontosak nekik a régi értékek, és sokan élnek mezőgazdaságból. Ida tanárként is tapasztalta, mennyire alapvető, hogy azok a gyerekek, akik ebből a közegből jöttek, tisztelik mind a szüleiket, mind a pedagógusaikat.

A karácsony előtti és utáni időszakban is szerveznek programokat a tanyán: a fiatal pár nemrég bekapcsolódott az úgynevezett Kapundáriumba, amelynek az a lényege, hogy egész decemberben mindennap más család díszíti fel a kapuját, az adott nap dátumát kreatívan megformázva. Akié az adott nap, annál közös éneklés és szeretetvendégség van. Idáék is elvállalták egy napra a vendéglátó szerepét.

János felidézi, a hónap elején a szomszédjuknál volt a Kapundárium, egy tizenegy gyermekes családnál, ahol vagy harmincan összegyűltek és nagyon jól érezték magukat. – Annyira jó az adventet úgy megélni, hogy nemcsak hét végén, egy gyertyagyújtás erejéig készülünk az ünnepre, hanem naponta együtt hangolódunk rá – fogalmazott a férfi.

A községben egyébként nagyjából ezerkétszázan élnek, és az elmúlt években több újonc is érkezett. Némelyek anyagi okok miatt költöztek ki ide, mások – ahogy a minket fogadó pár is – a természet, a nyugalom és a romantika kedvéért.

A sok öröm mellett – nem tagadják – időnként kétségek is gyötrik őket. Ida hét hónapos terhesen azt az aggodalmát osztja meg, hogy bár ők döntöttek úgy, hogy ide költöznek, nem biztos, hogy a születendő gyereküknek is itt lesz a legjobb felnőni. – Itt idősebbek a legtöbben, és sajnálnám, ha nem lenne játszópajtása a kicsinek – mondja.

Sokkal nagyobb procedúrának érzi azt is, ha a lányukat (merthogy lány lesz, árulták el nevetve) majd programokra akarják vinni. – Míg Budapesten csak gondolsz egyet és felülsz a metróra vagy a villamosra, itt precízen meg kell tervezni, hova és mikor megyünk, hogyan jutunk el oda – latolgatja komoly arccal. János a hangulatot oldva átveszi a szót és azzal folytatja, az egyik leggyakoribb kérdés, amit feltesznek, ha megtudják, hogy falun élnek, az, nem unatkoznak-e.

– Itt mindig van tennivaló, soha nem unatkozunk – válaszolja meg rögtön a kérdést. A másik gyakori sztereotípia, hogy vidéken magányosak az emberek, de János szerint ez a városban élőkre ugyanúgy igaz. – A társas magány korát éljük: munka után hazamegyünk és egyedül vagyunk, függetlenül attól, hogy hol élünk – idézi fel a korábbi tapasztalatait.

Mindig van mit csinálni

A feleség szerint a falusi életben az az egyik legjobb, hogy itt – közel a természethez, napi szintű kihívásokkal szembenézve – az ember könnyen megtalálja a belső lényegét, a valódi identitását. János bólogat, és felhívja a figyelmet a praktikus oldalra is: az itteni teendőkhöz bizony szakértelem kell, ők is fokozatosan tanulják meg, mit hogyan kell.

– Volt, hogy Idus felhívott, hogy váratlanul kikelt tizennégy kiskacsa, most mi legyen – említ egy példát János. Ebben is segítséget kértek és kaptak, például megtudták, hogy el kell őket zárni a tyúkok elől, hogy biztonságban legyenek. Amikor ehhez hasonló gyakorlati, azonnal megoldandó helyzetek vannak, a pár szerint az ember nem érzi olyan nagynak a többi, pél­dául munkahelyi problémáját. – Itt hamar kreatívvá váltunk, megtanultunk a saját lábunkra állni – foglalja össze a férj.

Közben – figyelmes vendéglátókként – jó erős feketét főznek, és üvegpohárban elém teszik. Ida elgondolkodva folytatja. – Észrevettem, hogy itt valóban az élet természetes részének tekintik a születést és a halált, nincsenek tabuk, ahogy a mai embereknél általában. Sokkal mellbevágóbban találkozom magam is a halállal: ha pél­dául elpusztul egy tyúk, egyből ott a kérdés, hogy mit kezdek vele.

A szülés és a születés pedig nyilván kiemelten foglalkoztat most – mondja. Férje, megerősítve a gondolatmenetet, hozzáteszi, manapság nagyon steril környezetben élnek az emberek, nemcsak a városban, hanem a virtuális terekben is. – Megszoktuk, hogy azzal vesszük körül magunkat, amivel akarjuk, míg itt, a tanyán sok minden adva van, amit a természet produkál, olyan helyzetek is, amilyeneket nem kívánnánk – magyarázza. – Így kerülünk egyre közelebb a művi helyett a valódi emberséghez – hangsúlyozza János.

Ida és János elfelejtette, mit jelent az a szó, hogy unalom

Mindeközben komótosan megmutatják a kertet, a tyúkokkal, kacsákkal, hatalmas füves területtel, gyümölcsfákkal. Lassan lépkedünk, közben megállunk, beszélgetünk, nem sie­tünk. Budapestiként különleges érzés kiszakadni a rohanásból, míg nekik már ez a tempó a természetes.

– Ugyanakkor tényleg nincs megállás, mindig van mivel haladni a ház körül, amint elszórod az utolsó vetőmagot, már szüretelheted, amit először elültettél – figyelmeztet János.

Búcsúzáskor a kezünkbe nyomnak egy-egy szép nagy sütőtököt, ami náluk termett. Ajándék nélkül is gazdagon távoznánk: új perspektívával, értelmes és a korukhoz képest nagyon is érett fiatalok gondolataival, meg annak a sok szeretetteljes pillantásnak az emlékével, amit egymásnak küldtek, amíg az asztalnál beszélgettünk. Lehet így is.